Reggel elsőként csekkolok be a palermói gépre. Az a másfél óra, amit még ki kell várnom a terminálban, már szinte meg se kottyan. De hiába a dupla kapucsínó és a meleg nutellás kornettó, nyoma sincs bennem az izgalomnak, sőt, valami szorongásféle kezd rajtam úrrá lenni. (Ughy Szabina Füge és olíva blogja saját fotóival)
Pascal szerint minden boldogtalanságunk oka, hogy valahova máshová vágyunk. Akkor mégis, vajon mi indítja az embert arra, hogy hosszú tengeri utazásra vállalkozzék, ha egyszer mindene megvan otthon? Miért vágyódunk máshová, költözünk másik városba? Pascal későbbi elmélkedései során, miután balsorsunk okát már felismerte, mindennek a magyarázatát szerette volna megérteni. Talált is egyet: mégpedig a gyarló mulandóságunkból eredő természetes boldogtalanságot, mely olyannyira nagy, hogy ha egyszer odafigyelünk rá, képtelenek vagyunk többé vigaszt találni. Kétségbeesésünket mindössze egyetlen dolog enyhítheti Pascal szerint ez pedig nem más, mint „figyelmünk elterelése”, vagyis a „szórakozás”. Nem vagyok én senki sem Pascalhoz képest, mégis azt mondom, utazni nem csak szórakozásból utazunk sokan.
Én például a szívem mélyén egy otthonülő ember vagyok, nem a szórakozásba vagy a mozgásba vagyok szerelmes, sőt, ha lehetne az űrkutatásra szánt pénzt, még mindig inkább teleportálási kutatásokra fordítanám. Nem szeretek különösebben sem kocsival, sem vonattal, sem repülővel utazni. A hajót szeretem és a biciklit, meg persze a kisvasutat, de viccet félretéve, az utazás lényege számomra maga az idegen táj, ahogy szétbontja az ember látását, hogy aztán hazatérve megint jobban a dolgok mögé láthassak.
Vendéglátóim már a palermói reptéren várnak. A reptérről befelé menet Welcome-tábla helyett kék betűkkel a NO MAFFIA felirat köszönt egy fehér kis bodegán, alatta pedig a Giovanni Falcone emlékére állított emlékmű. A felirat helyén álltak a merénylők 1992 májusának éjszakáján, akik biztosra mentek. Háromszázötven kiló robbanószerrel aknázták alá az autópályát, így a maffiaellenes harc jeles képviselőjét, annak feleségét és testőreit azonnal az égbe röpítették.
Vendéglátóim meghívását épp ennek a blognak köszönhetem. Regina annak idején olvasta a Szicíliáról írt bejegyzéseimet, és arra gondoltak történész párjával együtt, rákérdeznek, van-e kedvem velük egy útikönyvet írni Szicíliáról. Gondolhatják, hogy nem kellett kétszer mondaniuk.
Bár nulla órát aludtam az elmúlt napban, délután sem vagyok fáradt. Kimegyünk Giuseppék birtokára narancsot szedni. Harsog a fű a lábam alatt, tépem a szebbnél szebb gyümölcsöket, hullik a délelőtt esett eső a nyakamba, csupa sár a lábam, barbár vagyok, mint azt hiszem minden mediterrán-szerelmes, aki hajlamos egy Isten helyett mindennek külön istent, külön szentséget tulajdonítani.
Az elkövetkező napokban például Esőisten folyamatosan szórja ránk az áldását, persze nincs olyan, hogy pár órára ne süssön ki a nap. Ilyenkor felrohanunk a tetőteraszra, előhúzzuk a nyugágyakat és csöndben élvezzük a meleget, amíg lehet, mert egyébként a házban hideg van. Amikor pedig nem a tetőteraszon napozunk, kirándulunk: Palermo, Erice, Monreale, Segesta, Selinunte, Agrigento… Most még túl közel vannak, ahhoz, hogy leírhassam milyenek. Az ember szíve megszakad a szépségtől és a helyek sűrűségétől, és óhatatlanul arra gondol, hogy Isten valamiért jobban szereti a szicíliaiakat, hogy mindezt nekik adta. Hogy így könnyű nekik a nyugalomról beszélni, könnyű, amikor csak kinéznek a konyhaablakon és látják a tengert, minden nap látják a napot, minden nap friss gyümölcsöt, zöldséget és halat ehetnek.
Városleírások helyett inkább olyan lényegtelennek tűnő dolgokról szólnék, mint ez a képen látható bolt, mert ez sokkal többet elárul a szicíliai lélekről, mint bármi más. Az esküvő mindenhol fontos dolog a világon, de itt nagyjából az élet értelme. A szicíliaiak roppant súlyos összegeket költenek arra, hogy minden lány álma megvalósulhasson: a barokk esküvő; habos babos ruhával, hintóval vagy hatalmas kocsival, hajnalig tartó zabálássál, amihez képest a magyarok gyomra egy háromnapos kolibrié. És persze az ilyen esküvőhöz megfelelő ajándékok is kellenek. A jelszó, legyen minél drágább és minél kevésbé hasznos. Íme:
Akiknek nem volna olyan jó a szeme, elmondom, mi látható a képen: kristályvázák, Sisi és Mária reprók, strassz berakással, plüss macikák és nippek, étkészletek lehetetlen mintákkal, barokk utánzatú csillárok, gyertyatartók, dísztelefonok. Az eladó, amikor látta, hogy mélyen megrendülve fotózok, bevitt a raktárba, hogy megmutassa a megrendelésre leszállított biedermeier fésülködőasztalt, külön kérésre porcelán angyaldíszítéssel.
Szicília egy másik természetéről tanúskodik Scopello és az az elhagyott tonhalgyár, ahová végül nem jutottunk be, mivel a bejáratnál a kis fehér Fiat 500-ból szétdohányzott hangú fiatalember hívta fel a figyelmünket arra, hogy öt euro a belépő. Giuseppe, aki munkásságával és minden egyes könyvével a maffia elleni harcol, gondolhatják, hogy nem hagyta szó nélkül az önkényes belépőszedést. Addig vitatkozott, amíg meg nem érkezett az erősítés jóval nagyobb és sötétebb szélvédőjű kocsikkal, így jónak láttuk nem tovább feszíteni a húrokat, és csak a távolból örökíteni meg az egykori gyárat.
És itt van ez az agavé, amely ki tudja, hány évtizeden át hajtotta a virágát. Az agavé ugyanis életében egyszer virágzik, ez olykor száz évig is eltart, majd sorsát beteljesítve, megadja magát a végső pihenésnek.
Most újra itthon ebben a borzasztóan nehéz márciusban. Mert azt kihagyták vendéglátóim, és kihagyja minden útikönyv, hogy minél többször megy vissza az ember Szicíliába, annál kevésbé lesz otthon, amikor hazaér.