Archív

Inverzember

Több évtized kellett, hogy rájöjjek, a párkapcsolataimban nem kerestem szerelmet. Míg felnőttem, apát kerestem. Aztán anyaként fiút neveltem. Majd kéz lettem, ami a gödör mélyére nyúl. Telefon, ami a mennyországban szólal meg, interurbán. (Borszéki Boglárka írása)

Keresés a weben

Több évtized kellett, hogy rájöjjek, a párkapcsolataimban nem kerestem szerelmet. Míg felnőttem, apát kerestem. Aztán anyaként fiút neveltem. Majd kéz lettem, ami a gödör mélyére nyúl. Telefon, ami a mennyországban szólal meg, interurbán. (Borszéki Boglárka írása)

“Könyvgyűjtéssel és felolvasásokkal népszerűsítik az olvasást országszerte, az összegyűlt könyveket hátrányos helyzetű fiataloknak juttatják el a szervezők” – láttam meg a hírt.

Milyen érdekes, gondoltam. Eredeti ötlet, bár nem tudtam elképzelni, hogy mit fognak csinálni a sok könnyel a hátrányos helyzetű fiatalok, amikor majd megkapják. Hiszen könnyük nekik is van. És vajon kiktől gyűjthették, milyen körülmények között? Kutyás régi orosz film, vagy amerikai delfines, amiben meghal a legkedvesebb állat? Vagy szerelmes? Angol beteg? Esetleg háborús, menekültes, deportálós? Jób lázadása? Régen mennyi filmen sírtam, amiket ma már nem merek megnézni és nem is volna értelme, mert minden képkockára emlékszem. Mozikvíz. Milyen autóval ment vissza Alain Delon Párizsba a Kalandorokban? Hány éjszakát töltött Robert Redford és Jane Fonda, Bretterék, a Pláza Holtelben? Milyen helyre vezették Jóbot és Rózát az örökbefogadható gyereket megmutatni nekik?

Végül már csak a módszer maradt. Film, tálka, ami az arc formáját követi, az orr résznél homorú. Könnyleadás. Ráadásul egy nagy olajvállalat gyűjti. A cseppszerkezetet éreztem közös nevezőnek. Mennyire szép, mennyire szép, lám, mégis megérte a világbéke aktivistáinak az a sok fáradozása, íme egy példa a szolidaritásra.

Elolvasni lényegesen tovább tart, mint megélni a gondolatok egymásutánját. Pillatatok nem mérhető egységei, amit leírni fél órán át is eltarthat.

Megláttam, hogy könyv. Reális idő szerint azonnal. Addigra nekem már kész volt a történetem, amit felülírt a valóság, de régóta nem érzek csalódást. A lehetetlent elképzelni a legnagyobb esély. Társadalmi szempontból illetlenség. Felveti annak a lehetőségét, hogy a többiek nehezen értenek meg. Illik legalább megadni rá az esélyt.

Balra kanyarodva oda érni, ahová az érkezik, aki jobbról jön.

Végsősoron ez történik. Minden időzítésfüggő.

Amikor a legtöbb ember arra vágyik, hogy fogyjon, én azt számolgatom mennyi kalóriát ettem meg, nehogy soványabb legyek. Amíg a legtöbben egyedül akarnak élni, én másokkal. Együtt. Sokak vágya, hogy szükség legyen rájuk, én alig várom, hogy végre nekem legyen szükségem valakire. Attól is mennyien szenvednek, hogy nem szeretik őket, és én, akit olyan sokan szeretnek, másra sem vágyom, mint másokat szeretni, óvni ezt az érzést, nehogy egyszer olyasmi történjen, hogy csak nagy munka árán, távolról találjam meg újra.

Több évtized kellett, hogy rájöjjek, a párkapcsolataimban nem kerestem szerelmet. Míg felnőttem, apát kerestem. Aztán anyaként fiút neveltem. Majd kéz lettem, ami a gödör mélyére nyúl. Telefon, ami a mennyországban szólal meg, interurbán. A film, az álom, ami nem létezik. Az ijesztő hang, ami elsuttogja a zsinór másik végén, hogy jó, rendben, legyen úgy, ahogy te szeretnéd. A túloldalon álló pedig azonnal kidobja a kezéből a kagylót.

Királynők budoárjában füstszagú, nehéz rongyokat felvenni. Koldusok közt koldusruhában járni, csak azért, nehogy rájöjjenek saját nyomorúságukra, ami olyan fájdalmas, hogy a királynőjük szíve is belehasadna. A párkapcsolat viszont nem lehet a társadalmi felelősségvállalás része.

Az inverznő inverz gyereke megszervezi az első diákkört az egyetemen. Belsőépítésznek készül. Folyékonyszög, mondja. Legyen ez a csoport neve. De anya, ilyen szó nincs is, nem ismerték, azt mondták, nem létezik. Lehet, hogy mi találtuk ki? Biztosan nem, válaszolom. Névnek kitűnő, rajongok épp, mert rajongani is szeretek. A folyékonyszög az egyik kedvenc anyagom, meg a purhab és a teflonos tömítő. Van, de nem értem, hogyhogy nem hallották még, és mit javasoltak helyette, kérdezem, ő mondja, hogy betont, én röhögök.

Eszem a lekváros kenyeremet és beszélek az egyik barátommal, inkább ő beszél és én hallgatom. Evés közben félek beszélni. Mondja, hogy a lány, akivel találkozott hivatalos ügyben, magassarkúban volt. Jó. Kimérten, halkan beszélt, nagyon távolról. Borral kínálta. Lenyeltem a falatot: ez már szex, kezdhetted volna ezzel is, magassarkúban vizet adok, vagy borral kínálok egy férfit, de csakis papucsban, akkor nem ért félre. Ez volt a gyanúm, na jó, tudtam, mondja. Veled minek beszélni, kérdezem, amikor az első mondatnál tudjuk, mi lesz az utolsó. Utállak. Én is. Ne hívj többé. Jó. Életszövetség.

Megyek a Liszt Ferenc téren. Messziről látom a helyemet a padon. Üres. Egy lány ráhuppan a semmiből. Ne, sikítok fel magamban, az az enyém. Odaérek, megszólítom. Átadnád, kérlek, ezt a helyet nekem? Sajnos nem, mondja. Nem értem, talán ő is olyan, mint én, kinézi előre, és aztán, mire odaér, máris ragaszkodik hozzá. Kellemes melegség önti el a szívemet, elhatározom, hogy érdemes barátkozni vele. Rokonlélek. Háttal ülünk. Megszólítom, de a fejemet nem fordítom felé.

– Ugye milyen jó hely?

– Igen.

– Én is szerettem volna.

– Sajnálom.

– Én is.

– Olyan jó most neked, hogy ott ülsz.

– Igen. Szerintem is. – mondja. Mert itt a tévé.

– Tévé?

– Tévé.

– Té-vé? – szótagolom.

– Tévé.

– Té – é – vé – é? – szólok rá és odafordulok.

– Tévéééééééé. – Üvölti rám és a falra mutat, szembe velünk, a hatalmas monitorra.

Megértem a szót. Tévé, persze, a televízió rövidítve. Kellemes szél fúj, fagyit és sütit eszem egyszerre, barátságról ábrándozom, a másik pedig kimondja, hogy tévé. Itt és most ezt a szót nem lehet megfejteni. Én nem tudom. Érzem, hogy sírni fogok, felállok és elmegyek. Köszönés nélkül, vagyis annak köszönök, aki neki köszön, valójában visszaköszönök egy idegennek, aki meglepődik. Nem lettünk barátnők. Elfelejtettem fizetni, másnap mentem vissza rendezni a számlát.

Vásárolni éjszaka járok, mert akkor nincs tömeg. Szemérmes vagyok. Mások előtt nem veszek vécépapírt.

Sok ember előtt táncolni szeretek és énekelni. Séta közben dúdolgatni.

Szívesen tisztelem meg őket. Rájuk nyitom a világom ajtaját, látom, ahogy életre kelnek. A bőrük beszíneződik, az arcuk kortalan lesz. Megszépülnek. Lefordítom őket magyarról élőre. Multikulturális, internacionális, univerzális létezőkre. Vagy az csak tisztítószer lehet?

Pilinszky János művei 10% kedvezménnyel

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top