Archív

Gangnam felett az ég – Belőle nőttem én, 1. rész

Koreáról akartam írni, de ehhez először rá kellett néznem a sajtát identitásomra. Nyugtalanító élmény volt, de a magyarság, a haza kérdése nem volt és nem lesz soha békés epikureizmus. Nehéz tisztán látni, csak egy sokadik érzékem jelzi: valami baj van Magyarországon, nagy baj van Európában, valamit halálosan nem jól csinálunk a világban. A legelső lépés a tükörbe pillantás: ki vagyok? (Stenszky Cecília írása Dél-Korea kapcsán)delkorea 1

„Lehetne szebb, lehetne nagyobb,

de álmodni csak itt tudok.”

(Bódi László)

Minden alkalom, amikor nem magyaroknak mesélek Magyarországról, vagy a távolban a belső csigaházból figyelek kifelé, a saját identitásomat építi, érzelgősségből megtartó valóságot. Hát persze, észrevétlenül, de teremtő erejű szavak azok is, melyeket csak úgy, bemutatkozásképpen mondunk bármely nyelven, vagy amikor közösséget vállalunk másokkal: ez és ez a nevem, magyar vagyok.

A távolléteknél, amikor a legelemibb rácsodálkozások letisztulnak, egy kicsit mindig hazavágyom a kitágult világból. Nem kínzó honvággyal – csak hogy megértsék félmondatokból is, mire gondolok, amikor egy-egy évszám, népdalsor, mondahős felvillantásával mondanék el valamit. Nem tudtam, hogy ennyire bennem élnek. És a hosszú hónapok során, amikor nem volt magyar ember a közelemben, egyszer csak észrevettem: lefoszlott a sallang a hazáról. Eltűntek az illúziók, el a napi csatározások, maradt a pőre hozzátartozás. Magyar vagyok, és az maradok örökre. A valahová tartozás emberi igény, részben érzelmi kérdés is, de még inkább: elfogadás. A Kárpát-medencében évszázadok óta befogadtuk, elfogadtuk és elviseltük egymást, nem ez az, amit meg kéne újítanunk. De amíg csak a saját kis kertjével törődik az ember, addig mindig lesz veszítenivaló, ami fölserkent, s újfajta figyelemre buzdít: a nyelvnek, a hagyományoknak, a kultúrának a természetes változások melletti halványulása. A haza olyan, amilyen – és amilyenné éljük.

Azzal, hogy dicsekedhetem az őseimmel: orvosokkal és parasztokkal, ácsokkal, vitézekkel, pedagógusokkal és művészekkel, akik közt bár nagyítóval kell keresni magyar nevűt; vagy azzal, hogy elemezhetetlenül szép verseket és énekeket mondhatok koreai gyerekeknek, hogy furulyázok középkorból megkapaszkodott dallamokat, eljátszom a húsvéti locsolkodást, mutatok busóálarcot s háromszínű lobogót, kokárdát… mindezzel tudom, hogy olyan gyökereim vannak, amelyekkel akkor is túl fogok élni, hogyha már a határok, a megélhetési lehetőségek, az összetartozás, ha minden elsüllyed, és a jelent szétverve csupaszon maradunk Európában.
Most ámulva nézünk a fiatalok után, akiket lánccal vagy mézesmadzaggal próbálunk itthon tartani, s akik mégis elmennek, mert minden nemzedék fiataljai a saját útjukat járják. De tulajdonképpen mit gondolunk, ha elmegy valamelyikünk nyugatra (a kelettel valahogy nincs annyi baj), azzal már el is metszené a gyökereit, hálátlan lenne Magyarországhoz? Vagy a magyar államhoz? Ha nem ismeri fel a Két szál pünkösdrózsa dallamát, és nem tudja felsorolni Az ember tragédiájának színeit, amikor az unokái már alig értik a magyar nyelvet – ha más államot támogat az adójával, már nem testvér? Ki tartozik hozzánk? Sokakat tesz kétségbeesetté az éhség vagy tunyává a jólét, de aki valóban tudja, hogy mit akar, annak az elmenetel nemcsak személyes lehetőség. Számtalan emigráns, tudós, művész vagy csak ember gazdagította és gazdagítja ma is hazánk és a világ közös kincseit külföldről vagy a határokon túlról. De a kiteljesedéshez; az elmenetelhez vagy a maradáshoz, a szóláshoz és a hallgatáshoz is – szabadság kell. Nyilván mindenkinek van olyan életszakasza, amikor mehetnékje van. És ahová tartozunk, oda térünk vissza: oda, ahol szabad, de nem muszáj; oda, ahol valamit önszántunkból, közösen teremtünk meg. Ezt tették őseink a szabadságharcokban és a bujdosás, a hallgatás, a látszólagos nyugalmak idején; ezt harcoltuk meg sokszor-sokszor, monoton napi, vagy egyszeri, hősi önfeláldozással.

Egyénként és közösségként keressük a helyünket a világban, ehhez szilárd alap szükséges; nyitottság és változás nélkül viszont megsavanyodunk, elporladunk. Hiszem, hogy mindannyian a jövő mintái és építőkövei vagyunk; s hogy személy szerint valamennyiünknek szükséges újraértelmezni, honnan jöttünk és hová megyünk – és hogy hogyan szerethetjük a velünk élőket, elfogadva és elengedve egyaránt. Becsülöm azokat, akik itthon maradnak, vagy hazajönnek, építeni egymást és egy közös életet – mert a haza mi vagyunk, az élet mi vagyunk.

De előbb vagyunk emberek, mint magyarok. S aki nem jön vissza – az magyar marad vagy ember marad másutt.

Az első kép a Naganeupseongban, egy középkori faluban készült egy helyi ételfesztiválon.

Az második kép egy helyi festő munkája, és a Suncheon-öblöt ábrázolja.

delkorea 2

Hivatkozások és források:

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. Nem tudhatom

Republic: Győri Kex. 2006. Ezt a földet választottam

Márai Sándor Összegyűjtött versek. Helikon, 2004.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top