+ Jegyzet

Világcsalád

Mióta ilyen közeli híreket kapok a bálnavadászokról, ők is a világcsaládunk tagjai.

Megbukott a Honvágydal? A feledhetetlen Boross Ida énekelte 1956-ban, egy kicsit korábban, mint ahogy az októberi események elkezdődtek, de azután szépen egymásra talált sors és nóta, a kétszázezer magyar menekült hazavágyása-hazavárása és a korabeli zenés médiaszolgáltatás: „Oly távol, messze van hazám. Csak még egyszer láthatnám…”

Ma ellenben kiteszem a számítógépem képernyőjére a térképet, s benézek az utcákba, amelyekben valaha laktam. Hogy megy most bennük a forgalom? Mi változott? Gondolom, nem kell sokat várni, és a mostani utcánkba is benézhetek majd, s láthatom magamat, amint bámulok ki az ablakomon, s ezt a képernyőmön nézem.

Ma már semmi sincs távol. Tudtunk mi erről a közelségről – elméletben! ¬– már a hatvanas évek második felében. Eljutottak hozzánk Marshall McLuhan – több mint harminc éve meghalt! – megállapításai a világfaluról, a Gutenberg-galaxis végkorszakáról, arról, hogy a „médium maga az üzenet”, meg arról is, hogy a média – masszázs, ami átgyúrja az embert…

De akkoriban mégis minden kénytelenül távol esett. Külföldi televízió itthon – még szóba se jöhetett. (Nem úgy mint ma, amikor viszont nézni nem érdemes…) Sok külföldi rádióadást pedig zavartak. Ez volt a hidegháború műsora az alattvalók hülyeségben tartásának érdekében. Úgyhogy a Gutenberg-galaxisnak nagy jelentőséget tulajdonítottunk: nehéz volt valódi információkat tartalmazó nyugati könyvekhez jutni. Ötvenhatos könyvekhez pedig szinte lehetetlen…

Ezeknek a viszonyoknak is, meg a huszadik század eleji szegénységnek-kivándorlásnak is köszönhető, hogy a családunk, a mi családunk is, úgy lett kisebb, hogy közben mind nagyobbra nőtt. Idehaza fogyatkozott a létszámunk, külföldön pedig gyarapodott. Így nem föltétlenül kell hírekért a médiához fordulnom. Bejönnek azok, olykor sokkal kendőzetlenebbül, a családi levelezésből. Csak ide kell ülnöm a géphez, s percek alatt megtudom, mi újság Londonban, Párizsban, Tokióban, Kolozsváron, Pozsonyban…

Amióta az Amerikai Egyesült Államok a Kárpát-medence legjelentősebb állama lett, azóta azzal kompenzálok, hogy a mi családunk is legalább annyira határtalan.

Első kézből kapok információikat arról is, hogy vannak a bálnák az Antarktisz közeli vizekben. Ők, mármint a bálnák, „a cethalak”, a Sidney-ben született unokatestvérem, Sharon Zelei ügyfelei. Nem rég kaptam tőle csatolmányfotókat a boldog üzenettel: „Sea Shepherd ship I was on.”

Az Antarktisz feletti tengerek jelentős része Ausztrália felségvize, japán bálnavadászok mégis odajárnak bálnát lopni, irtani. Sok-sok bűncselekményt elkövetnek a japán bálnavadászok addig, amíg a bálnahús az éttermek asztalára kerül. A Sea Shepherd Ausztrália bálnavédelmi szervezet és önkéntesei azonban mindent megtesznek annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák. Minden évben hónapokon át igazi közelharcot vívnak a japán orvhalászokkal, az őket törvényellenesen kísérő tankhajóval, amelyből – szintén jogellenesen – üzemanyagot tudnának vételezni. Magyar beszámolót is olvashatunk a küzdelemről.

A mi, magyarországi mentalitásunkhoz képest szokatlanul határozott és elszánt civil erő csap össze a jogsértőkkel. És lássunk csodát, győznek.

Győzzenek is!

Most már, hogy ilyen közeli híreket kapok róluk, a bálnák is világcsaládunk tagjai. Naponta gondolok rájuk. Hiszen a bálnák is rokonaim. (És ez mindig is így volt, csak korábban nem tudtam róla…)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top