Árad a Tisza, a hullámtéren őzek, nyulak szipognak, egy hórihorgas alak ott sétál, ahol már nem tanácsos. Gödörbe lépett, térdig vizes a nadrágja, de nem érdekli: elmerülten figyeli a víz szélét. Csigát szeretne fogni otthoni tavába.
(Bakos András írása)
Áradás: a vízszint megemelkedik, de a folyó a medrében marad.
Árvíz: a folyó annyira megárad, hogy a víztömeg nem fér el a mederben. Ez, mióta megépültek a gátak, nem jelent feltétlenül katasztrófahelyzetet.
Tetőzés: az áradás, árvíz csúcsértéke, amely után már csökken a vízszint.
Hullámtér: a folyó két oldali gátja közé eső terület, amely évente kétszer, a hóolvadás és a tavaszi esők miatt is víz alá kerülhet pár hétre.
Ártér: eredetileg az a vidék, amelyet a folyó évről évre elöntött. A gátépítések óta azt a területet nevezik így, amelyet gátakkal kell védeni. Megkülönböztetnek ősi árteret – ez az a rész, amelyet a folyó a töltések megépítése előtt elöntött –, valamint fennsíki árteret, amely régen nem volt veszélyeztetett, csak az után vált azzá, hogy a gátak megépültek, és a folyó árvizeinek kisebb keresztmetszetű vályúban kell levonulniuk. Emiatt most egy töltésszakadás esetén a magasabban fekvő helyek is víz alá kerülhetnek.
*
„Rendkívüli árvízi helyzet a Tiszán” – így fogalmaz a rádió.
A Tisza Szegednél szerda este 574 centiméteren állt. 1970-ben
Tudom, hogyan készülnek ezek a hírek. 2006-ban sok kollégám úgy drukkolt a Tiszának, mint kisgyerek a hóesésnek. A víz biztos, látványosan bemutatható téma volt, lehetett róla jót írni, forgatni. Az RTL Klub egyik riportjában, számoltam, ötször hangzott el az, hogy rendkívüli. Jó volt várni a rekordot, azon kajánkodni, hogy a vízügyi igazgatóság hiába jósolt tetőzést, még mindig emelkedik a vízszint, másnap, harmadnap, negyednap ugyanúgy.Egy sajtótájékoztató közepén kihívták a teremből a megyei közgyűlés elnökét, pár perc múlva visszajött, és azt mondta, megrepedt a gát, a szentesi katonák már odaértek.
Akkor mintha megfordult volna a hangulat. Eltartott még egy ideig, mire a Tisza is észrevette ezt, de aztán szépen visszább vett az arcából.
*
A hideg víz befolyik a hullámtérre, őzek, nyulak tanulják a kényszerű együttélést a száraz gerinceken. Jó néhány falumbeli tudja, hol szorulnak össze ilyenkor a vadak, merre járnak, hogy a lehető legkevesebbet kelljen úszniuk. Vastag szemöldökű, kövér férfi lépked felém, öreg és fiatal vizslája, szálkás szőrű tacskója van. Köszönünk. Nem ismerjük egymást, de mintha mégis: méltatlankodva mutatja, mit talált. Dróthurkot. Az egyik keskeny ösvényen akadt bele a lába, el is esett.
Ezt az őzeknek tette ki valamelyik elvetemült kocsmabútor!
Csizmáját mutatja, tényleg látszik a megszorult drótszál nyoma. Ezt a vékony sárcsíkot most rendesen meg kell néznem, hogy lássa, érdekel, amit mond. Ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy nem ő feszít ki hurkokat az erdőben, a kutyákat pedig tényleg csak sétáltatja, és nem azért vannak vele, hogy a megfelelő irányba ugrasszák a vadakat.
Szemlátomást hiszek neki.
Ő örül ennek. Látom, cserébe föl se tételezi, hogy a hurok esetleg az enyém lehetett, és épp most megyek megnézni, fogott-e valamit.
*
Ez a hurok ugyanolyan lényegre törő, abszurd holmi, mint a bokorba rejtett, bicikliabroncsból, dróthálóból eszkábált haltapogató, vagy a szárítókötélből való fenékhorog, amelyre rászáradt a csalikárász. Mit akarhattak ezzel megfogni?
– Giliszta?
– Nem! Vízicsiga!
Ez az ember lila műanyagvödröt hoz, bakancsa cuppog, látszik, térdig buggyant valahol egy gödörben. Nem zavarja. Elmerülten figyeli a víz szélét. Megáll, jobbra fordul, ahol a Tisza rohan, nézi a peremét, aztán balra néz, ahol a terjedő víz lassan átáztatja a száraz leveleket. Hátha fölbukkan egy csiga. Elhagyom, aztán visszafelé megint találkozunk, együtt jövünk egy darabon. A vödörben csak zavaros víz van, csiga nincs. Azt mondja, a vadon élők még biztosan nem ébredtek föl. Persze ráérnek, a maguk szempontjából, csak neki lett volna sürgős. A kerti tavában élő csigák már egészen éberek, de hiába, mert nem győzik zabálni az algát. Kellett volna melléjük még pár darab. Besegíteni.
*
Ha csiga nincs is ilyenkor a hullámtéren, a csukák már odakinn vannak. Ezek a ragadozók húzódnak ki először a könnyebben fölmelegedő, sekély részre. Hamarabb ívnak, mint a békés halak, azért, hogy amikor az ő ivadékaik elkezdenek halat enni, addigra keljenek ki a békés halak ikrái.
A csuka imád a kiöntésben. A folyó idővel visszahúzódik a medrébe, a hullámtéri kubikgödrök pedig tele vannak csukával. Egy idő után ezekben a kisebb tavakban elfogy a táplálékhal, de már korábban is eszik egymást a ragadozók, a nagyok a kicsiket. Ilyenkor arat a horgász.
Bármilyen csalit használ, garantált az azonnali, agresszív kapás. Az éhes csuka rátámad egy vontatott fadarabra is, ilyenkor nem szükséges, hogy narancspirosra legyen festve, és rá legyen írva, hogy Rapala.
(Fotó: Somogyi Károlyné, 1970, Délmagyarország)
