+ Próza

Na, ez a Nyugat

„Meg sem próbálják beosztani azt, amijük van. Szerintük a rendes élethez ennél sokkal több kellene.”

Két öngyilkos

Mint fehérek az európait, olyan figyelemmel hallgatják a kórház harmadik emeletének folyosóján a mátrai faluból jött nénit, kollégám édesanyját. Mondhat ákármit, még ha nem is mindig értik, nem kérdeznek közbe. Nem zavarják meg a közös áhítatot, például azzal, hogy árulja már el a néni, mi a hétnehézség az a csikómásiná. Váltakozva nézik a szemét és a száját, ettől a figyelemtől ünnepélyes, nagylelkű, figyelmes. Ő veszi észre egyedül a mályvaszín köpenyes nőt, ahogy elbotorkál mellettük, odaáll a korláthoz, megkapaszkodik, lassan, remegve emeli a lábát.

Hát mágá, micsinál?

A mályvaköpenyes azt csinálja, hogy átlép a korláton. Kollégám, aki eddig ugyanúgy figyelt anyja szavaira, mint a többiek, fölnéz, odaugrik, átöleli a nőt. Huzakodnak. Kétségbeesett birkózás ez, egész testtel. Köztük derékmagasságig a korlát, lent három emelet mélység. A nő belátja, ennek így nincs értelme, abbahagyja az erőlködést. Kapkodják a levegőt mindketten.

– Mit tetszik csinálni?

– Befejezem.

Jönnek a nővérek, visszasegítik a nőt, nem korholják, mintha csak levegőzött volna, az erkélyen. Az egyik elkíséri a szobájába, a másik visszafordul, megkérdezi kollégámat, minden rendben van-e. A mama és a többi várakozó beteg döbbenten figyel. Pár perccel később kollégám a katasztrófaturizmus célpontja, jönnek hozzá a folyosó végéből, és abból a szobából, ahol a mályvaköpenyes fekszik. Most ő a csodabogár.

– Ez az a fiatalember, aki odaugrott.

– Mi meg, látja, csak néztünk, meg se tudtunk szólalni.

– Nagyon beteg.

– De hát ezt, így akkor se szabad. A lépcsőkorlátra esett volna, csúnyán összezúzza magát, és meg se hal. Akkor mihez kezd magával?

Aznap írja az újság, hogy egy kilencvenöt éves belga veterán sportoló a fia jelenlétében otthon beadatta magának a méreginjekciót. Belgium legidősebb atlétája volt. Tavaly még indult egy futóversenyen, aztán megbetegedett, gyomorrákot vettek észre nála, nem lehetett segíteni. A halála előtti estén még százegynéhány rokonát vendégül látta, pezsgővel koccintottak, nyilatkozott az újságnak. Azt mondta, hogy ez a búcsú volt élete legszebb ünnepe. Szóval köszönt és lelépett.

– Na, ez a Nyugat – magyarázza a kollégám. – Ehhez hasonlítani, közeledni? Lehetetlen. Ne áltassuk magunkat!

Nem vitatkozom vele, inkább megmondom, nagyon tisztelem a lélekjelenlétéért. A helyében én is csak néztem volna döbbenten azt a nőt, nem kapcsolok ilyen gyorsan.

– Te azt nem tudhatod, Apesz – vágja rá magabiztosan.

Szóval nincs megállás: ha elfogadom, hogy jobban ismeri szülőföldje tájszavait, az élet értelmét, muszáj elhinnem, hogy rólam is többet tud, mint én. Nyilván ez a határtalan tudás a Kelet.

Kecsketej

Újból benépesül a tanyavilág. Lehet, nem éppen úgy, ahogyan a nagyfejűek szerették volna, mindenesetre egymás után kelnek el a kicsi, elhanyagolt, de még lakható vályogházak.

A tanyagondnok mintha egy régi balatoni üdülőtelep mindenese lenne, főszezonban. Ő az egyetlen, akitől segítséget lehet kérni. Nivájával ennivalót visz, orvosságot, ásót, gereblyét, permetszert, fával, szénnel, iszappal is fűthető kályhát, ehhez másnap még egy füstcsövet, könyökkel. Be is kell állítania, mert az egyik tanya új lakója ilyet még nem csinált. Ezek: menekültek. Nem Afganisztánból vagy Szíriából szöktek, hanem a városból, a fizethetetlen törlesztőrészletek elől.

– Nagy részük hedonista proletár – magyarázza a tanyagondnok, ő alkotta ezt a szociológiai kategóriát. Nyilván azt jelenti, hogy ezek az új tanyatulajdonosok nem tudnak szegényen élni. Meg sem próbálják beosztani azt, amijük van. Ezzel jelzik, ki tudja, kinek, hogy szerintük a rendes élethez ennél sokkal több kellene. A kis darab földet, ami a tanyához tartozik, csak páran művelik. A többiek odáig jutottak, hogy azt már el tudják sorolni, mi minden hiányzik a rendes gazdálkodáshoz. Ha kerül pénz valahonnan, mindegy, hogy mennyi, esznek, isznak. Az egyik família szilveszterre tűzijátékot is vett a gyerekeinek.

Akad azért közöttük élelmes ember.

Egy ötvenes pesti férfi, bőrkabátos rocker, valamennyi tartalékkal jött. Nem bútort vett belőle, vagy motort, esetleg biciklit, amivel járni lehetne napszámba, hanem kecskéket, a szomszéd tanyából. Az összeroskadt melléképület gerendáiból, cserépléceiből, cserepeiből ólat eszkábált. Takarmányt is szerzett valahonnan, kitakarította a húzós kutat, pedig mondták neki, hogy azzal már nem megy semmire, mert nitrites a vize. Azt mondta, fürödni jó lesz. Az önkormányzati élelmiszercsomagot elfogadja, megköszöni, de nem kér semmit. Köszön mindenkinek. Ha beszélget, mosolyogva sorolja megpróbáltatásait, mintha elhatározta volna, hogy ezt a rászabott büntetést nem fogja a szívére venni. Nőt is kerített, aki valamiből főz, mos, takarít. Tiszták. A tanyagondnok és a kecskék előző gazdája megtanította fejni a pesti jövevényt. Elképesztően gyorsan tanult, közben nagyokat nevetett, csillogott a szeme. A gondnok megkérdezte tőle, min mulat.

– Ha tudnák a cimborák, hogy én itt mekkora tőgyeket fogdosok!

Kedves Mester

– Ne haragudjon, ha ezzel kellemetlenséget okozok, de hadd kérdezzem meg: ön a kedves mester?

Szakállam, bajuszom van, kopasz vagyok, sötét a kabátom, mindez együtt tényleg mesterszerű. Mégis zavarba hoz a kérdés a vendéglő ajtajában, vízvezeték-szerelőtől Jézusig sokféle emberre lehet ilyenkor gondolni, akivel összetéveszthettek. A nő még nagyobb zavarban van, elnézést kér. Tárgyilagosan megállapítja, nem az vagyok, akit vár. Valaki ma este itt fellép, és elvárja, hogy fogadják és így szólítsák. Mi csak menjünk be nyugodtan.

Iskolabálba jöttünk a feleségemmel. Az ő kolléganőjének gyerekei abba az iskolába járnak, amelyet a tanév végén be fognak zárni. Szülők és tanárok mindent megpróbálnak, hogy ezt elkerüljék. A bál szelíd demonstráció, amelyben jólesik részt venni. Vacsora és tánc bágyadt szintetizátorzene mellett, tombola, közben háromszor is bemondják, hogy hamarosan jön a meglepetés. Mintha nem műsor lenne, hanem egy bejelentés, hogy mégsem zárják be az iskolát. A meglepetés azonban elmarad. A fellépő – talán egy pökhendi bűvész – megérezte, nincs értelme eljönni. Amiben a tanárok, szülők mesterkednek, abból úgysem lesz semmi.

2 hozzászólás

2 Comments

  1. Nagy Ádám

    2014-02-26 - 23:21

    Kedves András!

    Nagyon tetszik, ahogyan megfogta az egész hangulatát, lényegét, valóságát.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top