Kellő mértékű Fitzgerald “elfogyasztása” után már tudom kívülről nézni a boldogtalanságot is. Nem rossz ez a szemlélődő nézőpont, sok tekintetben használható az élet más területén. (Béres Kriszta Az unatkozó háziasszony kiskönyvtára című rovatában írt F. Scott Fitzgerald: Az ólomkristály című könyvéről)
“Egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság” – olvasom a könyv borítóján. Fitzgerald azoknak való, akiket nem ért a világ., vagy akik nem értik a világot.
Innen már csak az a kérdés, minek/kinek kellene változnia? Aztán elolvasok egy újabb Fitzgerald novellát a könyvből, s megint rájövök, nem változott semmi. Sem a világ, sem az író, sem én, az olvasó…. Hiába telt el majdnem 100 év, a történetei akár ma is megtörténhetnek bárkivel.
Rakódnak rám a rétegek, kellemes zenét hallgatok a jazzkorszakból. Így teljes a kép.
Míg össze nem törik az a fránya ólomkristály, létével kitörölhetetlen boldogtalanságot hozva egy család életében. Ilyen érzést kelt a kötet szinte összes története. Mégsem lettem szomorú, talán mert szinte előre látom ez események sorát, így nem lep meg a boldogtalanság. Kellő mértékű Fitzgerald “elfogyasztása” után már tudom kívülről nézni a boldogtalanságot is. Nem rossz ez a szemlélődő nézőpont, sok tekintetben használható az élet más területén.
Nemrég megnéztem moziban a Nagy Gatsby legújabb feldolgozását. Sok negatív kritikát olvastam róla, de a látvány és a zene levett a lábamról. Lassan úgy érzem, megfejtem a magam Fitzgerald-jelenségét, miért is kedvelem annyira. Az írásain át megmutatja, hogyan őrizheti meg az ember a józanságát, a realitását akkor is, ha nem érti a világ.
F. Scott Fitzgerald: Az ólomkristály
Vál.: Valkay Sarolta, Ottlik Géza
