+ Irodalom

A felfedező felfedezése

Számos ostobácska, a sci-fit nevetségessé tevő, áltudományos marhaságot fedezhetünk fel A felfedezőben.

„Az űr a legvégső határ” – tudható az immár klasszikus science-fiction filmsorozat, a Star Trek állandó felvezetőjéből. Belegondolni azonban csak ritkán szoktunk, hogy valójában az „űr” nem más, mint a „semmi” szinonimája, a világűr pedig… Nos, az maga a paradoxon, hisz olyan „semmit” jelöl, amiben Minden benne van.

James Smythe regénye, A felfedező szintén egy paradoxon. Egész pontosan egy űrutazós időparadoxon „története”, mely úgy látszik Mindennek (sci-finek, irodalomnak, hátborzongató kalandregénynek), hogy valójában a Semmi szomorú mementója.

Nemcsak az volt a célom, hogy messzebbre eljussak, mint ember valaha is, de olyan messze, amilyen messze csak lehetséges. – Cook kapitány

Az alaphelyzet kellően egyszerű és sajnos nyeglén elnagyolt: miután a Marsra küldendő űrexpedíció meghiúsul, illetve el sem indul, mivel az automata szondák arról győzik meg a tudósokat, hogy a rettentő költséges vállalkozásnak úgysem volna semmi értelme (miért? – ezt a választ sosem kapjuk meg), az emberiség, és főleg a kormányok elveszítik érdeklődésüket az űrkutatás iránt (ami, lássuk be, marhaság). Néhány magánvállalkozó azonban úgy véli, nagy üzlet lenne egy olyan űrexpedíció, ami a Naprendszer külső tartományaiba, a Semmibe küld embereket (tessék?! a Marsra nem üzlet, a Semmibe igen???). A cél, hogy a rendelkezésre álló lehető legjobb technikai felszereltség segítségével az épp akkor elérhető „legvégső határig” küldjék a legénységet. Hogy minek? Ez sem derül ki. Smythe is érezhette, hogy az alapötlete bizony hiányos kissé, ezért időről-időre kimondatja szereplőivel: „feladatunk a távoli űrben az anomáliák vizsgálata”.

Aha! „Anomáliák”, azaz rendellenességek – jól hangzik, ha az olvasó sci-fi helyett lányregényeken edződött, ám aki már túl van néhány ezer oldal Asimovon, Bradburyn, Clarkon, az rögtön érzi: itt bizony parasztvakítás van folyamatban! Smythe egyszerűen nem tudta, tán nem is akarta megindokolni, miért a mélyűrbe küldi a legénységét. A történetéhez díszletként a mélyűr tökéletes, hideg „semmije” kellett neki (ami mégse üres, hiszen vannak benne anomáliák, csókolom!). Pontosan még azt sem tudjuk meg, hogy meddig jut el az Ishiguro nevű űrhajó: az író nem ad viszonyítási pontokat (bolygópályák, aszteroida öv), csak annyit árul el, hogy „nagyon-nagyon-nagyon messze mentek, ahol már a csillagok se látszanak” (ami, ugyebár, megint csak marhaság!).

Mindez azonban Smythe-t egyáltalán nem érdekli, és úgy gondolja, az olvasót se érdekelje. Egészen más az, ami őt izgatja! Hogy mi? Arról később.

Előbb még néhány mondat a regény tudománytalanságáról, ami eleinte fanyar mosolyt, később már keserű grimaszt csal a sci-fi igazi kedvelőinek arcára. Először is: az űrhajót a Földről lövik fel, pedig már ma is tudja minden kisiskolás, hogy ez ostobaság. A NASA által tervezett Mars-expedíció hajóját is az űrben fogják összeszerelni és onnan indítani, hisz így rengeteg üzemanyagot, tehát pénzt lehet spórolni! Smythe néhány fős expedíciója sztázisban tölti az utazás első néhány hetét, pusztán azért, hogy ne unatkozzanak! Jaj, sikolt fel SF szerető énem! A Föld körül keringő űrállomások legénysége sem szokott unatkozni, könyörgöm! Millió mérést, kísérletet lehet elvégezni, nem beszélve a megfigyelésekről, melyek a távolodó űrhajó fedélzetéről különösen érdekesek volnának a Földön maradt tudósok számára. Smythe asztronautái azonban szundizással indulnak a mélyűrbe, majd LEIZZADVA, CSATAKOSAN ébrednek – ezt azért írom csupa nagy betűvel, mert az író folyton visszatér rá, ismételgeti, tehát fontosnak tartja: sztázisból (ami elvileg fagyasztás kéne, legyen!) LEIZZADVA ébred az űrhajós! Hogy miért tetszett neki ez az ötlet annyira, hogy újra és újra megemlíti, az rejtély.

Kiadó: Gabo, Fordító: Pék Zoltán, Felelős szerkesztő: Roboz Gábor, Borító: Angelo Rinaldi, Terjedelem: 260 oldal, ISBN: 978-963-689-685-0

Kiadó: Gabo, Fordító: Pék Zoltán, Felelős szerkesztő: Roboz Gábor, Borító: Angelo Rinaldi, Terjedelem: 260 oldal, ISBN: 978-963-689-685-0

Számos ilyen ostobácska, a sci-fi műfaját nevetségessé tevő, áltudományos marhaságot fedezhetünk még fel A felfedezőben, de inkább hagyjuk. Mint írtam, Smythe csak díszletnek használja az űrhajót, s érezhetően nem is tud vele mit kezdeni. Asztronautái ébredés után nem csinálnak semmit, csak esznek, isznak, kakálnak, beszélnek, üzeneteket küldenek haza (melynek minősége rohamosan romlik, ami szintén ostobaság, hisz még a Naprendszert sem hagyják el), megint beszélnek, alszanak a sztáziságyban (?), lelkiznek, veszekszenek, űrsétára mennek (a hajó létfontosságú rendszereit CSAK a külső burkolatot megbontva lehet ellenőrizni, drótok!, vezetékek! halmazát huzigálva, csomózva – ez már maga a sci-fi paródia!), továbbá beszélnek, esznek, zuhanyoznak, esznek…

Ja, és sorra meghalnak! Elsőként persze rögtön a parancsnok, majd – Cormac Easton újságíró kivételéve – mind a többi is. A szerző naivitása (nem használnék erősebb jelzőt) abban is remekül tetten érhető, ahogy szereplői jellemét felépíti. A fedélzeten nem profi felfedezőket, tudósokat láthatunk, inkább egy elcse… Bocs: elbarmolt valóságshow bugyuta, idegbeteg, hisztériás celebjeit. Persze valójában az expedíciónak ez is a célja: úgy akar nyereséget termelni, hogy a kilövés és az űrhajósok hazaküldött üzeneteit előre eladják a tévéknek – ami, lássuk be, Smythe részéről szintén elég naiv elképzelés. Valóságshowként eladni napi tíz perc „helló, jól vagyunk, bár hullunk, mint a legyek, de már nagyon-nagyon messze repülünk ám”-dumát aligha lehetne annyiért, hogy az fedezzen (sőt, nyereségessé tegyen!) egy mélyűri expedíciót.

És akkor még egyetlen szót sem írtam arról, hogy A felfedező ráadásul időutazós sci-fi – szerzőnk szépen bele is gabalyodik a maga időparadoxonába, egyre zavarosabban tálalva az eseményeket, melyek vége… Nem lövöm le a poént. Lelövi az önmagát.

Kedveskéim, ne higgyetek az egyébként szép, bár a ragasztott könyvkötés csodájának hála kinyitáskor rögvest lapjaira hulló könyvben olvasható, a szerzőt és művét természetesen egekig magasztaló „idézeteknek” (melyek közt egyetlen hivatalos újságkritika sincs – mind egy-egy kortárs és biz’ alig, vagy egyáltalán nem ismert kollégától származik!): James Smythe NEM sci-fi író, A felfedező pedig sajna egy nagyon rossz, bár olvasmányos sci-fi!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top