Archív

A legtöbb dolog még arra vár, hogy megcsináljuk

De Viola érezte, egészen mélyen, a lelke legmélyén, hogy akár Descartes is tévedhet, sőt az összes nagynevű, és kiemelt hős, tudós, és szakimaki is állíthat badarságot. – Rubin Viola és a transzgenerációs epigenetika. (Büky Anna írása)csalad buky anna

Ungváry Krisztiánnak

Vannak szavak – gondolta Viola, amelyeket képtelenség kimondani anélkül, hogy ne vizesedjen be a bugyink. Egy szó – egy hang – egy mantra – az áram üt.

Ilyen szavak például a hermeneutika, a dezoxiribonukleinsav, a metiláltság, a transzgeneráció s ennek továbbfejlesztett orfikus változata a transzgenerációs epigenetika. E szavakról annyit kell tudnunk, hogy hatásukra beindul a sejtburjánzás. Viola ugyan e folyamat jenlétét már régóta sejtette, de az értelmezésükhez szükséges tudatállapothoz szüksége volt egy kellemesnek ígérkező teadélutánra az édesanyjánál.

Ott ültek ők, Bernarda Alba és a háza népe, a belvárosi polgári miliőben élénken csacsogó magányos nők csapata, özvegyek és szinglik, karrierista asszonyságok. Mind szegről-végről, vér szerint rokonok. A férfiak pedig, az apák és a szeretők, a fiak, és a bátyók csak, mint elváltak, elhunytak vagy távollévő, elérhetetlen hősökként voltak jelen. Ehhez az életmodellhez képest forradalminak tűnhetett Viola szerelmének azon késztetése, hogy beül a nők közé, bemutatkozik, sőt ha csak egy órára is, de elvegyül közöttük: „megnézi, mi van”.

„És?!” – kérdezte Viola Kálmánt izgatottan, amikor a férfi kezét szorongatva, szinte futva, menekülve szaladtak le a lépcsőn, ki a házból, ahol eltűrték és elszenvedték a magatartást, mely megfojt, mely lebénít, mely szétforgácsol, mely a szeretet képlékeny burkát magára öltve, úgy tesz, mintha… miközben érzed, pontosan tudod, hogy nem. Amikor az anyád elfordul tőled, mert hangot adsz annak, hogy itt vagy, megérkeztél te is. Azt szeretnéd, hogy szeressen. Olyan nagy kérés ez? És hiába nézel rá repesve, azt látod, hogy könnyes lesz a szeme és elfordítja tőled az arcát. És hallod az orákelt: „A nők élete szenvedés. Így volt ez már mindig, hetedíziglen”.

„És?!” – kérdezte Viola Kálmánt izgatottan, a kezét szorongatva, s nézett rá reménykedve, megállítva a férfit kapuban: „Mit gondolsz, van kiút?”

„Nézd meg az anyját, és ne vedd el a lányát!!” – szólt Kálmán idegesen felnevetve. Én nem veszlek el téged feleségül, mert – és egyszerre csak folyt és áradt és zubogott a kritika, hogy milyen is a Viola anyja, és persze a nagyanyja, nem is beszélve a nagynénikékről, és az unokanővérekről, a nővérekről – mind boldogtalan, magányos asszonyok, élnek vérükben a szenvedés ízével, ott érzik magukat otthon, ez jelenti számukra a boldogságot, hogy áldozatok, cipelik a terheket – a férfi pedig valahol a távolban a körön kívül jelentőset alkot – vagy csak eltűnt kedvére, és…

„És?!” – szólt Viola, miközben erőteljes szívdobogást érzett, könnyes szemével már nem tudott többé Kálmánra nézni. Elfordította a fejét. De Kálmán folytatta:

– Nézd meg az anyád szája szélén, azt az élesen lefelé húzódó ráncot – ilyen lesz a te arcod is.

– Biztos ez? Hát én már örökre elkárhoztam?! – zokogott este Viola egyedül, a párnájára borulva. A születésünkkor kiisszuk sorsunk poharát, s ez határozza meg azután minden cselekedetünket? S eszébe jutott egy neves magyar történész írása, amelyben a szakember azon elmélkedett, hogy a gonoszság is örökölhető. Ha ez igaz -, gondolta Viola, mert ő még autoritásnak, főleg férfi autoritásnak soha ellent nem mondott, akkor ez bizony azt jelenti, hogyha egy nő édesanyja és a nagyanyja is boldogtalan, akkor bizony a lánynak, sőt még az unokának is szomorúnak és szerencsétlennek kell lennie, mert a génjeikben ezt hordozzák: meglátnak egy férfit… de minek, úgyis csak a balsors vár rájuk… a magány.

De Viola érezte, egészen mélyen, a lelke legmélyén, hogy akár Descartes is tévedhet, sőt az összes nagynevű, és kiemelt hős, tudós, és szakimaki is állíthat badarságot – nem beszélve Violáról… Miért?! Mert van aki, nem téved, mert van, akihez képest az igaznak tűnő is hamis, mert: „Ne félj, mert én veled vagyok”” – hangzott el Viola álmában a prófétai biztatás. És amikor felébredt, már biztosan tudta, hogy van kiút, a kritikus helyzetre is adható helyes válasz.

És ekkor ismét vizes lett a bugyija. A megoldás tehát: a transzgenerációs epigenetika, vagyis, annak biztos tudása, hogy a generációkon keresztül adott helytelen válaszok sorozatát akár meg is állíthatjuk, elménkkel megváltoztathatjuk. Mert meg tudjuk változtatni!!

Yes, we can!! Mégpedig nem holnap, és nem holnapután, hanem most, itt, azonnal, egyetlen percet sem késlekedve.

Én én vagyok – szólt Viola – miközben magára öltötte fehér ruháját, majd kilépve az ajtón a járókelőkhöz fordulva így folytatta: „Ti vagytok az én anyám, és ti vagytok az én testvéreim, mert nincsen nekem már sem nevem, sem családfám – csak a saját cselekedeteim alapján ítéljetek”. S már meg is érkezett a hatos villamossal a Széna térhez, hogy onnan átsétáljon a Várfok utcába, ahol a szerelme lakott, a Kálmán, és megkérje tőle a kezét:

– Kálmán, én Téged nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak, nem akarok, sem szingli szomorú, sem szingli sikeres nő lenni, én csak veled akarok élni, mert én én vagyok.

És akkor Kálmán azt mondta:

– Ha én Rád nézek, megáll az idő, és jól érzem magam. Legyél a feleségem, hiszen csak az számít, hogy létezünk!

– Yes, we can!!

Illusztráció: Kincses Ferenc: Sellők

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top