Megértettem, hogy meg nem érthetem Ázsiát, amíg legalább arra az időre el nem engedem a belém kövült keresztény és európai látásmódot. (Stenszky Cecília írása Dél-Koráról)
„Voltam Keleten,
jártam Nyugaton”
(Kiss Tibor)
Érdekelt, hogy Koreából, Ázsiából mit látnak belőlünk.
Annyit biztos, hogy nyugat vagyunk. Nem elsősorban gazdasági értelemben – Dél-Korea valamivel vagyonosabb, mint Magyarország, ha csak az egy főre jutó okostelefonok és nagy fekete autók számát is nézzük. Talpalatnyi földből persze nekünk van helyzeti előnyünk, a határokon belül ötödannyian élünk ugyanakkora területen. A kemény munkában viszont ők vezetnek fejhosszal, és a Távol-Keleten talán sokan nézik tűnődve: mit csinál Európa, mikor nem dolgozik?…
S Magyarországot ismerik-e? Azt tudják, hogy Európában van. Az azonban már nem közismert, hogy mi határozottan elkülönítjük magunkat az összes többi néptől, és mégis európaiak vagyunk. Ázsiai gyökerekkel. Saját sorssal.
Igaz is, mit tudunk mi Koreáról? Elsőként talán a ‘Gangnam style’ meghatározta kép ugrik be, ha kevesen hallottak is arról, hogy a közkedvelt szám valójában társadalomkritika: az életüket légvárakból építő emberek elé tart görbe tükröt. (Ezzel, meglehet, végre markánsan elkülönítették magukat az őket századok óta beárnyékoló Japántól és Kínától). Majd az ugrik be, hogy Koreát kettészakították: északon a nemzet egyharmada egy diktatúra kibiztosított pingponglabdájaként csendben éhen hal, a maradék ötvenmillió délen dinamikusan fejlődik, s lassan felzárkózik a nyugathoz (mely ezalatt a keleti filozófiákhoz nyúl saját kiüresedett életmódjának megújításáért). Az évezredes kulturális, művészeti, irodalmi, történelmi, gasztronómiai és népi hagyományokról, melyek a nemzeti öntudat nagy részét adják, alig-alig tudunk. Persze, messze keleten van, nem is olyan ismert, mint a szomszéd nagyhatalmak; mi meg Európa szívében élünk, a világ közepén.
Nyugat? Kelet? Európából nézve természetes, hogy mi vagyunk a világ közepén, még az amerikai nagyhatalom is nehezen homályosítja el történelmi felsőbbség-tudatunkat. Az ázsiai térképeken viszont Távol-Kelet és Korea van középen, Amerika jobb oldalt, Európa pedig a bal szélre szorul. Aki tudni szeretné, hogy milyen alakú a föld, annak nyugatra kell hajóznia, hogy aztán Keletre érkezzék meg, írta Roger Bacon a 13. században. Gömbölyű a világ, legfeljebb nem látjuk elsőre.
Mert előfordul, hogy szűkké válik Európa, s egy kicsit megkövesül a nyugat, hogy meg kell tudni, milyen gömbölyű a föld. Mikor megéreztem ezt, útnak indultam, s a kontinensen kívül tett első lépés sokkját legyűrve kinyíltam Ázsia felé. Sokszínű üvegburában éltem néhány hónapig: egy nepáli hindu, egy malajziai muszlim, egy nyugat-afrikai s egy koreai keresztény fiú, illetve egy új-zélandi lány alkotta a csapatot velem együtt. Ki-ki lelkesen mesélt a hazájáról, s élte vagy kereste a vallását – kultúra és hit nehezen volt elválasztható. Nekem pedig meglepetten kellett elharapnom a mondatokat, melyekben görög mondatöredékek, latin szólások, egyházi jelzők vagy történelmi viszályok fordultak volna elő. Vagy ha nem – fél órás magyarázat követhette, ab ovo: a kezdetektől, amíg bele nem fáradtak.
Joshua, koreai barátom nem rejtette véka alá meglepődését, mikor tetszésemet lelkesen fejeztem ki: milyen csodálatos ez a táj, az öböl, a nádas! És a hegyek, és a fák! És az emberek! Mi nemigen mondjuk ki mindazt, ami bennünk van, mondta, nyugati vagy és lány, le sem tagadhatod.
Nem is szeretném, hál’Istennek. De azt sem, hogy van valami közünk Ázsiához is.
És meséltettem magamnak a koreai történelemről meg a hindu vallásról és társadalomról, és tisztelettel próbáltam köszönteni a buddhista szerzeteseket, akiket megleptem szemlélődésük közben. Azután megértettem, hogy meg nem érthetem Ázsiát, amíg legalább arra az időre el nem engedem a belém kövült keresztény és európai látásmódot. Mikor a világjárás közepette eljött a Naimnak, a maláj fiúnak a délutáni imájának órája, akkor megbeszéltük, hogy a bejáratnál találkozunk fél óra múlva, s ő elvonult egy csendes helyre, hogy fennhangon dicsőítse Allahot. Otthon mintha legtöbbször nem látnánk a fától a rengeteget, gondoltam.
És akkor magyarázatok keresése helyett elkezdtem elfogadni, amit láttam és tapasztaltam. És megismertem egy egészen más ábécét, a hangült, amit Nagy Szedzsong király alkotott meg a 15. században, hogy a koreai nemzet ne maradjon írástudatlan a kínai jelek ősrengetegében. Elkezdtem élvezni az ázsiai ízeket, s azt, hogy olykor nem baj nem tudni, mit eszem és mivel. Megtanultam meghajolni olyankor is, amikor itthon legfeljebb szemöldökkel, esetleg kézfejjel intünk. És megláttam a tiszteletet, amit egymás iránt tanúsítanak; azt a figyelmet, ami áthatja és élteti a kultúrájukat. Soha nem fogom elfelejteni.
Ám ez a tisztelet távolodhat is az élettől: amikor a munka eltolódik a magánélet rovására, s a pihenést a szórakozástól remélik. Távol-Keleten a közösség és az érte való munka természetes része a mindennapoknak, néha talán fontosabb, mint amennyit mi egészségesnek gondolunk. Hiszen időnként Koreában is morognak a főnök miatt, ott is agyonhajszolják a kamaszokat a tanulással, ők is motelekbe viszik a más feleségét. A koreaiak is szeretnek nagyokat enni, s hangosan énekelnek, ha sok rizsvodkát isznak. Ők is elbuknak, ha teljesen magukra maradnak; ha bekebelezi őket a globalizált világ mókuskereke, vagy a transzcendens hiánya.
Az ember mindenütt ember. De az esetek jó részében nem véletlenül fontosabb a közösség. Volt idő, amikor mi is felismertük ezen pillanatokat – így váltak azok nemzetformáló dátumokká.
Az előző rész:
Gangnam felett az ég – Belőle nőttem én, 1. rész
1. kép: pagoda – hagyomány és modernitás
2. kép: Szöul
3. kép: legendás vidék:sárkány alakú hegyek és tavak
Hivatkozások és források:
Dsida Jenő: Út a Kálváriára. Budapest, 1985. Psalmus Hungaricus
Quimby: Family Tugedör, Tom-Tom Records, 2006. Sehol se talállak
A. Rotztetter, W. C. van Dijk, T. Matura: Assisi Szent Ferenc
Wikipédia, Gangnam Style
