+ Próza

Karácsonyok

“Karácsonyi láz, amit nem visz le a Rubophen, csak az ügyeletes orvos injekciója, akibe beleszerethettem fél órára. Szégyenlősen, magamban.”

A félelem sosem fogy el. Akkor kevésbé éreztem. Gyerek voltam és azt képzeltem, olyan, mint a tubus mustár: egyszer majd a végére érek. Fájni fog a hiánya. Megszoktam, gondoltam. Pedig nem lehet megszokni sem.

Legjobban attól féltem, ami nem volt. Az üres kenyértartótól, a szülőktől, akik boldogok lehetnének. Az elfogyott cigarettáktól. A jelenlét hiányától.

Kiraboltnak éreztem magunkat, amikor hazaértem más háztartásokból. Vendég ugyan nem voltam, csak átküldtek valamiért. Hozzájuk, akiknek volt. Amíg vártam, csendben szívtam be a kávéillatot, figyeltem a lambériaropogás hangjait, a körkötőtűn lógó félkész sálat a széken.

Az én apukám sosem szerelte a tanító néni kocsiját, aki aztán gyöngéd szigorral feltűnően nem kivételezett azzal a kisfiúval, aki ilyen apával büszkélkedhetett. Sőt, az iskolaigazgató autóját is ő javította. Mégis félt. A korlátlanság némíthatta el.

Nálunk mindenből annyi volt, amennyit éppen megértettem. Egy darab asztal, három darab szék, egy darab anya és mi ketten, a nővérem és én. Egy darab apa. Neki nem volt szék. Nem volt ott.

Az is lehet, hogy valójában csak kettő szék volt és soha nem ettünk együtt, még mi hárman sem. Nem hazudni akartam azzal, hogy odaképzeltem. A gyermeki jog a teremtésre, az tette a konyhába.

Ma is így csinálom a huszonkettővel. Minden huszonkettő. Vegyük például az 2543 – at. 2543 mínusz 2521 egyenlő 22. Nem logikus 2521- et bármiből is kivonni, hacsak nem az a cél, hogy a végén 22 maradjon. De nem is a logikáról írok.

A tűzhely mellett hokedli áll a lavórnak, szemben vele a konyhakredenc, középen lenyitható kulcsos ajtóval. Az ajtó mögött a kenyér reménye. Talán egy tubus mustár, mert a pirosarany drága volt. Már megint a mustár.

Jobbról, balról egy-egy szoba, kályha nélkül. A sparhelttel fűtöttük, amikor volt fa.

Az első karácsonyon, amire emlékszem, még húskonzervünk is volt. Egy. Fenyőág a hideg szobában. Konzervnyitónk az nem. Hogy mégis megettük – e, nem tudom. Csak anyám keserűsége és a saját reményem maradt emlékként. Ültem az ágy szélén, kabátban, és néztem a csupasz ablakon át a cseresznyefát, ami nyáron búvóhelyet és ennivalót adott.

Később már anya készített vacsorát. Közben mindig rosszul lett. Tudtam hol a gyógyszere, miből mennyit szed.

Én lettem felnőtt. Én lettem beteg. Karácsonyi láz, amit nem visz le a Rubophen, csak az ügyeletes orvos injekciója, akibe beleszerethettem fél órára. Szégyenlősen, magamban. Hiszen meggyógyított. Másnap csengetnek. Ő állt a kapuban. Jobban van, kérdezi, igen, felelem lezárva a beszélgetést, pedig most kellene behívni, vagy panaszkodni még valamire, mert biztos nem megy el meglátogatni miden beteget másnap. Becsukom az ajtót. Szeretem még egy napig.

Hosszú évekig se láz, se család. Nem tartjuk az ünnepet. Minden nap karácsonyozunk a lányommal, december huszonnegyedikére már elfogynak az ajándékaim és megengedi, hogy elhúzodjak. Szótlanul. Vajon mi ketten pótolhatjuk – e a többieket?

Senki sem pótolható.

Az idei már a második igazi ünnep. Jó szám: 2. Ha mellé írok még egyet: 22.

A boldogság megvisel. Jobban, mint a félelem. Huszonötödikén láz nélkül, kicsit gyengén megérkezem a jelenbe. Elhiszem, hogy minden így van.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top