Archív

Lehet-e máshogyan rendszert váltani?

Felsőszentivánon a helyiek hívtak egy fiatalembert, aki levezényelte a rendszerváltást, és a győztese lett. Sokan mások veszítettek, veszítenek. Az utóbbi negyven év szereplői beszélnek Tanács István könyvében – egymásról is. (Bakos András könyvkritikája)

rendszert váltani

Vedelek Rolandnak hívják Felsőszentiván körzeti megbízottját. Ez a szülőfaluja, sokan ismerik, aminek lehet hátránya, de nagyon sok előnnyel is jár. Megnyílnak neki az emberek, a nénikékkel való beszélgetés alapján bűnügyeket lehet felderíteni. “Van, hogy megszívja a rendőr, és árnyékra vetődik, de Vedelek nem sértődős ember. Máig mesélik, hogy egyszer éjjel fél háromkor hívták a mobilján, hogy gyere, Rolikám, mert betörő van nálam. Hallom, hogy zörög, bontja a ház végét. Ő is hallott valami zajt a ház vége felől. Volt ott egy régi pottyantós vécé, húsz éve nem használták. Elvásott a fólia, amivel az ajtaját betakarták, azt zörgette a szél. Levette a fóliát, a házigazda meg kiabált a küszöbről: megvan, Rolikám? Visszakiabált neki, hogy igen, megvan, ott tartja a kezében” – olvasható a Felsőszentiván, a rózsák faluja című könyvben.A rendőr kolléga úrnak szólítja a plébánost, Muka Attila Gábort, és viszont; azon az alapon munkatársak, hogy mindketten a bűn ellen küzdenek. A pap manuális ember, édesapja villanyszerelő volt, ő bútorasztalosnak tanult, a templomfelújítás idején megtanult aranyozni, kárpitozni, márvánnyal dolgozni, megjavította az orgonát, ami 15 millióba került volna. A fiatalokkal közösen hozzáfogott felújítani egy régi Mercedest. Ha elkészülnek, oldtimer-találkozót rendeznek a faluban. Az atya szerint érdekes nép a szentiváni: “Ha azt mondom, emberek, gyűljünk össze imádkozni, azt felelik: ó, atya, dolgozni kell. De ha azt mondom, van valami munka a plébánián, 45-50 önkéntes segítő is összegyűlik egy-egy szombaton. Megállapodunk, hogy nyolckor kezdünk, de egy részük már hétkor megjelenik, és elkezdi irtani a gazt.”

Szokatlan könyv Tanács Istváné: helytörténet és szociográfia egyben, úgy meséli el az utóbbi negyven év történetét Felsőszentivánon, hogy azt is megtudja az olvasó, mit gondoltak, miben hittek, mire számítottak a történtek kezdeményezői, szereplői, elszenvedői, és hogyan teltek, telnek azóta mindennapjaik. Ilyesmire általában nincs elég hely újságban, egy ilyen lexikon méretű kötet azonban már alkalmas médium az alapos szembenézésre. Mindenki, aki szereplője volt ezeknek az időknek, beszél magáról, láthatja, mások mit gondoltak róla, s a különböző vélemények a jelek szerint mindenki számára vállalható szintézissé állnak össze. A szerző szeretetteljes figyelemmel, a megértés szándékával elérte, hogy ebbe a tükörbe szívesen nézzenek bele az emberek: a könyv megjelenését az a Febagro Zrt. támogatta, amelynek vezetőjéről többen is leszedik a keresztvizet. Például ez az, amitől a szöveget kívülálló, de a közelmúlt iránt érdeklődő olyan izgalommal olvashatja, mint egy regényt. Történelmi regényt, mert bár utalnak a megszólalók erre néhány ponton, enélkül is nyilvánvaló: Felsőszentivánon úgy éltek az emberek a kései Kádár-kor viszonylagos jómódjában, majd az elit úgy intézte a közösség sorsát, úgy váltott rendszert, ahogyan az országban máshol, vagy kicsit talán jobban. Az 1990 előtti időszak tárgyilagos megítéléséhez jó tudni például, hogy volt különbség párttitkár és párttitkár között, Pataricza Mátéval például – Göndör József szerint – “álom volt dolgozni”. Páncsics Józsefről, aki később a község első szabadon választott polgármestere lett, azt tudjuk meg, hogy 1950-ben sehogy sem akarták fölvenni a közgazdasági technikumba, mert borbély édesapját kizsákmányolónak tartotta a rendszer, hiszen inasa és segédje is volt. A Páncsics fiút ért igazságtalanságon fölháborodva egy helyi párttag kölcsönkérte a borbély biciklijét, bement Bajára intézkedni, és hamarosan jött a papír: mégis fölvették a gyereket, tanulhat. Érdekes látni, hogy a helyi magyarok, svábok, bunyevácok mellé betelepített felvidékiek új kultúrát hoztak a faluba. Míga réihelyiek inkább gabonatermesztéssel foglalkoztak, a “cseszkók” szívesen görnyedtek a földön, ők honosították meg a fejlettebb kertészeti kultúrát, majorannával, paprikával foglalkoztak, és nem használtak talicskát: kasban vitték be a tehenek alá a szalmát. A szövetkezetek közül az akkori torz viszonyok közepette is az erősödött meg, amelyik folyton fejlesztett, és utóbb tényleg úgy alakult, hogy az egy falu – egy téesz modell életképes volt. Nem tudta képességei szerint megfizetni a legjobbakat, de eltartott olyanokat is, akik önállóan a saját családjuk életét sem tudták felelősen megszervezni. Működött, virágzott a háztáji, de a közös munkahelyteremtés is egyszerűbben ment, mint most: például sajtüzemet nyitottak az iskola légoltalmi pincéjében. Igaz, a helyiséget nem lehetett átalakítani, magas küszöbjét sem iktathatták ki, így nem lehetett targoncázni, kézzel kellett átrakodni a tömérdek sajtot. Sajtszag terjengett az iskolában, és mindenki sajtszagú volt, aki az üzemből elment valahová ügyet intézni, de elviselték, mert az árumunkát adott a helybeli asszonyoknak. Felsőszentivánon a helyi átalakulás egybeesett az országos rendszerváltással. A téesz addigi vezetésével elégedetlen fiatal értelmiségiek rábeszélték a képzett agrárszakembert, Vancsura Józsefet, jöjjön el szövetkezeti elnöknek. Megválasztották – és lényegében az ő döntései nyomán zajlott le a rendszerváltozás a helyi gazdasági életben. “Akkor már a politikában nem az a pátyolgató légkör volt, hogy fogjuk egymás kezét, és együtt menjünk előre, hanem hogy muszáj mindenkinek küzdenie magáért. A fejünk fölött is mindenki mindenkivel küzdött. Ebből a zűrzavarból lett a rendszerváltozás” – mondja Kósa Mihályné,a folyamat egyik tanúja. Az elején a szövetkezet több száz embernek adott munkát Felsőszentivánon, az átalakulások végére kialakult Febagro Zrt. 12 településen már csak 45-nek. Sokan érezték, érzik úgy ma is, hogy a rendszerváltó elit elengedte az emberek kezét, kizsákmányolta őket. Vancsura Józsefnek erről az a véleménye, nem sikerült elérni, hogy az emberek megtanuljanak piaci módra gondolkodni. Néhányan képesek voltak erre, de a többség nem. “Mindenütt van néhány vezéregyéniség, de csak ők vállalnak felelősséget azért, hogy a többi jól dolgozzon, a vagyon gyarapodjon. A többséget azonban csak az érdekli, hogy valaki mondja meg, mit kell csinálnia, és jó fizetést kapjon érte.” Vancsura végleg erre 1995-ben döbbent rá, amikor egy összesítésnél kiderült, a szövetkezet tulajdonában lévő kft-knél összesen 16 szolgálati autót tartanak nyilván.

Jellemző azokra az időkre, hogy az első polgármester is munkanélküliként ment nyugdíjba: a szövetkezettől fizetés nélküli szabadságra emgedték, amikor megválasztották, de amikor lejárt a mandátuma, a téeszirodát már Diszkréció Kft.-nek nevezték. Azon mindenki, a kötet szerzője is megdöbbent, hogy a rendszerváltás után ilyen gyorsan ilyen nagy jövedelmi és vagyoni különbségek alakultak ki ember és ember között. Rossz volt látni a Kádár-rezsim egyenlősítő politikája után, hogy ilyen nagy a különbség az egyes emberek tehetsége, kreativitása, akaratereje között, és hogy az egyik ember erőforrása lényegében a másik ember – közösbe adott vagyona, munkaereje, vagy felszámolható, leépíthető állása.

“Az egyiknek enni sincs mit, a másik meg úgy pocsékol, hogy olyat még az isten sem látott. Azt sem tudják, mekkora terepjárót vegyenek maguknak, közben meg sírnak, hogy sokára fizeti nekik az állam a gázolaj-támogatást” – ez a nyugdíjas tanárnő, Bundity Eugénia látlelete a rendszerváltozás nagy veszteseiről és kisebb győzteseiről. Kristóf Tamás nyugdíjas borbély elkezdte számolni, mennyit költ magára egy szebb jövőre váró, állástalan falubelije: “Ne igyon többet, csak reggel egy féldecit, délben meg este két-három sört. Szívjon el mellé egy doboz cigarettát – az már egy ezres. És akkor még nem is evett!” Sokak számára csalódás látni, hogy mindezek ellenére az emberek egy bizonyos szint, bruttó 800 forintos órabér alatt nem vállalnak el munkát. Akad dinnyetermesztő, aki becsukhatná a boltot, ha nem jönnének a romániai vendégmunkások. A hazaiak pedig mennek Németországba, ahol 5 euróért bármilyen munkát elvállalnak – azért a pénzért pedig a németek nem hajlandók lehajolni. Tehát a fiatal, képzett emberek általában Felsőszentivánról is elköltöznek, azért mégis akadnak, és meg is szólalnak a kötetben olyanok, akik helyben boldogulnak. Ilyen Benkő Péter hivatásos katona, aki szabadidejében rendezvényeken főz, télen eljár disznót vágni – vagy Csintalan László, a Febagro gépésze, aki méhekkel foglalkozik, és ha menni kell a virágzó akácerdőbe, “Vancsura Józsi bácsi olyankor elenged a cégtől fizetés nélküli szabadságra”.

Vajon történhetett volna ezmásként? Erre is keresi a választ a kötet, és végül az derül ki, hogy a település akár rosszabbul is járhatott volna az átalakulással. Arról pedig itt nem tehetett senki, hogy a rendszerváltó kormány kihúzta a szövetkezetek alól a földet, de a magángazdákat sem tudta eléggé megerősíteni, és hogy az itt megtermelt áru kiszorult a régi piacokról. Legföljebb azon lehet lamentálni, hogy akik a győztesei lettek ennek a folyamatnak, ugyanilyen vakon vágtak-e bele, vagy látták mindezt előre, tudták a forgatókönyvet, csak nem szóltak a többieknek. Ám a rendszerváltást levezénylő értelmiségi-gazdasági elit tagjai sem maradtak együtt: az egykor összejáró házaspárok egyike-másika eltávolodott, ötből három családban pedig már valaki elveszítette a párját, egészen fiatalon.

A fejlődés paradoxona, hogy miközben a társadalom süllyed és zilálódik, az önkormányzat a lehetőségeihez képest jól működik, építi, szépíti a falut,gondozza a közösséget.Münchausen bárón lehet nevetni, amikor azt meséli, hogyan próbálja kihúzni magát saját hajánál fogva a mocsárból – amit azonban a felsőszentiváni önkormányzat, és minden falusi önkormányzat tesz, inkább szívszorító látvány.

Felsőszentiván azért lett a rózsák faluja, mert a község egyik tanácselnöke, Orha István ötlete nyomán a helyiek rózsákat ültettek a házak és a kocsiút közé. Ez a virág a korábbiaknál jobb, biztonságosabb élet szimbóluma volt, mindenki maga ápolta a töveket. Aztán ahogyan több lett a helybeliek szabadideje, úgy kezdtek leszokni erről a faluszépítésről. Most az önkormányzat, ahogyan a legtöbb hagyományt, ezt is meg akarja őrizni, így nincs más választása: közmunkásokkal gondoztatja a rózsákat.

(Tanács István: A Rózsák faluja – Felsőszentiván 1972-2012 A rendszerváltozás története a háztájitól a közmunkáig. Kiadó: Felsőszentiván község önkormányzata)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top