Archív

első csalódása

Keresés a weben

Amikor elújságoltam, hogy nekem mostantól a Nyúl hoz ajándékot karácsonykor, főnénink gyanakodva öltötte magára „Irénke megint kifundált valami különcséget” fizimiskáját, amit kéjes elégtétellel idéztem fel az elhullatott ajándékok begyűjtése közben… – Szendi Nóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

Kopp Irén

Petricsészében töltött gyermekkorom egyik legnagyobb válságát az okozta, mikor rá kellett döbbennem, hogy nem a Nyúl hozza karácsonyi ajándékaimat. Hosszú út vezetett e felismerésig, s tulajdonképpen akkor vette kezdetét, amikor programszerűen hadat üzentem Jézuskának, pontosabban inkább a jézuskázóknak. Tele volt velük az óvoda, és napjában többször is leküzdhetetlen késztetést éreztek arra, hogy boldogan az arcodba tülköljék, mintha nem fújnád már rég kívülről, mit fog nekik hozni a Jézuska. Sokáig nem kívántam vitába szállni ezekkel az agymosottakkal, mégis mit várjak olyanoktól, akik a hullapelyhest sem képesek megtanulni, ám egy ponton úgy éreztem, értelmiségiként bűn hallgatni, amikor a tudatlan plebset bármikor maga alá temetheti önnön Jézuska-fanatizmusa.

Az egyik ebéd során a mellettem ülő Jancsikának beakadt a lemez.

– Mikójönajézsuska? – csámcsogta túl a többiek zsivalyát, nagy adag pépesített tésztával borítva be a szemben ülő arcát.

– Még két hét, Jancsikám – mondta főnénink, fürge gépiességgel törölgetve az ételmaradékot a döbbent pofácskáról. Undorodva húzódtam arrébb, a végén még felém találja fordítani azt a málé képét, és engem tisztel meg következő tartalmas kérdésével. Ehelyett azonban Jancsika eltöprengett, újabb adag tésztát gyömöszölt az arcába – lehetséges, hogy üres szájjal beszélni sem tudott –, és csak aztán érdeklődött, mennyiazsakéthét. Miután a főnéni ezt is megosztotta vele, Jancsika – egyelőre – nem talált rajta több fogást, magába merülve folytatta kérődzését. Reménykedtem, hogy ezzel le is zárult az ügy, azonban asztalszomszédom hangja kisvártatva megint felcsendült, immár valamivel sürgetőbben:

– Mikójönajézsuska?!

Kezdtem sejteni, mire megy ki a játék, és mélyen elítéltem az főnénit, amiért hagyja magát dróton rángatni e Nemecsek-bőrbe bújt zsarnoktól. Jancsikát ugyanis már rég nem érdekelte a válasz, mantraként hajtogatta, hogy mikójönajézsuska, előre-hátra hintázva székén. Ez már nem kérdés volt, hanem követelés, amit a többiek jó érzékkel mértek be radarjaikkal, valaki el is kezdett protestálni, hogy miért nem jön előbb a Jézuska. A főnéni végül megelégelte a dolgot, és egyes sarkak hátrakötésének kilátásba helyezésével csöndet vágott közöttük.

Döntöttem, s megvártam az alkalmas pillanatot, amikor sem Jancsika szájában, de még csak a közelében sem található élelmiszer (így is elrabolta tőlem a sütemény, az ebéd egyetlen használható komponense élvezetét, amikor óbégatása közepette a tányérjára pottyant egy agyoncsócsált piskótadarab). Egyedül ügyködött egy traktorral: megálltam fölötte, és közöltem, érdemes tudnia egyet-mást a Jézuskáról, hogy a név helyes kiejtéséről most inkább szót se ejtsünk. Először is, amennyiben Jézuska egy csecsemő, kötve hiszem, hogy elbírna ennyi ajándékot, másrészt a csecsemők ostoba, ember alatti lények, még beszélni se tudnak, nemhogy leolvasni a házszámot, hogy hova kell vinni a dzsíájdzsót, hova pedig a sütibabát. Rádöbbenvén, hogy először fejtem ki briliáns nézeteimet, egészen elragadott a hév, s csak akkor vettem észre, hogy Jancsikánál eltörött a mécses, amikor kezében ronggyal mellettünk termett a főnéni, felitatni a könnyben úszó gyereket. Természetesen én lettem letolva, mit bántom a kisebbet, s csak magamban morogtam, persze azért némi elégtétellel: hát, igen, az igazság néha fáj.

Az otthoni, ateista verzió szerint a Mikulás vállalta magára Jézuska melóját, amivel azonban nem éreztem kisegítve magam. Hát ez a választás szabadsága? Csecsemő versus vénember? Az hagyján, hogy december hatodikán a fél világot be kell nyargalásznia, rendben, a Mikulás különlegesebb képességekkel rendelkezik, mint egy átlagos nagyszülő, de hogy aztán még huszonnegyedikén elölről kezdje az egész hóbelevancot egy rakás magamfajta szkeptikus vakarék miatt, az már túlzásnak tűnt. A Mikulással kapcsolatban csak később kezdtem radikális nézeteket vallani: például elég hamar leesett, hogy nem ő visel béna vattaszakállat, hanem egyes apukák álcázzák magukat bénán Mikulásnak, ugyanakkor ezt sokáig azzal magyaráztam, hogy a Mikulás december hatodikára szerződött, tehát az óvodai, iskolai és egyéb ünnepségekre helytartóit küldi maga helyett. Ezt az elméletet az is alátámasztotta, hogy az óvodában a Mikulás mindig vacak csokit sózott ránk, aranyszínű egyenvirgáccsal, és csak otthon, a hivatalos időpontban ajándékozott meg tisztességesen.

Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy ugyan haszonélvezője voltam a Mikulás bőkezűségének, mégis idegenkedtem figurájától: a Befőtt bácsikat idézte fel bennem (női megfelelőik a Lekvár nénik), azokat az idősebb fószereket, akik szerint minden vágyad, hogy nyálas-borostás puszijaikat törölgethesd az arcodról, vagy csontos térdükön lovagolhass, miközben olyan intonációval gagyognak hozzád, akár egy retardálthoz, kínodban már a legundokabb, legmorózusabb mimikáidat produkálod, legvégső kétségbeesésedben akár butának is tettetheted magad – hiába, minden megnyilvánulásod csak újabb ölelésrohamot eredményez. És ha épp nyugton vannak, akkor is bámulnak: a te aranyosságodon csámcsognak közhelyeken szétkopott fogaikkal, és nem üvöltheted az arcukba, hogy „nem vagyok aranyos!”, mert nyilván az is aranyos lenne. Tartottam az idegen felnőttektől, akik úgy bántak velem, mint egy ennivaló kis marslakóval, és kivert a víz, látva, hogy egyes gyerekek önként csimpaszkodnak fel plázákban haknizó Mikulásokra, eladva lelküket egy-két szaloncukorért.

A kegyelemdöfést egy szerencsétlen asszociáció adta meg lelkemben a Mikulásnak. Apámmal sétáltunk hazafelé, amikor Jóska szomszédunk tűnt fel, a kerítésünket támasztva.

– Minden rendben? – kiáltott oda idegesen apám.

– Megvagyok! – böffentett Jóska, nagy adag gyomortartalmat spriccelve a kertünkbe.

Miután megtudtam, hogy Jóska nem beteg, hanem csak részeg volt, szörnyű kép bontakozott ki előttem, s többé nem hagyott nyugodni. Jóska képviselte ugyanis a hiányzó láncszemet a Befőtt bácsik és a Mikulás között: torzonborz, fehér, a szája körül kissé megsárgult arcszőrzetetet és gigantikus potrohot viselt, épp, mint egy minden giccses idealizálástól megfosztott Mikulás, kocsonyásságában pedig valamennyi befőttet lekörözte, gügyögött, cuppogott, arcomat csipkedte, olyan barackokat nyomott a fejemre, hogy majdnem összeestem, és ha sikerült grabancon ragadnia, érzelgősen szorított bagószagú tokalebernyege alá. Most bántó élességgel rajzolódott elém, amint Jóska mikulásruhában, csaprészegen tántorog be a nappalinkba. Rendben, december hatodika már elmúlt, a csizmámba nem rókázik bele, fókuszáljunk a karácsonyra. Például a fát biztosan magára rántja, és a nagybátyámnak tartogatott bort is benyakalja. Vagy a szőnyegre vizel. Vagy megeszi a mézeskalácsot. Verejtékben úszva hevertem az ágyon, arra próbálva gondolni, hogy Jóska nem a Mikulás, ne legyek már ennyire gyerek, de képtelen voltam kiverni a fejemből a dolgot.

Másnap döntő lépésre szántam el magam, s anyámnak, mint személyi titkáromnak két égetően fontos levelet diktáltam le. Az egyik a Mikulásnak szólt: roppant udvariasan igyekeztem fogalmazni, azt a részét domborítva ki, hogy így is túlterhelt karácsonykor, én szívesen lemondok az ajándékaimról más, hozzá közelebb lakó gyerekek javára (anyám kezében itt egy pillanatra megállt a toll, és gyanakodva sandított fel rám). A másik levelet a Nyúlnak címeztem, azzal az alázatos kérelemmel, hogy tiszteljen meg a jelenlétével karácsonykor is, és csináljon mindent ugyanúgy, mint húsvétkor.

Mióta csak az eszemet tudtam, illetve azt, hogy az idő ciklikusan ismétlődő ajándékesőkben mérhető, a Nyulat találtam a legrokonszenvesebb közvetítőnek vágyott holmik és valóság között. Ő ugyanis nem egyszerűen megszabadult terhétől, mindig a szokott helyen, mint a fantáziátlan Mikulás, hanem sebesen körbeszimatolt a házban – sőt, a kertben –, évről évre új rejtekhelyeket fedezve fel és potyogtatva tele hullatékával. Semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy ajándékaim nyúlbogyók, sőt, már húsvét előtt lázasan gyűjtöttem a pitypangot, és minden este más formában tálaltam fel az ajtónk előtt, amit utólag egyfajta áldozati rítusként értelmezek, de akkoriban jóval pragmatikusabb célokat szolgált. A kiadós vacsorák mindenesetre behabzsolódtak, vagyis eltűntek reggelre, vasárnapra virradóan pedig a Nyúl bőséges terméssel honorálta fáradozásomat.

Nyúl-kérdésben az óvodában is viszonylagos konszenzus uralkodott, de azért én természetesen megalkottam a magam különutas, cukormáztalanított Nyulát. Ez ügyben már végképp nem óhajtottam vitába ereszkedni a többiekkel, legföljebb, ha valaki konzekvensen „Nyuszit” mondott, tudálékosan kioktattam, hogy az nem Nyuszi, hanem Nyúl, ám tartózkodtam a részletes magyarázattól, akinek van füle a hallásra, hallja. Hiszen azok a nyuszik, akik a képeskönyvekben ugrándoznak, és a játékboltok polcairól integetnek bájosan leendő gazdijuk felé, kimiskárolt, túltenyésztett, jó, ha nem génmódosított példányok. Az én Nyulam ellenben a vadon lakója volt, bátor és furfangos, még a ragadozók eszén is túljárt.

Levelem postázása után azért a biztonság kedvéért elrendeztem egy kis bolti jégsalátát az ajtó előtt – a pitypang már rég elfagyott –, de azzal nyugtattam magam, hogy nincs miért félteni ezt a talpraesett jószágot, az ajándékok pedig, ha másképp nem, hát valamiféle szülői közbenjárással, de célhoz érnek. Amikor elújságoltam, hogy nekem mostantól a Nyúl hoz ajándékot karácsonykor, főnénink gyanakodva öltötte magára „Irénke megint kifundált valami különcséget” fizimiskáját, amit kéjes elégtétellel idéztem fel az elhullatott ajándékok begyűjtése közben, azon merengve, ha ez ilyen olajozottan működik, miért ne tehetnénk rendszeresebbé?

Míg a Mikulás végképp kiesett a pixisből, és már csak vattaszakállas, ripacskodó apukákat és látens Befőtt bácsikat láttam hűlt helyén, az első iskolai karácsonyom után pedig lesajnáló szellemeskedéssel festettem szüleim elé osztálytársaim felvilágosulatlanságát (a Mikulás meg a Jézuska hagyján, de még olyan is akad, aki szerint angyal röpül be a csukott ablakon keresztül az ajándékokkal), addig a Nyúl létét megkérdőjelezni továbbra is blaszfémiának számított volna. Nem akadtam fenn azon sem, hogy az ünnepek táján szekrényekben és fiókokban kotorászva – persze nem a szándékolt kutatás céljával, épp csak odatévedő kacsókkal – olykor ajándékszerű tárgyakra bukkantam, de hatalmas önuralmat gyakorolva mindössze a csomagolásukra vetettem futó pillantást, hiszen mégiscsak élvezetesebb egy nyúlfészekben rájuk lelni, mint például apám alsógatyái közt. Elkönyveltem, hogy szüleim több szálon kötődnek a Nyúlhoz, mint gondoltam; például megengedik neki, hogy a holmijuk közé tojja értékes bogyóit.

A világrengető paradigmaváltások szükségszerűek, ám mielőtt keresztülrobajlanának rajtunk, ledózerolva megszokott, belakott kereteinket, mit sem veszünk észre közeledésükből. Mindennapi szertartásaink láthatatlan pókfonalaiba kapaszkodva haladunk előre, és fel sem tűnik, hogy a szálak kezdenek vékonyodni, szakadozni, mind gyengébben tartanak: kinőttük őket. Az a tudásgombolyag, melyből új hálónkat szőhetjük, már rég a szemünk előtt hever, csak arra várva, hogy nekilássunk szétszálazni és újrarendezni.

Nem is tudom, miért nem nyitottam be soha karácsony délután a nappalinkba: valamivel mindig elterelték a figyelmem, ajándékokat kellett csomagolni a nagyszülőknek, vagy linzerkifliket gyúrni, mire felocsúdtam, este lett, s a zsákmány már frissen, ropogósan várt rám. Egyszer aztán hiba csúszott a számításba: hamarabb ocsúdtam fel, mint kellett volna, mégpedig a Nyúl puha léptei neszére. Izgatottan lopóztam a nappali ajtajához, most vagy soha, rajtaütök, ám helyette földön fekvő és kúszó szüleimet pillantottam meg. Zavarodottan bámultam sietve felpattanó, bocsánatkérő mosolyú anyámra, majd komótosabban kászálódó apámra, végül apám lábfejére, mely megkísérelt észrevétlenül a szekrény alá tolni egy ajándékszerű tárgyat.

– Ti rejtitek el őket? – kérdeztem szepegve.

– Ugyan, Irén – mondta kedélyesen apám –, te már nagylány vagy, nem hiszel az ilyesmiben!

Anyám felcsattant, miért pont a karácsonyfa tövében kell tönkrezúzni a gyerek álmait, mire apám azzal védekezett, hogy hiszen Irén épp a napokban gúnyolódott osztálytársai éretlenségén, de még arra is tett huncut célzásokat, hogy véletlenül kifigyelt egy titkos ajándékraktárat. Szerinte kifejezetten jelezni akarom, vegyenek most már komolyan.

Ez éppenséggel igaz is volt. De azért nem ennyire. Béborult az élet vidám nyúlorcája: miről fog még kiderülni ezek után, hogy nem is úgy van, amint gondoltam, egyáltalán marad-e még valami abból a világból, amit mostanáig olyan otthonosan laktam? Míg a szüleim rólam megfeledkezve, szikrát szórva ütköztették nevelési elveiket, észre sem vették, hogy egyik-másik szavuk alaposan kupán vág, centinként kalapál bele a parkettába. Máskor talán még rájuk is ripakodom, de most nem ment, a Nyúl a hangomat is magával rántotta zuhantában, és egyszeriben eszembe jutott a pityergő Jancsika, leveretve érveim által, melyeket valószínűleg meg sem értett, de a tehetetlen megalázottságot, hogy az ő Jézuskáját csak úgy érvénytelenítik, nagyon is érezte. Szám sarka lassan, feltartóztathatatlanul konyult meg-megremegő állam felé. Kirángattam a lábam a parkettából, és eliramodtam, mielőtt lebuknék, hogy még bőgőmasina is vagyok.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top