Archív

Téli időszámítás

Halottak napja van, és én itt ülök bikiniben, süti az arcomat a nap, be kéne kenni legalább a vállamat, hogy ne süljön vörösebbre, de attól, hogy halottak napja van, és én itt ülök, ülhetek bikiniben, elönt a boldogság, és ilyenkor nehézzé válik minden mozdulat, mintha vízzel telnének meg a végtagok. (Ughy Szabina Füge és Olíva blogja)

szic 153

Még augusztusban írt Francesca, egy Siracusa mellett élő barátnőm, aki a világ legcukibb Bed&Breakfastját vezeti, hogy lassan lejár a szezon, ők meg mennének utazgatni pár hónapra a lányával; vigyázhatnék a négy kutyájára és a két macskájára koszt-kvártélyért cserébe. Naná, vágtam rá rögtön, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt arról, hogyan fogok elkéretőzni a 4-5 melóhelyről, ahol dolgozom, de igent mondtam, vagyis sí-sí-t, nem is én, hanem az a másik, aki csak ott él, délen. Még aznap megvettem a jegyet az utolsó Catania-Budapest járatra, október 24-re, és az elkövetkezendő két hónapban magamról képzelegtem, ahogy magányosan és mindenre elszántan fel-alá járkálok a viharos arenellai tengerparton széldzsekiben vagy inkább valami norvégmintás gyapjúpulcsiban.

szic 145Halottak napja van, és én itt ülök bikiniben, süti az arcomat nap, be kéne kenni legalább a vállamat, hogy ne süljön vörösebbre, de attól, hogy halottak napja van, és én itt ülök, ülhetek bikiniben elönt a boldogság, és ilyenkor nehézzé válik minden mozdulat, mintha vízzel telnének meg a végtagok. Tegnap tudtam meg, hogy óraátállítás volt, megkezdődött a téli időszámítás, árnyékban 25 fokkal. A Bed&Breakfast pedig még mindig tele van. Mivel Francesca szerelmes Mexikóba és Frida Kahlóba, ezért a B&B mexikói cuccokkal és szicíliai parasztbútorokkal van berendezve. Hogy ez mit jelent? Leginkább azt, hogy minden nagyon színes, intenzív, mély, meleg színek vannak mindenhol; meg kézzel festett porcelánok, csipkék, baldachinos ágyak, szőttesek, szalmakalapok, szárított virágok. A hiányosságokat pedig ikeás bútorokkal pótolta ki Francesca. Így lehet az, hogy az íróasztalom egy százéves antik, kagylóhéjberakással díszített csoda, a szék pedig ugyanolyan jokk-mokk szék, mint amilyenen otthon is ülök a konyhában. A Viola szobát kaptam, ahol minden lila. Francesca magyarázza, hogy ezt a szobát egy párnak szokta kiadni, akik hetente kétszer jönnek ide pár órácskára. A főzőfülkében egy doboz kávé, két kézzel festett, aranyszélű csésze, egy szivecskés öngyújtó, a zuhanyzóban egy Gucci tusfürdő. Ráülök az ágyra, megnézem a rugózását. Sokat tapasztaltan nyikorog.

Az olasz turisták helyett most leginkább a külföldiek, amerikaiak, németek, franciák, britek, dánok jönnek. Francescáék sem mentek el, időközben kiderült, hogy a lányának, Elenának nyirokcsomó rákja van. Taorminába járnak kemoterápiára. Kemoterápiát kapni mindenhol szar, de hogy milyen lehet, amikor a világ legszebb helyén mérgeznek félhalottra, nem is akarok belegondolni. Francescán viszont nem látszik semmi aggodalom, épp most magyarázza a hátam mögött egy frissen érkezett brit házaspárnak olaszul, hogy hol van a legjobb Pizzeria. A férj bájos olaszsággal utánozza, „a sinistra e poi un po’ più avanti” közben nevet, tipikus világlátott, száraz és okos brit nevetéssel.

szic 176A veranda-szomszédom egy 60 éves finn nő, Pirkó vagy Pirichió, nem mertem már többször megkérdezni tőle. Ő az a típusú nő, aki még mindig 17 akar lenni. A szája gyanúsan duzzadt, amit rózsaszín rúzzsal ken ki minden reggel. Ez önmagában még nem is lenne baj, de a folytonos dohányzástól apró, száraz bőrdarabok, a rúzstól pedig apró, száraz pink színű bőrdarabok lebegnek a száján. Reggel hatkor már kint van és bagózik. Hallom, ahogy kattan az öngyújtó, és Pirkó (most már az marad) úgy köhög, ahogy egy 1500-as Lada indul szivatóval egy nagyon hideg téli reggelen. Lehet, hogy meghalni jött ide, fut át rajtam? Mert ez a hely leginkább arra meg regényírásra alkalmas. Pirkó nem beszél olaszul, sem angolul, csak egy bissen németül. Én azt még pont megértem, ő meg pont megérti az én olaszom. Néha ránézek a laptopom fölött, összemosolygunk, mint két boldog hülye. Francesca örül, hogy ilyen jóba lettünk, elvégre a finn meg a magyar ugyanabból a nyelvcsaládból jön, úgy, mint az olasz meg a spanyol a latinból, magyarázza nekem. Mondom, hogy annyira nem egyszerű a helyzet, mert kábé olyan közel vannak egymáshoz, mint az angol meg a perzsa nyelv.

Alig egy hete vagyok csak itt, minden érzékem friss, végre haladok a regénnyel is, sőt, gyanúsan jól haladok. A szobám előtt van egy gránátalmafa, ezt jó ómennek vettem, mivel a regény alapmotívuma Perszephoné legendája. Letépek egy csecsemőfej nagyságú gránátalmát. Csipegetem belőle a magokat. Valahol azt olvastam, hogy a karát mértékegysége a gránátalma magjából származik, mert minden gránátalma magja ugyanakkora súlyú. Azóta sem találom azt a cikket. Olyan múltnélküli és nyugodt vagyok, mint Éva lehetett az édenkertben. Ádámnak, kígyónak nyoma sincs. Minden ismerős, de semmi sem emlékeztet semmire. Flesselgetek a gránátalma magokra: olyanok mint a kukoricaszemek vagy mint a kivert fogak, de nem, ezek rubintok, roppantom szét őket egy harapással.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top