A modern tánc egyik nagy egyénisége, Pina Bausch éppúgy nem indul előnnyel (vagy legalábbis kétes előnnyel indul) Magyarországon, mint a mára meggyökeresedett Pina Colada koktél, s persze sokan emlékeznek arra a közvetítésre, mikor a kommentátor így méltatta az osztrák műkorcsolyázónőt: „mekkorát nőtt ez a kis Pötzsch tavaly óta”! – részletek Lackfi János hamarosan megjelenő Milyenek MÉG a magyarok? című könyvéből.
FÜLED BOKÁIG
A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar.
Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyen elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül.
Abból, hogy minden külföldinek kész elmagyarázni, nyelve agglutináló, mint a japán, vagyis kicsi darabkákból van összebütykölve az összes szó. A japánokkal egyébként abban is egyetért, hogy minden tisztességes ember először a vezetéknevét adja meg, s csak aztán a keresztnevét. Ez így logikus, nem tudni, miért nem értik a többiek!
Abból, hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és megszámolta már, hogy nevezetes „b” betűs szavunk különböző igekötőkkel felszerelve legalább kilencféle értelemmel bír.
Abból, hogy végtelen mennyiségben képes disznó vicceket, anyósvicceket, rendőrvicceket és zsidóvicceket mesélni.
Abból, hogy a tésztát édességnek tekinti, mákkal, dióval, lekvárral eszi, és ezzel idegrohamba kerget minden becsületes olaszt.
Abból, hogy hisz a szent Levesben, melyet az étkezés elején szolgálnak fel, a szent Savanyúságban, melyet a húsételhez szervíroznak, és a sajtról legfeljebb melegszendvics jut eszébe, semmiképp sem egy sajttál.
Abból, hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik.
Abból, hogy ajtóhoz érve előreengedi a hölgyeket, de bevág eléjük, ha kocsmába lép, hogy vadnyugati lovagiasságból saját testével fogja fel a repülő késeket.
Abból, hogy le és felsegíti a hölgyek kabátját akkor is, ha azok nem akarják.
Abból, hogy kötelességszerűen megjegyzi, magyar ember evés közben nem beszél. Mondja mindezt teli szájjal.
Abból, hogy mások egészségére kívánja a tüsszentést, pedig egy dán inkább bocsánatot kér miatta.
Abból, hogy nem tűri a böfögést, pedig a mongoloknál ez a háziak főztjének kötelező dicsérete.
Abból, hogy nyilvánosan orrot fúj, pedig ez Japánban súlyos illetlenség.
Abból, hogy rászól arra, aki szívja az orrát, vagy szemrehányóan zsebkendőt nyújt neki, és nem tűri az étellel való szörcsögést sem, pedig ezek Japánban vagy Kínában természetes dolgok.
Abból, hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát.
Abból, hogy kedvenc tejtermékei nevét sehogy sem tudja lefordítani nyugati nyelvekre. Nem, nem fromage blanc, nem is mascarpone, nem is cottage cheese, hanem tejföl. Értik? Meg tejszín meg túró meg Rudi.
Abból, hogy az összes nép fiaival ellentétben a jobb kezén hordja jegygyűrűjét, gyémántot pedig a világért nem tetetne bele, mert az flancolás.
Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!
Abból, hogy gyerekként ki kell állnia az esőre, mert attól nagyra nő, répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna.
Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus.
Abból, hogy tudja, ennek a listának még nem ért a végére, és lehet, hogy soha nem is fog.
MAGYAR NYELV ÉS NYOMDAFESTÉK
A külföldiek hitetlenkedve hápognak, ha a magyar ember lefordít egy-egy közepesen kacskaringós hazai káromkodást, mely egyazon pornófilm leleményes jeleneteiben szerepelteti a beszélgetőtárs komplett családját, a Jóistent és a hosszú stáblista egyéb közreműködőit. A jámbor idegenek nem képesek elhinni, hogy élő emberek valóban ilyesmivel hajigálóznak a köznapokban. A lengyel műfordítók gyakran bajban vannak, különösen drámafordítások esetében, hiszen ami a mai magyar színpadon nyersen és valószerűen cseng, az odakinn beteg agyú perverzek művészi kitalációjának tűnik. Még egy szemléletes példa: Belgiumban az egyik kereskedelmi rádió „káromkodóversenyét” a következő, magyar szemmel teljesen kispályásnak tűnő aranyköpés nyerte: „nyeljél bálnaspermát”. Ennyit a belga szitkozódási kultúráról. A magyar azonban ősi gyökerekre vezethető, hacsak nem puszta legenda az a történet, amellyel a magyar ember különböző változatokban találkozott. Ennek értelmében egy kíváncsi német utazó jegyezte volna fel, hogy a törökök elszánt „Allah, Allah!”, a vitéz magyarok pedig szilaj „Nubozmek!” kiáltással idézték istenüket.
A drasztikus szélsőségektől irtózó magyaroknak is csurran-cseppen azért ez-az, hiszen rengeteg kifejezés evickél a szalonképesség kedélyes határvizein. A basszusgitár és a basszuskulcs kétértelmű emlegetése mellett nem hiányoznak a szaracénokra vagy szarvasokra vonatkozó utalások sem. Mikor Sztálinvárost a bölcs uralkodó emlékének kínossá válásával át kellett keresztelni, az Isten adta nép arról pusmogott, hogy minthogy Szarvas nevű város már létezik, a település neve az ősmagyar mondavilág jegyében lehetne Csodaszarvas, különös tekintettel a helyben gyártott fémtermékek kétes minőségére. A hatóságok végül mégis maradtak a fantáziátlan Dunaújváros elnevezésnél.
Magyarul egész érdekesen tudnak hangzani a legkülönfélébb nemzetek ártatlan szavai, nevei… A neves brazil futballistának nem csak a magyarokra tekintettel illett volna becenevet módosítania, hiszen nemzetközi élcelődésre ad vele alkalmat. Ő azonban fittyet hány a elménckedőkre, és minden bizonnyal az érdekli a legkevésbé, hogy mifelénk a sportújságok egy sikertelen idény közepén arról kezdtek cikkezni, hogy „a Real Madrid stábja már Kakával is próbálkozik”. A híres rendező, Fassbinder neve éppoly reménytelenül hangzik magyarul, mint a francia Foch (ejtsd: Fos) tábornoké, akiről pedig még sugárutat is elneveztek Párizsban. Talán nem csoda, hogy nem lett bombasiker magyarul Daniel Derondának, a romantikus, és nevére rácáfolóan csinos úrifiúnak élettörténete George Elliot tollából. Egyetlen könyve sincs magyarra fordítva a sikeres francia írónak, Yann Queffélecnek, bár talán ebben nem csak a kiejtés („kefélek”, de legjobb esetben is „köfélek”) a ludas. Tréfás kedvű ellenállók a népi demokratikus Magyarországon még azt a pletyót is felröppentették hogy a mi Farkas Bertalanunkkal égbe szálló űrhajós, Valerij Kubaszov vezetéknevének első magánhangzója eredetileg „i” és nem „u” volt, párthatározattal változtatták meg hirtelen, amikor valaki rájött, milyen ékesszóló lenne ez így hazánkban. Budapesten is koncertezett a venezuelai sztárkarmester, a cseppet sem hermafrodita Gustavo Dudamel, és nem mellbedobással érte el sikereit. A magyar ember igazán találónak érezte ellenben, amikor a rádióban bemondták: „vezényel Alfredo Barchi”. Rádióközvetítés esetén látvány híján bárki vezényelhet, még történetesen Alfrédó Bárki is!
A modern tánc egyik nagy egyénisége, Pina Bausch éppúgy nem indul előnnyel (vagy legalábbis kétes előnnyel indul) Magyarországon, mint a mára meggyökeresedett Pina Colada koktél, s persze sokan emlékeznek arra a közvetítésre, mikor a kommentátor így méltatta az osztrák műkorcsolyázónőt: „mekkorát nőtt ez a kis Pötzsch tavaly óta”! Nem szűnik az élcelődés Masaryk és Pospísil államférfiakon, és Besszarábiát is könnyebb megjegyezni földrajz órán, mint Kuala Lumpurt, bár utóbbi szintén viccesen hangzik. Az idegen fonetikát kihasználva aztán olyasféle szóviccek is születnek, mint ama klasszikus, melyben a francia nagykövet neve Möszjő Befour (befúr), a nagykövetné pedig Madám Thury (türi)… Bonyolultabb a helyzete a mérsékelt köztiszteletben álló magyar származású francia elnöknek, akinek magyar nevét egy ország ejtette így: Szarkozi.
A magyar ember szívesen bekap egy sütit, kivéve, ha annak angol megfelelőjével (cookie) poénkodik valaki. Túlzásnak érzi, hogy svédül a sütemény egyenesen „kaka”, holott az általa kóstoltak nem is tűntek rossznak. A svédek amúgy fika-bárokba is járnak, mert arrafelé a fikázás munkahelyi kávészünetet jelent. A magyar ember nem előítéletes, de a caqui szilva fogyasztását kétszer is meggondolja, és egy pillanatig habozik, vajon kívánjon-e boldog „loszart”, azaz újévet tibeti barátjának. A lappföldi Mikulás, Jolloupukki sejtet némi légnemű kedélyességet (hiába, egy ilyen nagy test!), bár a magyar szóval is szokás tréfálkozni („Mikulás? A szád!”). Hogy a busz neve angolul (bász) vagy románul (buzul) ejtve hangzik neccesebben, arra is érdemes fogadást kötni. Stílszerűen a madarakat védi immár harminc éve a Ramsari-egyezmény, így nem mondhatni, hogy a szárnyasokra senki rá se… bagózik.
Azért a magyar nevek is okoznak derültséget, nem egy Vas vagy Lovas átkozta meg szüleit, mikor német földön Fásznak vagy Lofásznak titulálták. A magyar ember bográcsozásra meginvitált angol barátai pedig, mint az ovisok, képtelenek voltak betelni a „fakanál” (fuck anal) emlegetésével, és ezen könnyesre nevették magukat. Magyarország élből humoros ország, hiszen lakói mind egy szálig éhesek (hungry), körülbelül úgy, ahogy Törökországot (Turkey) is nyilvánvalóan csupa pulyka (turkey) lakja. Egy afrikai író kíváncsian kérdezte a magyar embert, vajon mit jelent errefelé az a szó, hogy „Sorrozo”, mert hogy annyi helyen látta kiírva, márpedig ez náluk az egyik legnépszerűbb lánynév: hát persze, a „Sörözőről” volt szó. A magyar nyelvvel amúgy sincs könnyű dolga a külföldi beszélőnek, hiszen egy-egy apró hiba méretes baklövéset eredményez. Éppoly komikus hatást kelt a Németországból jött oktató, mikor kijelenti, hogy ezt most „felrejszolja a táblára”, mint az orosz földről jött tanárnő, aki leszögezi: „egy vagányon egyszerre csak egy vonat mehet”. A diákok aztán megpróbálják elképzelni, hogy ha a vagány megfelelően kiszámítja a vasúti menetrendet, és jó helyre fekszik, akkor egyszerre akár két vonat is átvágtathat rajta.
A tájékozatlan turistát a ravasz helynevek is csőbe húzhatják: francia barátok bolyongtak kétségbeesetten Budapest környékén, mert hiába kérdezték, merre van „Páti” község, mindenki csak a vállát vonogatta. No persze Pátyot már tudták volna. Ugyanilyen fogyatkozó reménnyel kutatta „Tájheni” várost egy angol család, hisz arra a helyiek se gondoltak, hogy mindössze a közeli Tihanyba igyekszenek. A magyar embert egyszer köztéren szólította meg egy figura, óne zsinór nekiszegezve a vad kérdést: „Please, how can I go to fuck?”. A magyar ember már éppen kikelt volna magából, mégis mit képzel a nyavalyás szexturistája?… Aztán szemügyre véve a jámbor küllemű, szandálos, rövidnandrágos fickót, aki vadul mutogatta térképét, rájött, hogy megint félreértésről van szó. Hollandusul, ugye, teljesen logikus Vácot „Fáknak” ejteni…
SZADISTA BÖLCSŐDALOK
A magyar ember olvasott egy anekdotát, mely szerint az Amerikába szakadt magyar család kisgyermekét az óvó néni pszichológushoz akarja küldeni, ugyanis ijesztően agresszív fantáziálás jellemzi a kicsit. Égő csigát, vak madarat és megcsonkított tehenet rajzol például. A magyar anyuka elmagyarázza (elangolozza), hogy a magyar kissrác csupa kedves magyar gyerekdalt illusztrált, és rajzaiban nincs semmi, de semmi rossz: „csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… csip-csip, csóka, vak varjúcska… boci-boci, tarka, se füle, se farka…”. Mikor az amerikai hölgy érdeklődik, nincs-e a repertoárban valami optimistább dalocska, az anyuka lelkesen fordítani kezdi neki a „süss fel napot”, majd elkámpicsorodik, amikor eszébe jut a folytatás: „kertek alatt a ludaink megfagynak”.
A véres lábú gólyára vagy a sós kútba tett katicára ki se tértünk. Igaz, hogy előbbit legalább elsősegélyben részesíti a török megszállás ellen állatorvosi gesztussal tüntető magyar gyerek. Vajon ez lenne a kulcsmotívum? Egy sokat tűrt nép már zsenge kortól trenírozza sarjait a szenvedésre? Persze ha körbepislantunk más népek háza táján, bőven találunk brutális Grimm-meséket gyereket sütögető boszorkánnyal, lányzabáló sárkányokkal. Nem beszélve Max és Moritz abszurd kalandjairól: ők a rossz gyerekek, akiket válogatottan kegyetlen halálnemekkel büntet az igazságos világ. Angol gyerekdalban is találunk olyan hollót, amely ráijeszt lovagló szülőre és gyermekére, minek következtében „lába-kezét töri ló-papa-lány”. Egy különösen édes francia nótácska pedig arra buzdít, hogy aki éhes, falja fel a fél kezét, ünnepnapon pedig egye meg a fejét. Lehet, hogy magyar földön bővebben terem az efféle gyerekhorror, de a magyar ember erről nem készített statisztikákat.
Egy bizonyos azonban: a magyarok nem ismerik őseik jelbeszédét, így sokszor sejtelmük sincs róla, milyen „korosztályos” mondókákat énekeltetnek az ártatlan csöppségekkel. A „nyitva van az aranykapu” vagy a „kerekecske-dombocska” alig leplezett erotikája már-már közmondásos… A magyar ember egyik népzenész barátja azonban hitte is meg nem is, amikor az egyetemi néprajz-kurzus oktatója felfedte előtte a nevezetes „boci-boci” titkát. Ez a dalocska ugyanis nem igazi borjúról szól, hanem afféle rejtjeles és kétes szerelmi oktatás, melyben az idősebb férfi feltárja az ősi bölcsességet a suhancok nagyobb okulására. A „boci” itt a leányokat jelképezi, akikkel nincs értelme kezdeni („se füle, se farka”), ehelyett oda célszerű menni gyakni (pardon, lakni), ahol szoptatós menyecske van (tejet kapni), hiszen az anyatejes időszakban létezik egyfajta természetes, hormonális fogamzásgátlás, mint azt tudjuk. Barátunk hitte is meg nem is a dolgot, ám mikor népdalgyűjtésen járt, gondolta, teszteli tudását a két nénikén. Játszani kezdte nagy dévajul a „boci-bocit”, mire az asszonyságok irulva-pirulva, vihogva szabadkoztak: „áj, fiatalámber, miket jáccik itten, nám szégyánli, öregasszonok vagyunk mi mán”. Ettől persze még hihetjük ártatlanul, hogy döglött békák kuruttyolnak, katicák repdesnek és lepkék libegnek dalainkban. Bár azt a beregújfalui nadrághúzó mondókát nehéz mire vélni, mely szerint „digi-dugi, macska töki, harapd ki az András tökit”. A nép alighanem kevésbé lehetett szégyenlős, mint a mai magyar óvó nénik és dadusok.
