Archív

Nem szeretek vetélkedni

Háy János a XVIII. békéscsabai drámaíró verseny győztesével és közönségdíjasával beszélget Kémeri Attila.magyar dramairu verseny134 hay janos

Többen éreztük úgy, neked rutinból megy az írás. Még akkor is, ha estétől reggelig kell letenni egy használható, vállalható kész drámát.

– Nem tudok rutinból dolgozni, meg kellett küzdenem. Egy jó mesterember egy széket össze tud rakni rutinból. Nekem a családom egyik része ilyen mesteremberekből állt, az egyik asztalos volt, a másik bognár. Tudták, mi kell ahhoz, hogy egy széket vagy egy jó kapanyelet kell megcsinálni… De az írás nem így működik. Még az esetleg látszólag rutinhelyzeteknél is, mint ez a drámaíró verseny, ott is kell némi ihlet.

Hegyi Zoltán Sapkák című publicisztikáját kaptátok asszociációs alapnak a munkához. Mit szóltál az alapanyaghoz, ami nem hírműfaj volt?

– Ez egy nagyon szerencsétlen nyersanyag volt. Azt mondanám, ilyenkor egy hírt kellene húzni. Ebből három ember elindulhat három felé. Aztán a három ember háromféleképpen építi fel, de van egy konkrét magja. Ez egy publicisztika volt, egy jegyzet, ráadásul inkoherens, rosszul megírt. Nagyon kevés jól fogható pontja volt, nagyon sok konkrét személy említetve volt benne. Ebből nehéz egy drámaírónak elindulni. Ha azt mondod, van egy apuka, aki kiirtotta a családját, az egy hír, vagy van egy börtönlázadás Argentínában, vagy van egy sáskajárás Vietnámban… Ebből ki tudsz indulni, nem úgy, mint egy olyan cikkből, ami a világot véleményezi. Azt javasolnám – ha lehetne javasolni – a verseny szervezőinek, hogy ezt így nem szabad. Híreket kell összerakni és azokból sorsolni. Véleményeket ebbe belekeverni, azokat is beledobni, tök hülyeség.

Van munkamódszered? Használsz segédanyagokat, serkentőket?

– Rendes volt a szervezőktől, hogy sok minden kaptunk, sósakat, csokikat, gyümölcsöket. Ha arra gondolsz, semmiféle tudat-szépröppentőt nem használtam. Csak koncentrációval lehet írni. A csoki például jó dolog, mert ébren tart. Amikor megkaptam a cikket, lefeküdtem és átgondoltam, mit tudok ebből csinálni. Mert van ebben az a tehetségkutatós vonal, de tulajdonképpen miről is szól? Arról, hogy egy családban milyen feszültségek vannak. Az emberi viszonyokról, kapcsolatokról szól. Ezt próbáltam megírni, hogy itt ki milyenné válik. Igazából nem szeretek ilyen kihívásokra dolgozni. Vetélkedni sem szeretek. Az viszont szeretem, ha az erőnlétemet próbára teszik. El tudnám képzelni például, hogy milyen lenne kipróbálni 24 órán keresztül közönség előtt beszélgetni… Megnézni, hol van az az idő, amikor az ember elveszti minden korlátját. Ez például egy érdekes kihívás lenne számomra.

Van ilyen műfaj?

– Nincs, de szívesen alávetném magam egy ilyen dolognak. Egy kicsit ebben a drámaíró versenyben is benne van ez az izgalom, mert behatárolt az idő, feszítettség van, s mégis minőséget akarsz kihozni. Ha most megnézed ezt a három darabot és a három előadást, akkor azt látod, hogy igen, ez a három ember kitett magáért. Valami született. Volt valami nagyon fontos történet.

Hogy látod a drámairodalom jövőjét? Kell érte aggódni?

– Nem vagyok vészmadár természetű. Hiába a változások, ma is olvasnak az emberek, nem is keveset olvasnak, sok jót olvasnak. Azt gondolom, hogy éppen a bestseller olvasók egy része az, akik átálltak a képi kultúra kínálatára – a magas irodalmat ez nem fenyegeti. Egy Kafka az teljesen más, nem fogja helyettesíteni egy Kafkából forgatott film. Szóval én nem látok vészterhesnek a jövőt.

Miért vállaltad a versenyt?

– Két olyan kollegámmal lehettem itt együtt, akiket én emberileg és szakmailag is nagyon szeretek. Ettől kezdve ez egy játék. És szinte kár elrontani versengéssel. Nem volt egyik darab sem értékesebb vagy értéktelenebb, csak másképp fogtuk meg. Két jó emberrel lehettem itt együtt, ezért jöttem el. Íróként az ember nagyon magányosan dolgozik, én meg aztán pláne. Jó néha, hogy van három nap, amikor meghallod, hogy a másiknak mi a baja, mije fáj, ami a lelkétől a hátán keresztül a lábáig terjed… Hogy mi az élethez való viszonya. Erre sajnos kevés az alkalom, mindenki nagyon sokat dolgozik, és nagyon keveset tudunk figyelni egymásra. Jó, ha legalább van olyan feladat, ami révén egymásra találhatunk.

Fotó: Sz. Kovács Viktória / Jókai Színház

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top