Archív

Rezesbanda és albatrosz – beszélgetés Csukás Istvánnal

Csukás Istvánnak több mint harminc éve jelent meg utoljára új ifjúsági regénye, most azonban vadonatúj könyvvel jelentkezik az Ünnepi Könyvhétre, melyből film is forog! – [Garamvölgyi Katalin interjúja]

– A Könyvmolyképzőnek először a neve tetszett meg. Nagyon imponált, hogy valaki egy ilyen kedves nevet mer választani a sok idegen hangzású névtől presztízst remélő kiadók korában.

2009-ben „igazoltam” át hozzájuk, nem állíthatom, hogy hosszú hányattatás után, hiszen mindig volt kiadóm, de a Könyvmolyképzőnél az első perctől fogva éreztem az őszinte érdeklődést, nem pusztán a személyem, hanem az iránt is, amit csinálok. És azóta is változatlan a lelkesedés, nem csak Katona Ildikó kiadóvezető, hanem munkatársai részéről is.

– Állítólag akkor határozta el végleg, hogy író lesz, amikor először látta a nevét nyomtatásban. Még mindig akkora élmény borítón látni a nevét, amikor már ezerszer láthatta, és rengeteg díjat besöpört, többek közt a Kossuth-díjat és a Prima Primissimát?

– Tulajdonképpen nagyon jó, afféle késő kamaszkori érzés volt először olvasni, hogy „írta Csukás István”. De az elhatározásnak komolyabb előzménye is akadt. Sokszor elmondtam már, hogy bár egy ideig hegedűművésznek készültem, a zene mellett életem meghatározó élménye volt a könyv, a betű, a vers, a regények, egyszóval az irodalom. Nincs kedvenc műfajom, mindent elolvastam, és ma is falom a betűket, a legócskább krimit is, mégpedig azért, mert az olvasás egyfajta gyakorlás, például felébrednek bennem háttérbe szorult, elfelejtett szavak. Bartók, amikor gyakorolt, nem a saját műveit vette elő, hanem Bachot játszott. Számomra a legvacakabb könyvben is akadnak váratlan fordulatok, érdekes szókapcsolások. Teljesen el tudom engedni magam olvasás közben, lubickolok a szövegben. De hogy a kérdésre válaszoljak: persze, örülök ma is, ha nyomtatásban látom a nevem, és nem pusztán hiúságból, hanem mert egyfajta visszaigazolást látok benne. Amikor például ilyen-olyan díjat kapok, akkor annak elsősorban azért örülök, mert úgy érzem, ezek az elismerések talán igazolják, hogy jó, amit csinálok. Fontos visszajelzések, hiszen az írás nagyon magányos szakma, ül az ember az papír előtt, írni kezd és fogalma sincs, milyen lesz: vacak vagy zseniális?

Maga az írás hihetetlenül gyámoltalan állapot. Hogy irodalmi példát mondjak, Baudelaire Az albatrosz c. verse, ahol a matrózok megalázzák, kigúnyolják a szárnyalásra született madarat, aki ugye egyértelműen a költő metaforája.

– Ezt Ön úgy fogalmazta: „A mese, akár a jó vers, kicsit elszáll a földtől”

– Esetemben a verseket és a meséket ugyanaz az „albatrosz” írja. A mese elemel a földtől, szemben a kicsit lúdtalpas prózával és az általam becsült, ámde nem igazán kedvelt szociográfiával. A mesében benne van minden: születés, halál, túlvilág, kaland, és nagyszerűen működnek az őskortól kezdve, szájról szájra járva, később aztán papírra vetve.

– Attól, hogy valami érthetően van megírva, még nem biztos, hogy működik. Mitől kezd működni a mese?

– Attól, hogy még a legelrugaszkodottabb mesének is van valóságtartalma. Nincs olyan, hogy nincs valóság! Ahogy a természetben sincs légüres tér. Bármit ír az ember a papírra, mindenből kikerekedik valami. Erről most Weöres Sándor egyik verse jut eszembe, Az elveszített napenyő, jó hosszú vers, négy oldalon át nem szól az égvilágon semmiről, arról viszont zseniálisan.

– Egyszóval felkínálja, hogy mindenki értelmezze, ahogy akarja, asszociáljon amire akar vagy amire telik tőle.

– Pontosan. De visszatérve, hogy mitől működik egy történet, van néhány alaptechnika: nagyon fontos elem a figura. Jó figurákat kell kitalálni, jó szituációba kell helyezni őket. Ifjúsági regényben, filmben figyelembe kell venni, hogy a gyerekek még túlzásra hajlamosak, tehát ehhez kell igazítani a karaktereket, aki gyáva az nagyon gyáva, aki bátor, az nagyon bátor. Kicsit túlozni kell azért is, mert például ifjúsági könyv vagy film esetében nincs idő hosszas, több ezer oldalas jellem vagy jellemfejlődés ábrázolásra, ott a figura kvázi készen érkezik a történetbe. Fontos még a jó névválasztás, és persze elengedhetetlen, hogy az olvasmány maga élvezetes legyen, különben a kutyát sem fogja érdekelni, akármilyen magvas mondanivalója van.

– Vegyük példának az új könyvet, a Berosált a rezesbandát.

– Egyik oldalon áll egy megszállott tanár, aki mindenáron zsenit akar faragni a gyerekekből, a másik oldalon a gyerekek, akik egyáltalán nem akarnak zsenik lenni, nem akarnak kísérleti osztály lenni, ellenben szeretnének muzsikálni. Ez azért jó szituáció, mert valahol mind a két félnek igaza van. Riminyák nem feltétlenül negatív figura, hiszen ő alapjában véve jót akar a gyerekeknek, akik viszont jobb szeretnék élvezni a gyerekkorukat. Ez a két egyenértékű álláspont csap össze. Remélem, jól sül majd el a történetben lévő csavar, miszerint a gyerekek hiába szöknek meg, mert búvóhelyükön, a lerobbant laktanyában csöbörből vödörbe kerülnek.

– Érzékeny a kritikára? Egyáltalán, kapott már negatív kritikát?

– Negatívat nem, fanyalgót már igen, de amögött is, gyaníthatóan, nagy adag irigység állt. Olyan nagyon egyébként az okoskodó kritikában sem hiszek, sokkal inkább a baráti olvasásban. Magam is így állok a kérdéshez, ha mások műveit kell véleményeznem.

– Akkor is, ha nem tetszik?

– A legnagyobbaknak is vannak gyengébb írásaik. Rossz íróról meg az ember eleve nem ír, mert feleslegesen nem koptatja a tollát. Annak látom értelmét, hogy egy adott könyvről informáljuk az olvasóközönséget. Meg annak, hogy engem is megvizsgáljon valaki más szemmel, hiszen önmagát senki nem látja tisztán.

– Köztudottan nagyon jó barátok voltak Lázár Ervinnel, akiről ön azt mondta: „Azért jó, hogy Ervin szintén gyerekeknek írt, mert versenyezni csak azzal lehet, aki hasonló kvalitású, az tudja csak inspirálni az embert.” Ma kivel versenyez Csukás István?

– Százméteres síkfutásban, ha egyedül indul az ember, biztos át fogja szakítani a célszalagot, még akkor is, ha közben mérik az idejét, de sokkal érdekesebb, ha legalább ketten startolnak. Lázár Ervinnel kölcsönösen inspiráltuk, ugrattuk, olykor szívattuk is egymást. Amióta elment, úgy érzem, egyedül futok, és ez nem jó. Más műfajt művelő barátaim persze vannak, de a régi légkör, az nagyon hiányzik. Hiányzik az a fajta inspiráló versengés, ami például Karinthy és Kosztolányi kapcsolatát is jellemezte. Kicsit unalmas így az irodalmi élet légköre.

– Alapigazság már, hogy az előző korszak irodalmi jótéteménye, hogy remek írók fordultak a magyar gyerekirodalom felé, amelynek legjava egyfajta össznépi folklórként él tovább. És most nem csak arra gondolok, hogy kocsmát neveztek el Mirr-Murr-ról, hanem a mai élőbeszéd számtalan fordulatát, nyelvi leleményét, szlengjét, szállóigéjét köszönhetjük többek között Önnek is.

– Pont a nagy elődök köteleznek arra, hogy fenntartsuk a színvonalat, és igenis odafigyeljenek az illetékesek a magyar gyerekirodalomra, támogassák, segítsék. Nem szabad megfeledkezni a gyerekekről és az ő sajátos szemléletmódjukról.

– Arról nem is beszélve, hogy gyerekhősök által jobban, adott esetben szabadabban meg lehet mutatni, mennyire abszurd tud lenni a felnőttek világa.

– A gyerek más szemmel nézi a világot. Nem csak lelkileg, fizikailag is; tessék, guggoljunk le, egy méter magasból minden más. Gondoljunk a zseniális Lóci versekre Szabó Lőrinctől. A gyerek, ahogy növekszik, mindent először lát, neki a világ még érdekes és izgalmas hely. Akkor tanul járni, beszélni, írni, olvasni, nézni, értelmezni. A gyerekszem éles: látja, milyen furcsán viselkednek a felnőttek. Pontosan tudják, mikor hazudnak nekik, nem azt mondják, amit gondolnak. A Rezesbandában is azért tűnnek lököttnek a felnőttek, mert a gyerekek szemüvegén át látjuk őket, és hát valljuk be, a felnőttek tényleg irtó idióták néha. A gyerek mindenre fogékony, és mindent azonnal a visszájára is tud fordítani. A felnőttek meg? Azt szoktam mondani, mindenkinek megadatott egy saját kincsesbánya: a gyerekkora. De sajnos, nem mindenki képes már visszamenni oda. Rendszerint az ilyenek fegyelmezik cirkuszi kutyává a gyereküket. Azt is sokan elvárják, hogy a gyerekirodalom végezze el a szülő meg a pedagógus dolgát, és neveljen, tanítson. Nem, nem ez a feladata, hanem az, hogy művészi élmény és katarzist adjon, és segítsen eligazodni abban a kérdésben, hogy: „hol a helyem a világban?”

– A világban, amelyről az alapinformációkat nagyon sok gyerek már az internetről nyeri…

– Igazán szomorúan tapasztalom, hogy sok a magányos gyerek. Hiába lóg a gépen naphosszat és hiába beszél azon keresztül számtalan emberrel, alapjában véve magányos. És számomra nincs szomorúbb egy magányos gyereknél.

– Hiszen, hogy önt idézzem, „csak bandában érdemes élni”. Adott esetben például rezesbandában.

– Igen, jó lenne, ha nem maradna ki az életükből a valós játék, a bandázás, a kaland. Egyedül nem lehet játszani, ahhoz minimum ketten kellenek. Rendben, változik a világ, de ez örök igény, nem szabad megfosztani tőle a gyerekeket. A testközeli élmények kellenek, ehhez pedig valós, és nem virtuális közösség kell, csak ilyenben lehet igazán önmaga: azaz gyerek.

– Újfajta történetek, új képi megoldások bombázzák a gyerekeket. Az ön meséit megrajzoló Sajdik Ferenc otthonosan groteszk világához képest nagyon-nagyon mások.

– A modernkedést nem szeretem, nincs elavultabb, mint a tegnapi modern. Az igazi művészet, az igazi tehetség nem modernkedik, hanem alkot, tehát nagy trükkökre nincs szüksége. Azok legtöbbje úgyis blöffnek bizonyul, és erre a gyerek is hamar rájön. Sokkal inkább a gyerek fantáziáját kéne követni, nem pedig modernkedni mindenféle kunszttal, szörnnyel, torz formákkal. A Berosált a rezesbandából kétféle filmverzió készült: tévéjáték és mozifilm is. Nemrég láttam, nagyon jónak tartom mindkét változatot, lendületes, visszaadja, amit én írás közben elképzeltem.

– A most megjelenő könyv a film forgatókönyve alapján készült, Katona Ildikó közreműködésével. Milyen érzés volt másra bízni a „megregényesítést”?

– Jaj, nagyon jó érzés volt Ildikóra testálni! Egyrészt mert „megkímélt” bizonyos pepecsmunkáktól. De a viccet félretéve, nagyon jó érzékkel, remek kézzel nyúlt az alapanyaghoz, nem csupán olvasmányossá tette, hanem sok új leleménnyel gazdagította. Minden szavát, ötletét boldogan elfogadtam, és jól tettem, mert úgy találom, így lett igazán élvezhető a végeredmény. Tulajdonképpen alkotótársamnak érzem Ildikót, olyannyira örültem a közös munkának, hogy remélem, lesz folytatása.

– A rezesbandát Szőnyi Gergely illusztrálta, akivel most dolgozott együtt először. Hogy tetszik a végeredmény?

– Gergő abszolúte profi. Az alkalmazott grafika kifejezést ma már nem nagyon szeretik, pedig igen jól körülírja a feladatot, ami bizony nem egyszerű, hiszen nem elég jó grafikusnak lenni, hanem még pluszban alkalmazkodnia kell egy másik ember agyában megszülető történethez. Szőnyi Gergely ezt remekül megoldotta. Nem csak figurákat rajzolt, hanem egy-egy rajzában sikerült visszaadnia az egész szituációt, mint valami pillanatfelvételt. A jó hangulatú illusztrációk segítenek, hogy még jobban beleélhesse magát az olvasó a történetbe. Nagyon tetszik a borító is. Őszintén mondom, mindennel maximálisan meg vagyok vele elégedve.

– Van egy kedvenc Csukás idézetem, elég régről való. Így hangzik: ”Lesz idő, amikor majd újra gyerek szeretnél lenni! Milyen türelmetlenek vagytok ti, emberek! Az idő sohasem fogy el. Mindig ugyanannyi lesz előtted, mint mögötted! Vagyis mindig középen fogsz állni. Mindig ugyanannyi lesz az emléked, mint amennyi a kíváncsiságod!” Szóval, most, 77 évesen még mindig ott középen áll?

– Persze, hogy ott állok. Hol másutt állnék? Ott, középen. Mint a gyerekek.

CSUKÁS ISTVÁN: BEROSÁLT A REZESBANDA

Közreműködött: Katona Ildikó

Szőnyi Gergely illusztrációival

Kiadó: KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ KFT.

Borító: KEMÉNYTÁBLA, VÉDŐBORÍTÓ

ISBN: 9789633731895

rajz: Szőnyi Gergely illusztrációi

fénykép: Könyvmolyképző Kiadó

Csukás könyvek az Írók Boltjában

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top