Archív

Mi táplál és mi pusztít? – beszélgetés Király Kinga Júliával

Szeptember 6-án a Könyvkóstoló irodalmi est ismét duplázott, azaz egyszerre két vendéget köszöntött Tiszakécskén. Király Kinga Júlia dramaturg, író, akit a Librarius olvasóinak nem kell bemutatni, hisz a mi oldalunkon is rendszeresen publikál, az est után adott interjút Böszörményi Gyulának. (a másik vendég nevét később áruljuk el)kiralykingafooldal

Marosvásárhelyen születtél és ott kezdted a pályafutásodat is, mint színházi dramaturg. Mi vonzott az írott és színpadon előadott szóhoz?

Ma már nem nevezném valódi vonzalomnak a színház iránti rajongásomat. A középiskolából kiszabadulva, ahol ugyan remek tanáraim voltak, mégis pokolian szenvedtem a nagymúltú gimnáziumokra jellemző sterilitástól, annak a bizonyos „nagymúltnak” a terrorjától, kellett valami műhelyszerűség, ahol kipróbálhattam magam, ezért felvételiztem a Színművészeti Egyetemre. A dramaturgiáról értelemszerűen szinte semmit se tudtam, de érdekelt a színház nyelve, azok a víziók, amibe a román színházi kultúra jóvoltából beleszülettem. Tíz éves voltam, amikor apám térdén ülve néztem végig Tompa Gábor Hamletjét, s még ma is emlékszem – bár valószínű, hogy pontatlanul – az aláereszkedő stadionlámpákra az Egérfogó-jelenetben, meg a Pink Floyd zenéjére (Is There Anybody Out There?) a híres kezdőjelenetben. Eleinte tehát nem annyira szöveg és színpad viszonya volt érdekes számomra, bár nyilván az is, hanem az egész mint kompozíció, a társművészetek együttállása, a hatásmechanizmusok, amik az irodalmat egy másik művészeti ággá avanzsálják.

A színház egyszerre zárt, introvertált és nyitott, kifelé közvetítő, extrovertált világ. Hogy látod, milyen szerepet játszanak ma a színházak az életünkben? Mi a feladatuk, a felelősségük?

Annak ellenére, hogy egy olyan korban nőttem fel, amikor a színház a maga metaforáival gubicsot mutatott a politikumnak, nem hiszek abban, hogy a színháznak konkrét feladata és felelőssége van. Abban az értelemben legalábbis biztosan nem, mint amilyen akut formában manapság kikényszerül. De egy ennyire sűrűn átpolitizált, illetve a politika nevében kisajátító, kirekesztő korban kötelességünk beszélni arról, hogy mi a színház. Ezt viszont csakis ars poeticai vonatkozásban képzelem el. Azokat a törekvéseket, bár ez a szó is langyosan megengedő, amik a kulturkampf szolgálatában állnak, semmi szín alatt nem nevezném színháznak. Eleve nem lehet politikai ideológia mentén érvényes színházat csinálni. A színház lényege ugyanis épp a képlékenység, a sokféleség: ahány ember, annyi olvasat találkozása, olvasztótégely és keresztmetszet együttesen. Dramaturgként sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor mindaz, amit egy bizonyos előadás kapcsán íróasztalnál kitaláltunk a rendezővel, a színpadon nem úgy működött, ledobta magáról az egész, ledobta magáról a színész. Végig kellett járni majd’ minden zsákutcát, hogy rátaláljunk a megfelelő megoldásra. Namármost mi legyen az alkotók olvasatával, ha eleve a megrendelőnek tetsző interpretációba kényszerülnek bele? Hol van akkor a művészet? Hogy válik érvényes struktúrává, ami folyamatos változásban, mozgásban van? Persze, anno én is részt vettem augusztus 23-i ünnepségeken, amikor a kánikulában félájultan emelgettük a kartonbigyókat, s éltettük a pártot, mert valaki így rendelte el. Ha valaki ezt művészetnek tartja, lelke rajta, de ne legyen kötelező, s ne daráljon be komoly műhelyeket. Valamikor a ’90-es években láttam egy vekkerreklámot: egy kínai ifjú minden hajnalban pontosan ébred, s hóna alatt a fehér kartonjával kimasírozik a sanghaji tapstérre, ahol a készülő népünnepélyt gyakorolja ezredmagával. Aztán felvirrad a nagy nap, ő viszont elalszik, s akkora kapkodásban indul el, hogy otthon felejti a fehér kartont. Következő snitt: a tornázó tömeg masszába tömörül, majd ki-ki a magasba lendíti a kartonját. Mao ce-tung elvtárs mosolyog ránk – hiányzó bal metszőfoga helyén a kócos ifjú lapít. Nos, ez így már színház a javából.

Más-e a színház lényege, előadásmódja és jelentősége Marosvásárhelyen és Budapesten?

Igen és nem. Más, mert különböző hátterű emberek az alkotók, másmilyen entitások képezik a külső- és belső mozgatóerőt, más-más disszonanciára rezonálnak, másmilyen színházi kultúrákkal kereszteződnek, és nem más, mert a színház lényegét tekintve egyazon szándék vezérel minden színházcsinálót: érvényes előadásokat létrehozni, amik attól érvényesek, hogy itt és most, épp ezek és ezek az emberek teremtik, suttogják, szaggatják, zúzzák, csépelik, absztrahálják, sikoltják azt az igazságficakot, ami egy próbafolyamat során körvonalazódik bennük.

Dramaturgként mit éreztél elsődleges célkitűzésednek, mikor egy-egy darabhoz nyúltál?

Szerencsémre nem kellett olyan előadásban dolgoznom, ahol egyedül gyártottam előre a szövegkönyvet. Ha elvétve mégis akadt ilyen, azt inkább a szatócs munkaköri leírásába illeszteném. Konkrét dramaturgi munkáim során inkább a rendező társalkodója voltam, a kekec, aki megkérdőjelez egy sor ötletet, mielőtt fúrni-faragni kezdené a szöveget.

Nem titok, hisz te is nyilatkoztál már róla, hogy eljött az életedben egy pillanat, mikor úgy döntöttél: változtatnod kell. Elhagytad a színházat, a dramaturg pályát és Egyiptomba mentél, mint idegenvezető. Miért és hogy történt ez?

Kilúgozódtam. Megrekedt a hitem, s úgy éreztem, az életről való tudásom is egyre satnyul. Öt éve tanítottam már az egyetemen, Euripidész Médeiáját elemeztük az egyik dramaturg-rendező-osztállyal, én pedig személyes drámaként éltem meg, hogy néhány diákot nem tudtam eltéríteni a keresztény kultúrkör kínálta bünhődés rögeszméjétől. Nem értették a címszereplőben dúló szenvedélyt, a kiengesztelhetetlen prédalétet, az öngerjesztő és önjáró indulatot. Mindazt, ami egy asszony osztályrésze, ha zsigeri vakmerőséggel éli meg az érzelmeit. Akkor döbbentem rá, hogy az elfojtott, kiéletlen szenvedély vagy panellekhez, vagy önsorsrontó tomboláshoz vezet. Eleinte csak fel akartam függeszteni a színházi létet, világgá menni, tapasztalatokat szerezni, ezért beállítottam egy budapesti utazási irodához, leültem egy tonettszékre, s addig ücsörögtem ott, amíg bebocsátást nem nyertem a főnökhöz. Aznap éjszaka már a hurghadai gépen ültem, kábé egy kis kézipogyásznyi cuccot tudtam összevakarni, mivel akkortájt kutatói ösztöndíjjal ingáztam Vásárhely és Budapest között, a kollégiumban pedig alig egy váltásnyi culám volt.

Attól függetlenül, hogy életed egyiptomi szakasza nem az irodalomról szólt, később bizonyára kamatoztatni tudtad az ottani élményeket. Mit hoztál magaddal Egyiptomból, amit aztán irodalommá formáltál?

A saját halál és feltámadás lehetőségét. A szabadságról vallott tévhitekkel való szembesülést. Mert bár elfutottam az életem elől, és mindvégig elhitettem magammal, hogy idegenben szabad vagyok, fogva tartott a hátrahagyott dzsumbuj. Az Egyiptomban érvényben lévő törvények és társadalmi szerződések ugyan nem vonatkoztak rám, ezért merő szabadságvágyból végigböjtöltem még egy ramadánt is, de ott villogott a referenciapont: az a valóság, amit épp nem élek. Drámai értelemben voltam vak, tombolt bennem a hübrisz, gondolom, ezért is betegedtem meg. A súlyos májgyulladás egy teljes évre kivont a forgalomból. Eleinte az életemért, aztán a felépülésemért kellett küzdeni, s csak utána következett az egyéb minőségek helyreállítása. Mint kiderült, borult minden, amit korábban értékesnek hittem. A színház is. A mérhetetlen szegénység, az út mentén uzival ácsingózó galabijás erők, akik ugyan a turista konvojokat védték, mégis azt a benyomást keltették, hogy valamiféle gerillasejt őrködik felettünk, akik a ránk fogott fegyvereket bármikor elsüthetik, az ősi egyiptomi civilizáció helyére épült idegenség, ami az ősinél is régebbinek tűnt, a muszlimok alázata, a hitélet ikonográfiáktól való mentessége, a reprezentáció-nélküliség, az ebben húzódó feszültség, a korai stádiumban lévő emancipációs törekvések, vége-hossza nincsen azoknak a tényeknek, amelyek kibillentettek a színházközpontú életemből. Rendet kellett írni, mert tenni nem tudtam.

Még mindig Egyiptom: ha figyelmesen szemléljük a pályádat, egyértelművé válik, hogy a piramisok földjén történnie kellett veled valaminek – valami lélekbe, sorsba markolónak –, hisz az egykori dramaturg helyett egy prózaíró tért haza. Valóban így történt, vagy ez csak buta okoskodás a részemről?

Egyiptomban, bár naponta akár százával is cserélődtek az arcok, iszonyúan magányos voltam, s egy adott ponton ihletőnek éreztem ezt az állapotot. A színház egy ledobhatatlan összezártságnak is az eredője, amire a nagy magány után nem álltam készen. Amikor leültem rendet írni az életemben, félig-meddig abbéli nekikeseredésemből is tettem, hogy az ott szerzett tapasztalataimat semmire se tudom használni. Olyan nyelvet nyitott ki bennem, ami már az irodalom nyelve. Fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el a színház nyelvén azt, amit a chamsin feltámadásával érezni, s úgy, ahogyan csak Mészöly tudja: „vörös az ég a homoktól, mint a szégyen”. Hogy mekkora kiszolgáltatottság, amikor nincs menekvés a tűző nap elől. Hogy egy fátyolfelhő felbukkanása milyen emlékezésfátylakat ránt le. Hogy a fűszer- és dohányillat hány meg hány szőnyegmintát rajzol elénk.

A P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak című regényed 2007-ben jelent meg a Mentor Kiadónál. Milyen volt a fogadtatása, s főleg, volt-e benned valamiféle aggodalom, miként fogadja első regényedet az olvasóközönség és a szakma?

Nem volt, mert nem a regényírás szándékával írtam. Nem úgy fogtam neki, hogy na, én most írok egy regényt, ami vélhetően remek lesz, és mindenki elalél tőle. Minden nap dolgoztam rajta, egyrészt azért, mert életben akartam tartani a megélt valóságot, másrészt azért, mert sok mindent csak írva érthettem meg. Harminchoz közel úgy éreztem, meg kell értenem végre a felnőtté válás éveit, különben nincs mit és honnan folytatni. Az más kérdés, persze, hogy a határok eltolódásával egy új mederben találtam magam, ráadásul újfent a dzsumbuj, a káosz köszönt vissza. Ma már kapiskálom, hogy naponta ezt a dzsumbujt próbáljuk renddé alakítani, ki írva, ki kéményt söpörve.

Nyelv vagy történet? Szöveg vagy anekdotázás? Sokszor merül fel „vádként” a kortárs magyar próza kapcsán: szerzőink olyannyira a szavak, mondatok ritmusára ügyelnek, hogy magáról a történetmesélésről megfeledkeznek, azaz – profán megfogalmazásban – „túl lilák”. Számodra mi az elsődleges, mikor a saját prózádon dolgozol?

Nyelv és történet együttesen alkotja az irodalmat. Az anekdotázás is csak szövegben él meg, vagy ektivitizhetnénk, míg a világ világ. Ha a híres történetekről lefejtenénk a nyelvet, mivé lenne Akhilleusz pajzsa, Molly monológja, Dante egyik vagy másik bugyra, János apokalipszise, és még sorolhatnám. A szavak és mondatok ritmusától (is) válik egyedivé, szignóvá egy történet. Én inkább azt látom, hogy ebben a posztkollonialista zríben az írott öndefiníciók korszakát éljük, s egy pillanatra – az örökkévalóság felől legalábbis – beköszönt a csupasz passiótörténetek divatja. Ami nem baj, mert ahány íróval, remélhetőleg annyi olvasóval is gyarapszik az irodalom. Másfelől kibilleni látszanak a kánonok, ami szintén óriási heuréka. Amúgy pedig ízlés kérdése. Én ugyanúgy szeretem mondjuk Raymond Carver minimalizmusát, mint Milarepát vagy Ashvagósát, és el sem tudnám képzelni a Párhuzamos történeteket a nyelvből kigyötört történetek nélkül, a Verhovina madarai holdbéli tájait Delfina Duhovnik holdfényes tályogjai nélkül, a Csokonai Lilit az ironikus archaizmus nélkül, stb. Amikor írok, a történet kéri azt a nyelvet, amelyben megtestesülni akar. Nem én kényszerítem bele. Ha pedig olyan fordulópontokhoz érkezik egy történet, amikor a meglévő nyelv már nem elég, akkor érzem igazán azt, hogy írok.

Szokásos kérdésem, amit mostanság muszáj feltennem minden költőnek, írónak: szerinted miért fontos, miért „kell” (ha egyáltalán) írni? A XXI. század televízió, internet uralta high-tech világában van-e még igazi súlya, szerepe, jelentősége a prózaírásnak, s ha igen, miért?

Nem vagyok biztos benne, hogy a kettő szoros összefüggésben van egymással. El nem tudom képzelni, hogy valaki azért gyúr rá az írásra, mert jön a rémes high tech és veszélybe sodorja a párezer éves írásbeliségünket. Az írásbeliség előtt is voltak civilizációk, az írásbeliségnek is voltak ilyen-olyan korszakai, a kulturális folyamatok csak piciny hányada azoknak a mutációknak és változásoknak, amin az emberiség végigment – ebben fatalista vagyok. Nem ragaszkodhatunk annyira ehhez a kultúrához, különben piszlicsárék leszünk, s a bizbasz görcs fog ide-oda rángatni minket. Ezt az irodalmi szempontból unortodox álláspontot épp a tévénézésnek köszönhetem: imádom az űrkutatással kapcsolatos dokumentumfilmeket, sokat olvasok asztrofizikai felfedezésekről, s elképesztően kicsinek, ugyanakkor nagynak is tartom az embert. Néha megérint a tökéletes értés állapota: csinálni kell, így vagy úgy, az univerzum részeként. De mielőtt kicsapnám a biztosítékot: az emberi léptékkel felfogható jövőben szerintem lesz irodalom, lesz olvasó, s maradnak a könyvek.

2011-ben a Kalligram gondozásában megjelent A test hangjai (ledérkönyv) című köteted lazán összefüggő novellák füzére, amit a figyelmes olvasó családregényként is értelmezhet. Mi vezérelt, mi érdekelt, mi után kutattál, mikor ezeket a szövegeket írtad?

Elsősorban étek és vétek kapcsolata érdekelt – ezért is neveztem el élelmiszerekről a novellákat. Pontosabban az arányok megtalálásának kérdése érdekelt. Mikor válik ártalmassá valami, amiről neveltetésünknél fogva úgy tudjuk: jó. És mikor válnak javunkra az általánosan rossznak kikiáltott dolgok, minőségek. Mi táplál és mi pusztít. Meddig lehet jó valami. Miért ragaszkodunk valamihez, ami csak egykor volt jó. Van-e generációs ciklikusság egy család történetében. Akkor vagyok-e jó, ha a magam számára is jó vagyok. Fellép-e a bűntudat, amikor jó nekem. Tudok-e bűntudatból, holott jó vagyok és jó nekem, rombolni. Építek-e anyám rossz élete helyett egy még rosszabbat. Tartozom-e valamivel valakinek az életemért. Igazság és jóság valóban együtt járnak-e. Ehhez a családi legendáriumot is megbuheráltam, de zömében fiktív nőalakokat vonultatok fel.

Jelenleg egy rendkívül izgalmas fordításon dolgozol. A tavaszra ígért kötetet Giambattista Basile írta, címe Pentameron. A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása. Mesélnél nekünk – amúgy kedvcsinálónak – néhány szót a szerzőről, a kötetben található (ős)mesékről és a szöveg legfőbb jellegzetességeiről?

Basile fiatalkorában a Velencei Köztársaság katonája volt, és évekig Krétán állomásozott a csapatával. Nagy valószínűséggel itteni tartózkodása során gyűjti össze azokat a meséket és történeteket, amelyek a Pentameron alapját képezik, s amelyek általa kerülnek be az európai irodalom körforgásába. Egy olyan környezetben, ahol, mint írja, legfeljebb a bolhákat pattintották egyik ujjukról a másikra az esti takaródó után, a sztorizgatás volt az egyetlen szórakozás. Kréta akkoriban vízválasztóként is funkcionált Kelet és Nyugat közt, s mind témaválasztásban, mind pedig bizonyos motívumokban érezni a keleti hatást. Meséiben gyakori a közel-keleti vagy fekete-afrikai rabszolgák felbukkanása, és igen gyakran említi róluk, hogy gumóajkúak, tücsöklábúak, vagyis karikírozza az idegenségüket. Mindjárt a nyitómesében, amivel új műfajt teremt, jelesül a tündéri keretjátékot, egy idegen rabszolganő feltörekvését mutatja be, aki elszereti a királylány elől a herceget, s ezzel magára zúdítja előbbinek átkát, miszerint perzselje égető szomj a mesék iránt mindaddig, míg meg nem szüli a hercegtől fogant fiát. A herceg erre összeterel minden fehérnépet, aki csak él és mozog a birodalmában, majd kiválasztja a kofánéság tíz legjártasabbikát, s napi tíz mesével szórakoztatja az asszonyát.

Az öt nap alatt előadott történetekben valójában minden motívum és mese megjelenik, amiket manapság a Grimm-testvéreknek, Perraultnak tulajdonítunk. Basilénál találkozunk először Csipkerózsikával, Csizmás kandúrral, Hamupipőkével, Rapunzellel, az aranylúddal, stb.

Az ő meséi azonban, utódaitól eltérően, magukon hordozzák annak a kornak a jegyeit, amelyben íródtak. Amikor ugyanis az ifjú Basile visszajön Itáliába, a nápolyi udvar költője és ceremónia-mestere lesz. A barokk udvari életre jellemző fényűző fesztiválhangulat szinte minden meséjében megjelenik: hatalmas tüzijátékokat, mechanizált színpadképeket tár elénk, ahol az antik világ hőseitől kezdve a legalantasabb dolgok is felbukkannak. Ám ezzel párhuzamosan a vadonba-vágyás is központi szerepet kap, ami egyfelől az emberi természet féktelenségének, másrészt a csodák lehetőségének színhelye. Hősei egyszerre a barokk udvar állandó típusai, akik zengzetes szófosástól hajtva féloldalas cikornyákban adják elő a legalapvetőbb kérdéseket, ugyanakkor elszenvedői is a fenségesnek, packázik velük a kozmosz, a csodás elemek. Szinte minden meséjében kulcsfontosságú a feminin és maszkulin vonások összecsapása. A férfiakat általában pipogyának, alamuszinak ábrázolja, a nőket elképesztően erősnek, célratörőnek, akik mindig megleckéztetik a pasikat. Ez sem véletlen vagy puszta öncélúság, hiszen a barokk uralkodó egyfajta hímnős jelleggel bír, a zsarnok és mártír ötvözete.

A kötet egy kerettörténetet és 49 mesét tartalmaz, illetve 4 eklógát, amelyet a herceg udvaroncai szürkületkor adnak elő. Eszement vállalkozás volt ez Basile részéről, ráadásul a gyűjtemény csak halála után jelenik meg.

És végül: ha egy pillanatra mi ketten, te meg én szerepet cserélnénk, mit kérdeznél még Király Kinga Júliától 2013 őszén, amiről úgy gondolod, fontos, s vajon mit felelne rá a kérdezett? (magyarán: mit felejtettem ki, pedig… )

Talán csak annyit, hogy egy barokk szöveg fordítása után vajon hogyan fogok visszatalálni a sajátnyelvhez, amiben pedig már körvonalazódott az új regényem, mikor elszólított a Pentameron. Kérdésemre a válasz: majd a történetek útba igazítanak.

Képek: Könyvkóstoló

Király Kinga Júlia regénye jelentős kedvezménnyel az Írók Boltjából:

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top