Archív

Dobozhüvely-mágia

Lábass Endre beszélgetéssorozata az Egyetemi Könyvtárban, ezúttal Varázslók pálcája címen Josef Nadj-gyal. (Rőhrig Eszter beszámolója)Josef Nadj Pulveres

Az Egyetemi Könyvtár beszélgetőket és hallgatókat váró tárt terme mostanra szemmel láthatóan átalakult: könyvek és tárlók ölelik körbe a félhold alakban kikészített széksorokat. Körvonalazódó otthonosság-érzetünket fokozza az is, hogy csak úgy árad a meleg a láthatatlan fűtőtestekből. Mielőtt a lágyan emelkedő lépcsőkön ideértem volna, láttam, hogy a meghívott ember és Lábass Endre odakint, a könyvtár nehéz tölgyfa kapuzata előtt beszélget a párásan porló estében.

A magasba vesző lüszterekből félhomály terül ránk, és a kacajtól, de még a hangos beszédtől is óvakodó szerény számú gyülekezet szinte észrevétlenül átsegít azon a szorongáson, amit akkor érzünk, amikor ismeretlen emberek közé lépünk. A mostani alkalomra két elegáns és szájmagassághoz igazított, gémes mikrofonállványt is előkészítettek – mert bizony volt panasz a korábbi motyogások és a lankadó hangerő miatt.

Lábass Endre külső megjelenése, finoman jelzett bohócattribútumai: feldomborodó orrú, magas szárú cipője, bő, kockás nadrágja, összeborzolt, dús ezüsthaja maradék elfogódottságunktól is megszabadítanak. Josef Nadj – így szólt a bemutatás: „korunk talán legnagyobb táncművésze” – a legtermészetesebb módon nyílt meg a hallgatóság előtt. Ez azonban a megszólító, Lábass Endre személyisége nélkül talán másképpen alakult volna… Azé a Lábass Endréé, akinek a világ legtökéletesebben beállított mikrofonja alól is sikerült olykor-olykor kibújnia. Önkéntelen mozdulatai, merészen nekilendülő, aztán félbemaradó gesztusai, iciri-piciri jegyzetlapjai – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egy műalkotás, egy kétszereplős performansz nézőinek érezhessük magunkat.

Lábass Endre valószínűleg genetikailag alkalmatlan bármiféle szabálykövetésre. Nem jut eszébe egyetlen olyan kérdés sem, ami a világhírű koreográfus, táncművész, rendező pályájával, művészetének mibenlétével, netán az előadásaival (címek, helyszínek), hírnévvel (Becsületrend, egyebek mellett…) állna kapcsolatban.

Ezzel szemben Lábass verbálisan körülírhatatlan és megnevezhetetlen kérdést: a lét és a művészet határvonalait, illetve a kettő szimultaneitását vagy átjárhatóságát állítja e másfél órányi dús idő gondolati tengelyébe. Lábass a látszat és a lényeg diszkrepanciáját adja elő. Rácáfol a külső megjelenésre (haknizós bohóc), az álnaiv beszédmódra („a nyúl is nyúl” – mondja a maga félénk sebezhető vagy gyáva természetéről), mivel halált megvető bátorsággal hozza ide, a mi terünkbe a Nagy Embert, és ritka felkészültséggel, átgondoltan építi fel a beszélgetést.

Nagy József alig lép be, vetkőzik: leveszi bézsszínű pulóverét (meleg van). De hogyan? Hát hogyan… hát úgy, hogy a pulóver életre kel, mozogni kezd a kezében, holott mindennapi és rutinmozdulatot látunk: nincs, aki ne tenné, ne tudná ezt. Ám ez a pulóver szinte szárnyra kap, ahogy szabadul a testtől. A pulóver ujjai pedig kígyózva keringenek a levegőben, még egy pillanatra egymásba is gabalyodnak. Ámulva nézem e jelenséget, mely mindössze pár másodpercig tart. A bézs pulóver hiányától Nadj öltözéke hollófeketévé változik. Haja az ezüst nem lábassi árnyalatában csillan meg néha a bágyadt fényben.

A Nadjnak életet adó, majd az őt formáló külső és belső erők élesen metszett, kemény arcát ezer rárakódott és másik ezer folyton mozgásban lévő vonás teszi már-már elmosódottá és tünékennyé. Most elkezdődik a beszélgetés. A fontos gondolatok megfogalmazódásakor Lábass raccsol, Nadj meg hadarva dadog. A két alkalmilag beszédhibás művész alig pár szavas szókinccsel tudósokat-filozófusokat megszégyenítő gondolati mélységekbe száll alá, miközben lankadatlanul egyszerűen és világosan beszélnek.

Ez a minden műfaji keretet meghaladó dialógus és gondolati crescendo röviden így foglalható össze: a művész alkotásával ne avatkozzon, ne hatoljon bele a mindenbe és a semmibe: a természet működésének tökéletességébe, bölcsességébe és erejébe, sőt magától értetődően kapcsolódjon hozzá abban az adott időegységben, mialatt az alkotás létrejön, él, lezajlik. Szavaik mintha azt sugallnák, hogy a teremtő és a befogadó érzékenységben: a művészetben rejlik az élet megtartó ereje.

Rgi olasz gyufsdobozNadj beszámol egy banális krízisállapotról, amelybe sorkatonai szolgálati ideje alatt került. A zord szerbiai hegyek szorításában őrséget állni a hidegben, a néma tájban. Egyetlen gyufaskatulyával lett úrrá a kiszolgáltatottság és tehetetlenség drámáján. Egyszer csak beléakadt e közönséges tárgyba a zsebbe mélyedő kéz. Elővette, kihúzta a gyufás fiókot és a megmaradó doboz-részt, a dobozhüvelyt illesztette a szeme elé, s annak résén át „fokalizálni” kezdte a tájat, vagyis a dobozhüvely mozgatása, beállításai révén megteremtette a maga „világ-olvasatát”, értelmezését, úgy, hogy benne maradt a tájban, az univerzum egységében.

El lehet képzelni, milyen megrendítő és katartikus lehetett ez a pillanat. A dobozhüvelybe, más szóval egy résnyi hiányba belefoglalta a személyes, a belülről átélt teljességet: a fájdalomét, a magányét, amely előhívta a bakából a teremtő istent.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top