+ Próza

Réti Attila: A Pontoise-kert

Pissarro A remetelak Pontoise-ban

“Milyen lehet A Pontoise-kert a délelőtti fényben?” (Részlet a Bagolyvár című könyvből)

A napi rutin vitte őt is magával, mint mindenki mást. A képek gyűltek körülötte, nekitámaszkodva ládának, lépcsőfoknak, mosdótálállványnak és kredencnek. A Goldstein üzletét eladták a fiai, mielőtt felszálltak egy Amerikába tartó gőzösre. Azután lelt új galériákra, nyári szüneteken – elfogadva az éppen neki udvarló vegytantanár úr által felkínált másodosztályú vonatjegy nyújtotta kényelmet és figyelmet – Kolozsvárra, Kassára, Pozsonyba vándorolt, új kincseket kutatva. Életében minden egyéb másodsorban történt, impresszionista szerelmeinek árnyékában. Vadul szeretkezett képzeletében a művészekkel, festékfoltos mellét bátran kínálta a csontos fejű Renoirnak, a tífuszból gyógyult Monet-nak. De valódi férfiak valódi ágyába csak kötelességből feküdt. Ravel zenéjét hallgatta nászajándékul kapott gramofonján, miközben keze meleg és nedves ölében mozgott a taktusra. Férje, a puha tenyerű és hízékony aljegyző, későbbi kúriai bíró, a vidéki városka királyi törvényszékének majdani elnöke egy pisszenést nem hallott tőle igen ritka szeretkezéseik öt perceiben. Lajos kerek volt, nyírt bajuszú, tokás és biztonságos. Kivezette őt az emancipálódásra úgyis képtelen főváros kelkáposztafőzelék-szagú bérházából, egyenesen a békési nyugalomba. Hja, a képek! Azokat is kapta hozományul. Az addigra több száz darabos képgyűjteményt, melynek elhelyezésére komoly átalakítást volt kénytelen elszenvedni a poros gyulai ház. Szög nélküli átalakítást, mivel a friss pesti asszonyság nem a falra akasztotta a mázolmányokat, azok szanaszét hevertek körülöttük. Pedig már jók voltak a falak és tágasabb az élettér.

– A szeretőimet nem szegzem a falra! – csapott fel a trieszti nászút utáni első nap, mikor Lajos csendesen rátért erre a kényes ügyre.

– Ez olyan pesti divat! – kanyarintotta el a szót a gyulai méltóságos asszonyok felől.

– Bolond! – ítélte el sommázva őt a vidéki plebs.

Gyűjtőszenvedélye várandóssága idején is tombolt. Eredeti francia műremekre vágyott, A Pontoise-kertre. Lajos – az atyai örökség jelentős részét rááldozva – bécsi műkereskedők segítségével meghozatta a képet, mire a töppedt Kamillkát – az imádott mester iránti tiszteletből kapta nevét – a világba hívta a Jóisten. A képet a szülőággyal szemközt állította fel, a menóra mögé. A csecsemőt száműzték a kisszobába. A vegyes házasság miatt keresztelő lakomát tartottak. Az érkező nobilitások és asszonyaik – a rabbi, a püspök, a pénzügyi számvevőségi főtanácsos, a prépost, a kórházigazgató, a Nemzeti Hitelintézet gyulai fiókigazgatója, az adóügyi tanácsnok, a messze híres néprajzkutató ciganológus és a többiek – is nagyobb áhítattal vizslatták a festményt, mint az újszülöttet. Az egykori reáliskolai magyar–latin szakos tanárnő, immár nagyságos asszony és édesanya úgy érezte, hogy hatalmas hegy tetejére érkezett. Buzgón ecsetelte hallgatóságának – no, nem a vajúdása fájdalmait, hanem – a pissarrói életművet. Mit tanult a pointillizmusból ez a Saint Thomas szigetéről származó barátságos zseni, mit adott neki Venezuela és Monet barátsága. Hogyan nyilvánul meg koloritja ebben a varázslatos alkotásban, és milyen volt vele az első találkozás a Goldstein kirakatában…

Néha, önmagának sem bevallva megpróbálkozott egyik-másik kép felakasztásával. Már megnyálazta a szög végét, kijelölte a helyet, de hányingere támadt és aléltan engedte le kezét. Kínzó kétségbe torkollt amúgy érdektelenül csordogáló élete. Bolond lennék? – tette fel egyszer a kérdést a fiának.

– Ugyan, kedves mama, maga csak egy elveszett mécne des arts. – Valóban az volt. Az egykori alföldi birtok minden zsíros röge helyébe festmény került. Jöttek a vigécek Erdélyből, Felső-Magyarországról a még el nem hitt új határokon át, jöttek a fővárosi műértő galériások és az önjelölt festősuhancok a vidéki kúriára képeket eladni. Nevenincs művészek alkotásai pihentek a hűs szobákban, rendekben állva, mint az egykori gazdaság aranybúzakévéi aratáskor. A nyolcak avantgárdjai, a nagybányaiak plein airjei, az alföldiek expresszionista peinture-jei hallgatták a tisztára pucolt lóistállóban az egykori mezőhegyesi félvérek még hátramaradt nyerítését. Mire megözvegyült, az élete alatt összehordott festmények mint poros árokparti bogáncsok kapaszkodtak beléje. A háború éveiben már nem nőtt a gyűjtemény, előbb egyet-egyet csentek el cigány suhancok, majd ő adogatott el tíz meg húsz pengőkért képeket, hogy megélhetésre költse.

A gettó még tízutcányi területű sem volt, oda zsúfolódott össze a mezőváros többezres izraelita lakossága. Minden javát elvesztve, apró konyhát jelöltek ki neki. Bőröndjében néhány alsószoknya, harisnya, zsebkendő és lekvár mellett A Pontoise-kertnek jutott hely. A zsidók már hetek óta csak a kertre néző ablakokat nyithatták ki, utcára nem mehettek, keresztényekkel nem érintkezhettek. Vártak. Az utolsó várakozással teli tavaszi napon a reáliskolai magyar–latin szakos tanárnő reszketeg kézzel, de mosolyogva az ablakkal szemközti hulló vakolatú falba verte a szöget, és óvatosan ráakasztotta a festményt. A kertből beeső alkonyi fényben volt a legtündöklőbb Camille Pissarro impresszionizmusa! Az utca felőli nagykapu előtt már az állomás felé terelték az embereket.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top