Ez a könyv számomra elsősorban arról szól, hogy a veszteség előbb-utóbb megtalál mindenkit, de csak rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk ezzel a veszteséggel.
(Kati Martonnal beszélgetett Mészöly Ágia Párizs – szerelmeim története című könyvének bemutatója után.)
I. Nyitány
Rózsavölgyi Art & Café, Budapest
A hely, a hangulat, a pogácsa és az aprósütemény kistányérokon. Minden olyan békebeli. Kerek asztaloknál decens hölgyek, az átlagéletkor nem huszonegynéhány. A pódiumon Bombera Krisztina beszélget Kati Martonnal, magyar származású íróval, újságíróval. Az apropó természetesen egy új könyv, mely a magyar keresztségben a Párizs – szerelmeim története címet kapta. Több is, kevesebb is ez az angol titulusnál (Paris – A Love Story), de mindenképpen más jelentésárnyalattal bír. A mű, mely szerelmeinek – Peter Jennings televíziós újságírónak, Richard C. Holbrooke diplomatának és nem utolsósorban Párizsnak állít emléket -, a hatodikként jelen meg a szerző magyarországi kiadójánál, a Corvinánál.
Memoárt írni csak őszintén szabad, mondja Kati. A bemutató elején – indokolatlanul – szabadkozik egy sort rozsdás magyar beszéde miatt. Ó bárcsak mindenki ilyen rozsdásan beszélne e kis hazában, közszereplők és médiabetyárok, magyartanárok és villamosvezetők.
Egyszerű és megfellebbezhetetlen mondatokban mesél a könyv létrejöttéről, a gyászról és az újrakezdésről. Felelevenít néhány epizódot a könyvből: milyen megoldhatatlan feladatot bízott rá férje, Richard Holbrooke, amikor egy daytoni vacsora alkalmával Milosevics és Izbegovics közé ültette, s azt kérte tőle, vegye rá őket a párbeszédre. Majd néhány perc múlva azt mondja a közönségnek: a ti problémáitok és az én problémáim nagyon hasonlóak.
Elég paradoxnak tűnik, de feltétel nélkül elhisszük neki.
II. Közjáték
Hotel Sofitel, Budapest
– Amiért én különösen szerettem ezt a könyvet – és nem csak ezt a könyvet, hanem az előző, a Titkos hatalom címűt is – az a női szerep egyedi és különleges felfogása. Ma kétféleképpen, hagyományos, konzervatív módon, illetve a feminizmus szemszögéből tudjuk értelmezni a női létet. Te azonban egyik vonalhoz sem csatlakozol.
– A világ nagyon sokat változott az utóbbi évtizedekben. A hagyományos szerepfelfogások már nem alkalmazhatók, sem pro, sem kontra. Új megoldásokat és viselkedési formákat kell kialakítanunk a jelenlegi helyzetre. Az államnak például szerepet kell vállalnia a megfelelő lehetőségek és szervezeti formák – óvodák, flexibilis munkahelyek – megteremtésével. A férfiaknak pedig el kéne felejteni már ezt a macsó dolgot. Egy férfias férfinak nem jelent gondot, ha részt kell vállalnia, mondjuk, a házimunkában.
– Két nagyon különböző emberrel éltél két nagyon különböző házasságban.
– Peter Jennings az amerikai újságírás ikonja volt, igazi sztár, mégis hihetetlenül önbizalom-hiányos ember. Folyamatos megerősítésre várt. A bizonytalan emberek önzésével nagyon nehéz együtt élni. Richard magabiztossága és bizalma megingathatatlan volt, ezzel rengeteg új, komoly kihívást jelentő feladat felvállalásához adott erőt nekem is. Így kerültem a Committee to Protect Journalists (újságírókat védő bizottság)és az International Rescue Committee tisztségviselői közé.
– Minimális utalást teszel a könyvben arra, hogy a hatvanas években újságírónőként nem volt általános és elfogadott olyan komoly pozícióba jutni, mint a bonni tudósítói. Tényleg ilyen ritkán ért hátrányos megkülönböztetés, vagy csak nem kenyered a panasz?
– Természetesen jócskán voltak nehézségek. Amikor Amerikában első nőként elnyertem a George Foster Peabody Awardot – a CBS számára készített riportommal, mely a Philadelphia Orchestra kínai turnéját dokumentálta -, a főnököm elkísért a New York-i díjátadóra, és a megkérdezésem nélkül egy közös szobát foglalt kettőnk számára. Nyíltan tiltakozni nem mertem, féltem: konfrontáció esetén tényleg ellehetetleníthetett volna a szakmában. Seherezádé módszeréhez folyamodtam: egész éjszaka szóval tartottam, csevegtem, míg el nem aludt, majd lopva távoztam a hotelből. Évekig nem beszéltem az incidensről, hiszen abban az időben még megfelelő kifejezésünk sem volt a munkahelyi szexuális zaklatásra. És amire nincs szó, az mintha nem is létezne. Évekkel később írtam róla csak, amikor már közbeszéd témája volt a zaklatás, akkor is leginkább azért, hogy megnyugtassam a kolleganőket: nagyon sokan kerültünk ilyen helyzetbe.
– De ezek a helyzetek soha nem tántorítottak el a hivatásodtól.
– Nem, én egy nagyon konok nő vagyok. Persze nagyon érzékeny is. De elsősorban büszke asszony, és nem egy gyönge virágszál.
– Bizonyos szempontból ebben a könyvben megfosztod magadat a rólad kialakult tökéletességet sugárzó képtől.
– Ez a könyv számomra elsősorban arról szól, hogy a veszteség előbb-utóbb megtalál mindenkit, de csak rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk ezzel a veszteséggel. Feladjuk vagy folytatjuk, és találunk új okokat arra, hogy időnként megint boldogok legyünk. Az ember a gyász mellett is képes örömöt találni.
– A könyvben nem kíméled magad: kegyetlen és dicstelen szituációkat is leírsz.
– Elsősorban arra törekedtem, hogy őszinte legyek. Felesleges és hiteltelen volna azt állítanom, hogy, mondjuk, Richarddal való házasságom minden napja felhőtlen volt. Ráadásul senki nem hinné el nekem.
– Mennyire függött össze a leírt szituációk fájdalmassága az írói munka megpróbáltatásaival?
– Nagyon gazdag és eseménydús életem volt, és nem akartam elfelejteni egy percet sem, sem a boldog, sem a szomorú történésekből. Megpróbáltatásokat és boldogságot is okozott az írás, mert sok jó emléket hozott vissza. Megismerkedhettem a tizennyolc éves Katival, és ez nagyon izgalmas volt. Sok erőt merítettem a felelevenített történetekből, hiszen ez az egész könyv rólam szól: a Peter, Richard és a gyerekek is fontosak, de ez elsősorban az én sztorim. És az, hogy le tudtam írni, megnyugvást hozott.
– Örömmel olvastam a Párizs – Szerelmeim történetét, de előbb-utóbb mégis fel kell raknom a könyvespolcra. Mit gondolsz, a magyar vagy a világirodalmi szerzők művei között lenne inkább a helye?
– Ebben a könyvben nagyon fontos a Párizs iránt érzett csillapíthatatlan szerelmem. Ennek ellenére én egy hűséges magyar vagyok. Nem önszántamból hagytam el ezt a helyet. Álmaimban Magyarország Európa szerves része. A világ változik, és vele együtt kell változnia ennek az országnak is. Ma nem lehet falakat építeni – még egy olyan hatalmas államnak sem, mint mondjuk Kína. Meg kell tartani az ország hagyományait, de törekedni kell, hogy világpolgárok legyünk. Ugyanúgy, mint a macsó-dolog, az ostoba és nevetséges sovinizmus is divatja múlt már. De ezzel persze nem válaszoltam a kérdésedre. Azt hiszem, rád bízom a döntést. Nos?
– Nem is tudom. Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha nyitok a könyveidnek egy új polcot.
III. Finálé
CEU, Budapest
Az interjú után képtelen vagyok hazamenni. Hogyan is mehetnék, mikor Kati Marton maga invitált a koraesti angol nyelvű előadásra. Próbálom lebeszélni magam: ez csak egy udvariassági meghívás volt, kedves gesztus, de a srácok várnak otthon, ó, megint itt a klasszikus szerepfeszültség.
Aztán eszembe jut, mit mondott Kati a tegnapi könyvbemutató zárszavaként: a Párizs –Szerelmeim történetének morális üzenete, hogy – épp azért, mert az élet múlandó – minden percet ki kell használni. És, valljuk be, az embert nem invitálja naponta a huszonegyedik század egyik véleményformálója a CEU-ba. Egy telefon, és már fordulok is a Nádor utca felé, még akkor is, ha csak egy diplomata protokolláris meghívásáról van szó.
Közben próbálom megemészteni a személyes találkozást. A soha nem tapasztalt kettősségét az időskori bölcsességnek és a kamaszos lendületnek. Távolról csak a kisugárzása volt kortalan. Szemtől szembe ő maga is az. Nem fiatalos, fiatal. Sokszor meggyűrte az élet, de a szeme csibészesen csillog.
Az angol nyelvű könyvbemutató hasonlít is meg nem is a tegnapi eseményhez. A beszélgetés helyett itt inkább a felolvasás dominál. Kati Marton remekül interpretálja életének két meghatározó eseményét leíró részletet. Őszinteség, a veszteség elviselésének és feldolgozásának szükségessége, tanúságtétel a továbblépés lehetősége mellett – hasonló gondolatok, mint tegnap délelőtt, mégis felszabadultabb, ugyanakkor érzelmesebb, mint nemrég a Rózsavölgyiben. Talán a közönség, talán az angol nyelv teszi. Amikor megköszöni a figyelmet, szűnni nem akaró taps köszönti.
A szerző, mint ilyenkor szokás, fontos emberekkel beszélget, én meg töröm magam a tömegen át. Megpróbálok elslisszolni a dedikációra várók sorfala mellett a kijárat felé: a nagymama türelme és a gyerekek tűrőképessége is véges.
Mégis el tudtál jönni, nagyon örülök, hogy itt voltál, nyúl utánam valaki. Meglepetten fordulok a finom akcentusú hang felé, igen, a nagymama bevállalt még egy órát, mondom esetlenül. Ó, egy jó anyós a legnagyobb kincs, nevet rám.
Ez nem udvariasság, nem gesztus, nem protokoll.
Ez Kati Marton.
