Egy nap, egy hét, egy év során sok mindenre emlékszünk, más dolgokat pedig elfelejtünk. De hogyan szelektálunk? Mi fontos és mi nem? Erre keresi a választ Kiss Nóra Titanella írása.
-Megkérdezem még egyszer. – sóhajtott az orvos. – Nem emlékszik semmire?
-Nem, én nem ezt mondtam. Félreért. – magyarázta a férfi. – Mindenre emlékszem, csak arra nem, hogy ki vagyok.
-Mindenre?
-Igen, mindenre. Mindent tudok, csak azt nem, hogy ki vagyok. Tudom, hogy az a nő ott kint a feleségem. Tudom, hogy van két gyerekünk. Tudom, hol dolgozom. Tudom, milyen nap van ma. Tudom, miért voltam a buszmegállóban, mikor elájultam. Mindent tudok.
-És pontosan hogy érti, hogy nem tudja, kicsoda? A nevét tudta, mikor megkérdeztem, azt is, hogy mennyi idős.
-A mentősök mondták meg. Nálam vannak az igazolványaim, megnézték. De a nevem és a korom nem számít. Attól, hogy ezeket tudom, még mindig nem tudom, ki vagyok, és ezt úgy értem, hogy nem emlékszem önmagamra. Nem emlékszem, melyik a kedvenc ételem, színem, filmem, egyáltalán nem tudom, mit szeretek és mit nem. Fogalmam sincs, hogy gondolkodom a világról, hogy mi a célom az életemmel, hogy milyen férj és apa vagyok, hogy jó ember vagyok-e egyáltalán. Egyszerűen nem emlékszem.
-Nyugodjon meg, kérem! Arra emlékszik, mit csinált ma?
-Igen. Mindenre emlékszem. Nemcsak a mai napra. Az életemet nem felejtettem el. Minden, ami történt velem, az életem eseményei a helyükön vannak a fejemben. Az emberek is. Csak én nem. Ennél világosabban nem tudom elmagyarázni.
-Mondja el, mi történt a mai napon! Csak a mai napon.
-Fél hétkor keltem. Minden hétköznap fél hétkor kelek. Nyolcra járok dolgozni. Ügyintéző vagyok az önkormányzatnál. Felöltöztem, reggeliztem, fogat mostam. A feleségem megkért, hogy hívjam ki a vízvezeték szerelőt. Nem is kért, nyaggatott. Állandóan nyaggat. A lányom meg a fiam összevesztek, a feleségem kiabált velük. A lányom új laptopot akar, a fiamnak új telefon kell. A feleségem rám förmedt, hogy miért ígértem meg nekik. Nem engedhetjük meg. Megittam a kávémat, töltöttem még egyet, fáradt voltam. Mindig fáradt vagyok. Lehúztam a kávét, elköszöntem a családtól, és felszálltam a buszra. A busz tele volt, büdös volt, egy nő a gyerekét szoptatta. Hányingerem lett az egyik kanyarban. Beértem a munkahelyemre. Egész nap telefonáltam, faxoltam, e-mailekre válaszoltam, fénymásoltam, pecsételtem, mások baját hallgattam. Ebédszünetben kibámultam az ablakon. Láttam egy gyereket az utca túloldalán. Fiú volt, úgy tizenegy-két éves lehetett. Egy padon ült, néha rám nézett. Rajzolt, talán épp engem. Régen én is sokat rajzoltam. Művészeti iskolába jártam. A gyerek integetett, én visszaintegettem. Ő mosolygott, és rajzolt tovább. Letelt az ebédszünet. Nem ettem, nem voltam éhes, fájt a fejem. Bevettem egy gyógyszert. Négykor lejárt a munkaidő, a fejem még mindig fájt, a gyógyszer nem használt. A szemem is fájt. Kiléptem a hivatalból, meleg volt, majd szétrobbant a fejem. A buszmegállóba sétáltam, a fiút már nem láttam sehol. A pad üres volt. Vártam a buszt, késett. Mindig késik, utálom. A buszmegállóban tömeg volt és hangzavar, izzadtam. A gyomrom korgott, már éhes voltam. Egyre jobban hasogatott a fejem. Émelyegni kezdtem, megszédültem, a mellettem álló nőbe kapaszkodtam. Furcsán nézett rám, és ellökte a kezem. Megtántorodtam, a fejemhez kaptam, lüktetett a fájdalomtól. Valaki kiabált, hogy hívjanak mentőt. Már semmit sem láttam. A mentőben ébredtem, azt mondták, kiterültem a betonon. Szerencse, hogy nem törtem össze magam. Megkérdezték a nevem, nem válaszoltam. Megkérdezték, tudom-e a nevem. Ráztam a fejem, még mindig fájt. Azt mondtam, pénztárca. Furcsán néztek rám, olyan furcsán, mint maga. Most pedig itt vagyok, mindenre emlékszem, csak a legfontosabbra nem.