Archív

Szó nincs, csak kép van – Váli Dezső kiállításáról

Én, alulírott Váli Dezső ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. (Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája)

Váli Dezső

Deák Csillag

Elsötétítés, avagy a színek édessége

Váli Dezső, akinek énje olykor asztalos, konyhatakarító vagy gyorsúszó is, a festői énjéről nem is beszélve, képei a Próféta Galériában láthatók. 26 kép, változatos, beszédes címekkel. Ezek a címek könnyen felfoghatók, olvashatók, talán félre is vinnének, ha csak általuk közelítenék a képekhez. A tréfás, önironikus címek figyelmeztetnek, erdőben járok, kijárat nincs. És a beljebb és a kijjebb szó értelmét veszti, a tér és idő dimenziói folytonosan változnak, hol összedől minden, hol újjáépül.

Eltűnő műterem képén a vörös szín válik uralkodóvá, mintha a vörösvérsejtszám növekedne meg krónikusan, a tárgyak a trombózis veszélyének vannak kitéve. Szívhalál, miközben a vér színe uralkodik. De lehet, hogy a tárgyak vére az, amely elönti a műtermet. Az ágy fekete lába üszkös fadarabnak hat. A Csendes este a műteremben minden homályba borul, a kisasztal piszkos fehérje világít csak. Falon függő képpé válik a festőállvány, az ágy. Elérhetetlen, akár egy folyó túlpartja. A Műterem – túlpart szürke fénye, falai, tárgyai az elszigeteltséget, az ürességet tárják elénk. A fekete támlás szék elhajlik, nem tud semmiről, félszeggé válik. A kép belső felülete óriási vászonná alakul át. A Tenger és műterem titokzatos képe mellett a festőállvány összekötött lába tűnik fel, akár egy szendvicsember is lehetne, vagy egy ismeretlen, már kihalt madár. Se szél, se bója, a hullám belesimul a festőállványon nyugvó képbe. A kép második variációjában a lenyugvó nap elgyöngült, áttetsző színe uralkodik. A lila variáció a levendula illatát árasztja, semmi sem reménytelen. Itt már a festőállvány lábai nincsenek összekötve, szabadok. A Műterem, csend kép ásító, fekete ablaka uralja a belső teret, a festőállvány is eltűnik, szűkül a tér, félre billen a műterem, a kép súlypontja az ágy melletti fekete ablak lesz. A Tapintatos műterem az orvosi várók, a kórháztermek tisztaságát, fegyelmét és várakozó idejét juttatja eszembe. A fekete négyzet az ólálkodó halál, kifoszt bárkit, elnyel bármit. És mégis benne a teraszos könnyedség, látni a tengert, a hajnali fényt.

A Szikár műteremben már minden csak sziluett, jelzés csupán. Lecsupaszított forma, csontozatát mutatják a tárgyak. Az elhagyottság énekét halljuk, a belső magányt, ahogy gazdája keresi útját az adott térben, és kitapossa lépteivel az utat. Oda-vissza. A Szép műterem cím reflektál a kiállítás címére: Szép képek. A szépség helye és forrása a műterem, annak is tárgyaiban testesül meg az idea, amit elképzelünk, amire vágyunk, amiért élünk, amiért képesek vagyunk meghalni. Itt már minden elmosódik, az állványon lévő kép tölti a tér nagy részét, lágy, hamvas, halvány rózsaszín és eperszín mindenütt. Az idő tűnik el, megolvadt kővé változik. A Műterem, ünnep képen a fekete is fehérré válik, halvány narancsszínben ragyog a kisasztal, az ablak feketesége fehér lepelbe burkolódzik. Ironikus a Műterem, rend van kép. A rend azt jelenti, hogy nincs festés, nincs festőállvány, nincs ágy sem, csak maga az üresség. Ez a rend lehet termékeny is, benne a vívódás, meddig lehet fenntartani a rendet, és távol tartani, kirekeszteni, eltorlaszolni a káoszt.

A Műterem, munkakezdéskor képen érzem a kávéillatot, a borostás arcon a penge sercegését, a tükörbe néző arcon a szem pirosát, az álom itt maradt részletének ólomsúlyát, nincs múlt, nincs jelen sem. Egyik sem ismerszik meg önmagától, felcserélhetők. Ez a tudatlanság boldog pillanata, a néven nevezhetőség tagadása, név előtti állapot. A beszéd hiánya és a beszédre való képtelenség. Vagyok, de minek – gyötrő kérdése. Milyen képet fessek? Semmilyet. De nem festeni képtelenség, csak némi idő kell. Időn kívüli időkérés. A harcok dúlásába beleszól az asztalos énem is, a konyhatakarító vagy a gyorsúszó énem. Sajnos a síelő már nem, lassan nem bírja a térdem. Kérdésére talán az a válasz, hogy festeni is úgy festek, ahogy egy tisztességes hivatalnok jár munkába.[1] Az Evilági műterem egy bolygórendszer, keringenek a tárgyak, a horizonton sorakoznak fel. De látható, hogy a ülőkének csak három lába van, rendetlenség van a rendszerben, valami másnak látszik, mint ami. Csak ülök házunk előtt a háromlábú faszéken és harmonikázok.[2]

A Tűnődő műterem pirosa, feketéje, szemcsés fehérje a tűz, a melegség érzetét kelti, kint fagy van, bent meg jó meleg, és akkor hol a munka, hol a végeredmény? Csak látszat van, élet, gond, de nincs teremtés. Készülődés van, kétség és elmélyedés, merre és hova és miként. Szarkasztikus a Vitatkozók, műterem, az örökös ellentmondás, visszafeleselés, a fekete üres állvány, a munkátlanság szimbóluma, szemben a kisasztal, nem hófehér, de talán az akar lenni. A Műterem rózsaszínben a festőállvány keresztté válik, spirituálisan a festő a mennybe költözik, kapcsolatot talál istennel, miközben az állványon nincs semmi. Az Árva műterem is a munkátlanság helyszínét mutatja, emberi alakká, sziluetté alakul az állvány, mozgó, lépegető lénnyé. De nincs társa, egyedül van. Arctalan. A Műterem sziget a folyót idézi meg, amelyen úszik a dinnyehéj, hallgat a mély. A festőállvány elérhetetlen homokpaddá lesz.

A Kopogós műterem lilás ablakaival más világot jelöl, belül minden zsúfoltnak látszik, az állvány nincs a helyén, minden önmaga, ám ez kevés, hogy mássá is lehessen. A Fegyelmezett műterem nem jelent rendet, fegyelmet. Láthatatlanságot jelöl, a téli ködben eltévedt az alkotó, talpa alatt ropog a hó. Egy ágyra vágyik, egy priccsre akár, ahol meghúzhatja magát. Bepólyált homlok. Agyműtét előtti csend. Utazás a koponyám körül. A Műterem – kezdetben az ágy fehér színe üt el a környezet színétől. Az ágy bevetve. Minden készen áll, hogy elkezdődjön a munka. Az Eltűnő műterem képen az ágy lába fekete, kirí a piros színből, itt a túlélést jelenti, a jelen megmaradását, miközben a vörös fény mindent elnyel, bekebelez.

Hogy mitől jó egy kép: Színharmóniák, lüktetések, ritmusok, vonalvezetések, okosságok, naivságok, emlékképek, áthallások. Valamelyest megfogalmazható, de kizárólag akkor, ha kész van a kép. Az a vörös egy zöld mellett förtelmes, kivéve itt, mert itt gyönyörű. A szabály mindig csak arra az egyetlen képre vonatkozik. Sosem tudható egyértelműen, hogy mitől jó az alkotás. Bernáth Aurél úgy mondta: amikor megcsendül a kép… Azt sokkal könnyebb megmondani, hogy mitől rossz.[3]

Az alkotó sohasem pihen, akár egy körjárat, valahol mindig ott van, felbukkan és eltűnik, nem tudjuk, hogy éppen hol jár, de idővel megjelenik, mutatja magát. Húsz éve lesmirglizte az ablakait, nem lehet kilátni. Azért vagyok bent, hogy ne legyek kint. Nem tudok annyi mindent befogadni. Bőven tele vagyok élménnyel.[4] Váli Dezső nem magányos művész, tárgyaihoz, jelesül a műterem tárgyaihoz nagy-nagy szeretet köti, félti, bugyolálja, színezi, homályosítja őket. Színné válik a vászon, a fa, az ágy, a szék. Nem szeretek dolgozni, mondja az egyik interjújában.[5] De ott benne a vágy és akarat, hogy villanyoltás előtt két verset elolvasson. Mind mese ez; túl sok, mit vélsz, Achelous, az égről,/ hogyha, minek csak akarja, alakját elveszi s adja.[6] És ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával. (Rm. 12:2) Nem a lomhaság, a rosszakarat, az ügyetlenkedés az oka – ha van is benne mindegyikből valami, mert “a féreg a semmiből születik…[7]

Váli Dezső naponta úszik, olykor a víz alatt, nem mindig sikerül ott maradnia, időnként kénytelen feljönni a felszínre. Levegőért, vágnánk rá gyorsan. Talán mégsem levegőt akar venni. Váli kétéltű, kopoltyúja és tüdeje is van. Elvan a víz alatt is. Ne dőljünk be neki, hogy közöttünk van. Egy műterem falait tünteti el, néhány műtárgyból megalkotja a Váli-féle színskálát, a lehetetlen halvány és bársonyosan gyöngéd színek világát. Dinamikus színharmónia, benne a halál előtti szem mindent összefogó, egyben bölcsen elengedő pillantása. Szó nincs, csak kép van.

Kölüs Lajos

Körletparancsok és a tavaszba hajló őszi tárlat

Váli Dezső

Börtönből nem szabadultam, nem tudom, hogy milyen a szabadság íze, szaga. Betegágyból egy év után keltem fel. Tudom, milyen az, ha újra meg kell tanulni járni. Tudom, milyen, ha egy évig nem lépsz ki szobából. Azt is tudom, milyen érzés, ha ötven éve elhagyott szülőfalumba térek vissza, és áthaladunk ez első hídon, majd jön a következő híd, a Cukorgyárnál kell leszállnom. Semmi sem áll ott, ahol állt, csak a képzeletemben. Az én múltamban, amely agyamból kitörölhetetlen, egy strokeig igen, az agyvérzés után felszívódnak az emlékek, suták lesznek a mozdulatok, a képzelet halott.

Váli Dezső úgy van, hogy hosszú ideje ugyanabba a műterembe lép be naponta, semmi sem változik, miközben semmi sincs a helyén, azaz minden megváltozott. Nem úgy, ahogy drMáriás Lombtalanítás című regényében, üres lesz a lakás, kipakolták, vagy össze-vissza dúlta egy faragatlan betörőbanda. Váli Dezső nem költő, de lelke van, miként Petőfinek: Börtönéből szabadul sas lelkem,/ Ha a rónák végtelenjét látom (Alföld). Váli is felrepül, változik a nézőpontja, pók- vagy légyszemével lát és néz. Mászik a falon, hol alulról néz fölfele, eget nem lát, de plafont, igent (Műterem rózsaszínben, Műterem sziget, Kétszínű műterem). Látja a tengert (Tenger és műterem), holott nincs Velencében, hogy érezze a víz szagát, üljön a Giardiniben vagy az Arsenaléban, igyon egy spritzet.

Az önarckép ikonja változik meg, nem az arc, saját arca lesz ikonná Válinál, hanem egy körülhatárolt tér, és ez korlátozott tér válik egyetemessé, egész világgá, kirakattá, vagyis külső arccá. A tárgyak világába csal bennünket a festő, mintha valami elvarázsolt erdőben járnánk, szellős az út, akadályokba nem ütközünk. Örökös hagyaték minden képe, leltár, itt még megvolt, ott már nem, itt így látszott, ott meg úgy (Csendes este a műteremben). Hergelve az örököseket, hogy a festőállványon álló képből most hány van, szín kavalkád, formabőség, miközben a tárgyak viszonya megváltozott (Eltűnő műterem). Élő tárgyak ezek, talán mindegyiknek megvan a saját neve, hogy aurája, kisugárzása van, az biztos.

Hegyvidéki menedékhely lenne a műterem, jó itt megpihenni, biztonságban van a bennlakó, hiába jön a lavina, el nem sodorhatja (Evilági műterem). Elvonult a világ elől. Váli Dezső is ezt tenné? Nem hiszem. Ha jelrendszere egyszerű is: szék, festőállvány, ágy, takaró, párna, egy kis asztal, világítótest, ablak. Belülre nézünk, sohasem kifelé (Tűnődő műterem). Az egyik legszebb emberi mozdulat és pillanat, amikor magunkba nézünk, nem mindig sikerül. Váli mankóként kezeli a tárgyait, vallatja őket, egyben támaszkodik is rájuk, hiszen mégis az ő ízlését tükrözik, vállalja őket. Nem tudni, hogy örökölte-e vagy fizetett ezekért a tárgyakért.

A nézőpontváltás váratlan és kimerítő követni az ismeretlen vagy ismerős pillantást (Szikár műterem, Műterem – túlpart). A gravitációtól való megszabadulás viszi közelebb az alkotót, hogy önmaga fölé emelkedjék. Nincs pincemély, de van mélység, nincs hegy, de látjuk a völgyet. Katonás fegyelem uralkodik a képeken, mintha mindig készülne valamire a szoba, műterem lakója (Fegyelmezett műterem). De értelmezhetem úgy is, hogy fogoly, a műterem foglya, az örökös el nem menés uralja lelkét, mozdulatait. Érkezés és egyhelyben maradás. Kettősség, omega és alfa, kezdet és a vég (Kopogós műterem, Műterem sziget). Párhuzamos világ, mindkettő egyszerre létezik, nincs alá- és fölérendeltség, csak mellérendeltség. A rend hierarchikus, szervezett, lakója állandóan várja a családlátogatókat, mit szólnak hozzá, elengedő tárggyal rendelkezik-e utódjai felneveléséhez.

Állandóan kikezdi önmagát, félreteszi, majd újra előveszi félbehagyott gondolatát, hogy tovább szője azt. Váli Dezső a pókember, szövi álmát, futnak a körkörök, összeköti őket, valami bennük akad majd. Egy korai harmatcsepp, néha egy fénysugár. Színei haloványak, vértelenek, megengedőek, vese- és májszínűek (Csodálkozó műterem, Kétszínű műterem). Olykor szürkék, haloványak, mert nem lehetnek rikítóan harsogók, helyesebben lehetnének, de Váli nem akarja, hogy azok legyenek (Műterem munkakezdéskor, Műterem – ünnep). A szabad tér belső térré vált, a szabad és virágos mező ott van a műteremben, a műterem néhány tárgyában. A körlet, nevezhetném így is a műtermet, a körletparancsnok felügyelete alatt áll.

Váli mint körletparancsnok. Váli mint Gogol őrültje. Egy őrült naplója ez a sorozat. A legtisztább elmék őrültnek látszanak, de nem azok. Holnap 7 órakor különös esemény fog végbemenni. A föld rá fog ülni a holdra[8] A képzelet világa szín nélkül semmit sem ér. Föld és hold nélkül sem. Válinál a műterem a föld, a hold is, belül van, beljebb már nem is lehet. Én, alulírott Váli Dezső ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.[9]A látogató sem csinál semmit, címeket olvas, a tengert is látja, bár hiába keresi a képeken, ott nem találja, végül rájön, amit lát, az a tenger, a festőállvány, priccs, a szék, a festőállványra tett vászon és a tengernek pasztellszíne van. A zöld szín hiánya nem zavar. Tavaszba hajló őszi tárlat, írtam a szöveg legelején. Az egyhangúság törölve, csak vonalak, szögek, téglatestek, négyzetek, néhol egy-egy kör. Jelek, virágzó felülettel.

Váli Dezső – Szép képek

2013.11.15. – 2013.12.04.

Próféta Galéria

H-1111 Budapest, Szent Gellért tér 3.


[1] Váradi Júlia: “Csókoltatlak, kedves Utókor…! (Váli Dezső festőművész), Magyar Narancs, 2000/51. (12. 21.) http://magyarnarancs.hu/belpol/csokoltatlak_kedves_utokor_vali_dezso_festomuvesz-63677

[2]Herceg János: Bolond legény a faluban (http://dda.vmmi.org/kal1933_08_09)

[3] Váradi Júlia: “Csókoltatlak, kedves Utókor…! (Váli Dezső festőművész), Magyar Narancs, 2000/51. (12. 21.) http://magyarnarancs.hu/belpol/csokoltatlak_kedves_utokor_vali_dezso_festomuvesz-63677

[4] Váradi Júlia: “Csókoltatlak, kedves Utókor…! (Váli Dezső festőművész), Magyar Narancs, 2000/51. (12. 21.) http://magyarnarancs.hu/belpol/csokoltatlak_kedves_utokor_vali_dezso_festomuvesz-63677

[5] Váradi Júlia: “Csókoltatlak, kedves Utókor…! (Váli Dezső festőművész), Magyar Narancs, 2000/51. (12. 21.) http://magyarnarancs.hu/belpol/csokoltatlak_kedves_utokor_vali_dezso_festomuvesz-63677

[6] Publius Ovidius Naso: Átváltozások, Philemon és Baucis (http://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.htm#60)

[7] Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet (http://mek.niif.hu/00400/00418/00418.htm

[8] Gogol: Egy őrült naplója (http://www.mek.oszk.hu/00300/00393/00393.htm)

[9] Váradi Júlia: “Csókoltatlak, kedves Utókor…! (Váli Dezső festőművész), Magyar Narancs, 2000/51. (12. 21.) http://magyarnarancs.hu/belpol/csokoltatlak_kedves_utokor_vali_dezso_festomuvesz-63677

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top