Kegyetlen, őszinte: sem önmagát, sem környezetét nem kíméli, ugyanakkor kínosan ügyel arra, hogy megpróbálja önmaga is megérteni a körülötte élők motivációit… – Mészöly Ági kritikája Mike Oldfield Amarok című könyvéről.
Fotó: telegraph.cu.uk
Ha Mike Oldfield, akkor az a piros, kilencvenperces Sony-kazetta. Apám egyik legnagyobb kincse. Az egyik oldalán a Tubular Bells volt, a másikon a Hergest Rigde, talán a nyolcvanas évek elején vette fel valamelyik ismerőstől. Hallgattuk mindenhol. A zöld kocka-Ladában, az építkezéseken, ahol dolgozott, vagy amikor csak úgy fúrt-faragott otthon. Sokféle népek lettünk, én meg a testvéreim, de az Oldfield-összes, az mindenhol alap.
Még akkor is, ha sokáig még az sem volt teljesen világos, hogy „májkóldfild” egy együttes, egy nagyzenekar, vagy mi is. A vasfüggönyön innen sok mindenhez hozzá lehetett férni, de az információáramlás azért nem volt az igazi. Aztán valakinél, egy Ifjúsági Magazinban találtam egy fényképet róla, nem együttes volt, nem is nagyzenekar, csak egy kese hajú kölyök, kék csíkos tengerészpólóban. Egy gitárra támaszkodva. A képet stikában kitéptem az újságból, és gimnáziumi éveimben a személyi igazolványomba hajtogatva hordtam, Michel Platinival egyetemben.
Gyakorlatilag máig nem tudtam semmit az ír-angol zenészről. Hosszú őszi délutánokon, magányos estéken évről évre előkerültek az Oldfield-cédék, a múltba révedés legkisebb gondolata nélkül. De egészen addig nem éreztem, hogy bármiféle életrajzi adalék hiányozna a Crisishez vagy az Ommadown-hoz, amíg tudomást nem szereztem az Amarok című önéletrajzi kötet létéről.
Akkor azonban nagyon, nagyon elkezdett hiányozni.
A könyv, amely itthon a TranzPress kiadó gondozásában jelent meg, a kezdetektől a huszonegyedik század első évtizedének közepéig vezeti végig az olvasót a zseniális zenész életén. Ami, legalábbis a gyerekkort illetően, nem volt különlegesnek mondható: minden megvolt benne, ami egy igazán érzékeny alkotó lélek alakulásához szükséges: gyermekkori paradicsom és annak hirtelen elvesztése, érdektelen, vagy magukba zárkózó szülők, durva iskola, és a zene, mint egyetlen menedék. Mike, a befelé forduló kamasz csak a zenén keresztül tudott valódi kapcsolatot teremteni a világgal, de a zenében is örök kívülálló maradt: besorolhatatlan, skatulyázhatatlan, reménytelen különc.
Oldfield maga írja le életét. Kegyetlen, őszinte: sem önmagát, sem környezetét nem kíméli, ugyanakkor kínosan ügyel arra, hogy megpróbálja önmaga is megérteni a körülötte élők motivációit, érdekeit, még akkor is, ha ezek az ő életére negatív hatással voltak. Őszintén vall kapcsolati, kötődési, alkohol és drogproblémáiról, és arról is, hogy ő hogyan talált ezekből kiutat. Ráérősen beszél az élet értelméről, családról, szülői felelősségről, vallásról, depresszióról és ezotériáról: senkit nem akar meggyőzni semmiről, egyszerűen csak elmondja, hogyan is látja a világot.
A londoni koncert.
Legtöbbet természetesen a zenéről mesél; hiszen Mike Oldfield elsődleges anyanyelve a zene. A Tubular Bells születését kis túlzással hangjegyről hangjegyre megismerjük – de egy pillanatra sem válik túlságosan szakmaivá, redundánssá, vagy érdektelenné. Sőt. Bár alapjában véve nem hiszek abban, hogy a „háttérinformációk” jelentősen hozzáadnának bármely műhöz, be kell vallanom: friss, új füllel hallgattam újra a leharcolt cédéket.
Mike Oldfield szövege, melyet Molnár Katalin ültetett át magyar nyelvre, könnyen olvasható, nem bonyolult, és bár nem nevezhető szépirodalmi alkotásnak, érzékletesen írja le egy különös-különc ember belső és külső világát, érzéseit és gondolatait, miközben elegánsan elkerüli az álszerénység csapdáit éppúgy, mint a nagyképűségéit.
Az Amarok, mint önéletrajz, pontosan olyan a hetvenes-nyolcvanas évek nagy zenei egyéniségeinek egymás után megjelenő autobiográfiáihoz képest, mint Oldfield zenéje a „többi” rock-pop iparoséhoz képest: visszafogottabb, egyszerre távolságtartóbb és személyesebb, és sokkal, de sokkal kevésbé szenzációhajhász.
Szóval Karácsony előtt mindenképpen be kell szereznem még néhány példányt. Mert, mint mondtam, sokféle népek lettünk, a testvéreim és én: de Oldfield, az alap mindenhol.
Apámról meg, aki még most is a kesztyűtartóban hurcibálja a bizonyos kilencven perces Sony-kazettát (annak ellenére, hogy már az előző kocsijában sem volt kazettás magnó), már ne is beszéljünk.
Mike Oldfield: Amarok
Ford: Molnár Katalin
TranzPress Kiadó, 2013.
316 oldal, 3990 Ft
