Archív

John Scalzi: Szellemhadtest

Egy kis Sci-fi: Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. Részlet a könyvből:John Scalzi Szellemhadtest b1 72dpi

Senki sem figyelt föl a sziklára.

Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kő- és jégdarabból,

amivé egy parabolapályán érkező üstökös hullott szét réges-régen,

és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl

kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján

megkülönböztethette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elképzelhetetlenül

valószínűtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédő

rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércből áll.

Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szempontjából, amelyik

éppen keresztezte a sziklának és sok ezer társának a röppályáját, mivel

nem rendelkezett semmiféle planetáris védőrendszerrel. Ezzel szemben volt

gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd

meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kődarab tette, valahányszor a bolygó

keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen

intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha

állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég

felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben.

Az újonnan érkező meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor

anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból

mikroszkopikus részecskék izzó felhőjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan

ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta őket

a földre eső vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában.

Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla, ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó sűrűsödő gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég fölfalta őket. De még így is elegendő tömege maradt ahhoz, hogy tűzgolyóként csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyről a vad szelek elhordták már a havat és a jeget.

A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert

hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában

is meglehetősen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még észlelni képes.

A föld megremegett.

És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára.

– Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyőjéről.

Pár másodperccel később újabb rezgés érkezett.

– Rengés – mondta megint Sharan.

Cainen átnézett asszisztensnője kijelzőjére.

– Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte.

– Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekről – mondta Sharan.

– Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen –, de tényleg nem kell minden

egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj, akkor rengést észlelünk. Az első megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik már kicsit egyhangú lesz.

Még egy rázkódás.

– Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy

lemeztektonika-szakértő. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztően széles képzettségi

körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz

észrevenni szarkazmusát.

Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott

volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze

a szóváltást.

– Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél.

– Csak egy hobbi.

Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és

erőteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy

nem a padló csapódott föl, hanem őt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira

tőle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban.

Sharanra nézett, aki már nem a képernyőjét figyelte, mert az darabokra

törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant.

– Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy

a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek

hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél

alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük.

A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben:

a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy

része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de

ezen a késői órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy

szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínűleg az igazak

álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ők is.

Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezető csarnokból jött.

– Hallod ezt? – kérdezte Sharan.

Cainen egyetértőleg biccentett.

– Sziréna, elrendelik a harckészültséget.

– Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist.

– Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre.

– Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan.

– Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt.

– Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött,

majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult

tárolószekrényhez ment.

– Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és

addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az

ajtaját. Egy kis lövedékvető volt benne, a hozzá tartozó tárral.

– Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan.

– Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak.

Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami

történik.

– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan.

– Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte

Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék.

– Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon

csak nálad.

– Biztos vagy benne?

– Biztos. Még a végén lábon lőném magam.

– Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a

köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak.

Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott.

Tekintetéből eltűnt az incselkedő fény, riadtnak és összetörtnek látszott.

Cainen gyorsan magához szorította.

– Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg

átjutni a szállásra.

A páros elindult, hogy átküzdje magát a csarnok romjain, amikor hirtelen

meghallották, hogy nyílik a szintre vezető lépcsőház ajtaja. Cainen a poron és

a félhomályon keresztül csak annyit látott, hogy két megtermett alak közeledik

feléjük. Hátrálni kezdett a labor felé, miközben Sharan, aki a főnökénél jóval

gyorsabban jutott hasonló következtetésre, már el is érte a labor ajtaját. Az

egyetlen alternatív útvonal, amely kivezetett a szintről, a lift volt, ahhoz viszont

át kellett volna menni a lépcsőházon. Csapdába estek. Cainen megtapogatta a

kabátzsebét. Neki sem volt sokkal több rutinja a fegyverekkel, mint Sharannak,

és egyáltalában nem volt biztos abban, hogy egy célpontot is el tudna találni

ebből a távolságból, nemhogy kettőt, akik viszont jó eséllyel képzett katonák.

– Cainen adminisztrátor! – szólalt meg az egyik alak.

– Igen? – felelte reflexből Cainen, aki akarata ellenére, és rögtön megbánva

tettét, elárulta magát.

– Cainen adminisztrátor! – ismételte meg az árny.– Azért jöttünk, hogy

magunkkal vigyük. Itt nincs biztonságban. – Az alak előrelépett egy fénypászmába,

és felismerhetővé vált. Aten Randt, a bázis egyik parancsnoka volt az.

A ráhulló fényben Cainen végre felismerte a páncél klándíszeit és a parancsnok

rangjelzését. Aten Randt eneshai volt, és Cainen egy kissé szégyenkezve

ismerte be magának, hogy a bázison töltött idő ellenére sem tudja őket megkülönböztetni

egymástól.

– Kik támadtak meg bennünket? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan jutottak

a bázis nyomára?

– Nem tudjuk biztosan, hogy kik ostromolják a bázist, és hogy miért – felelte

Aten Randt.

A szájszervéből hallatszó percegést egy nyakában lógó kis szerkezet fordította

érthető beszédre. Aten Randt értette Cainen szavait tolmácsgép nélkül

is, de a beszélgetéshez már szüksége volt az eszközre.

– A bombák a légkörön kívülről jöttek, és csak most tudtuk célba venni a

leszállóegységüket. – Aten Randt Cainen felé indult, akinek nehezére esett

nem hátrálni. Az eneshaiak között töltött idő és a meglehetősen gyümölcsöző

munkakapcsolat ellenére még mindig elfogta az idegesség a megtermett,

rovarszerű lények társaságában. – Cainen adminisztrátor, önt nem találhatják

meg itt. El kell távolítanunk innen, mielőtt lerohanják a bázist.

– Rendben – felelte Cainen, és intett Sharannak, hogy csatlakozzon hozzájuk.

– Őt nem – lépett közbe Aten Rand –, csak magát.

Cainen megállt.

– Ő az asszisztensem. Szükségem van rá.

A bázis belerázkódott az újabb becsapódásba. Cainen a falnak vágódott és

a földre zuhant. Esés közben még látta, hogy sem Aten Randtot, sem a másik

eneshai katonát nem zavarják a rengések.

– Nem ez a megfelelő időpont, hogy vitát nyissunk a kérdésről, adminisztrátor.

– A fordítógép érzelemmentes hanghordozása szándék nélkül is kaján

színezetet adott a megjegyzésnek.

Cainen vitatkozott volna, de Sharan gyengéden megfogta a karját.

– Cainen, igaza van. El kell tűnnöd innen. Hogy bármelyikünk itt van, már

az is elég nagy baj, de ha téged itt találnak, az katasztrófa lenne.

– Nem megyek el nélküled.

– Cainen! – Sharan a rezzenéstelenül álldogáló Aten Randtra mutatott. –

Ő a bázis egyik legmagasabb rangú katonája. Megtámadtak bennünket. Nem

véletlenül küldenek ide olyasvalakit, mint ő. Egyébként sincs idő vitatkozni.

Úgyhogy indulj. Visszatalálok a szállásra magam is. Elég időt töltöttünk itt,

ismerem a járást.

Cainen egy hosszú percig Sharanra bámult, aztán az Aten Randt mögött

álló eneshai katonára bökött.

– Maga! Kísérje vissza a hölgyet a szálláskörletbe.

– Szükségem van rá, adminisztrátor – vetette közbe Aten Randt.

– Maga egyedül is elbír velem – felelte Cainen. – És ha ő nem kíséri el az

asszisztensemet, akkor elkísérem én.

Aten Randt eltakarta a fordítógépet, és magához intette a katonáját. Közel

hajoltak egymáshoz, halkan kattogtak és ciripeltek egymásnak, nem mintha

számított volna, mert Cainen nem értette az eneshai nyelvet. Aztán a katona

Sharan mellé állt.

– El fogja vinni a hölgyet a szálláskörletébe – mondta Aten Randt. – De

nincs több vita az ön részéről. Már így is túl sok időt vesztegettünk el. Jöjjön

velem, adminisztrátor. – A parancsnok megragadta Cainen karját, és a

lépcsőház ajtaja felé húzta. Cainen hátralesve még látta, ahogy Sharan riadtan

néz föl a tagbaszakadt eneshai katonára. Az asszisztensére és szeretőjére vetett

utolsó pillantást Aten Randt szakította meg azzal, hogy keresztültuszkolta

Cainent az ajtón.

– Ez fáj! – méltatlankodott Cainen.

– Csendet – válaszolta Aten Randt, és a lépcsők felé tolta az adminisztrátort.

Elindultak felfelé. Az eneshai meglepően rövid és finom hátsó lábai tartották

a lépést Cainennel, ahogy felfelé lépkedtek. – Túl sokáig tartott megtalálni

magukat, és túl sokáig tartott elindulni. Miért nem tartózkodtak a szálláskörletükben?

– Éppen egy kísérlet végén dolgoztunk. Nem mintha sok mást lehetne errefelé

csinálni. Most hová megyünk?

– Fel – válaszolta Aten Randt. – Van egy föld alatti szervizvasút, arra kell

följutnunk.

Cainen megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen Aten Randtra, aki bár több

fokkal lejjebb állt, de még így is ugyanolyan magas volt, mint ő.

– Az a hidropónika-telepre visz. – Ha Cainen, Sharan és a csapat többi

tagja néhanapján lombos fák közé vágyott, ellátogattak a bázis órási, föld alatti

hidropónika-telepeire. A bolygófelszín nem volt túl csábító, hacsak valaki nem

tekintette élvezetnek a kihűlést. A hidropónika-telepek jelentették számukra

a szabad természetet.

– A hidropónika-telepek egy természetes barlangban vannak – magyarázta

Aten Randt, újra mozgásra noszogatva Cainent. – A mögött egy föld alatti

folyó található. Az egy föld alatti tóba ömlik. Abban van egy kisméretű lakómodul,

oda kell rejtőznie.

– Erről eddig nem mesélt nekem.

– Eddig nem tűnt szükségesnek.

– Úsznom is kell majd?

– Van ott egy apró merülőegység – magyarázott tovább Aten Randt. – Nagyon

szűk lesz, még magának is. De már beprogramoztuk a lakómodul pontos

helyét.

– És mennyi időt kell ott töltenem?

– Reméljük, hogy semennyit. Mert a másik lehetőség az, hogy nagyon-nagyon

sokat. Még két emelet, adminisztrátor.

A páros megállt a két emelettel feljebb lévő ajtónál. Cainen levegő után kapkodott,

Aten Randt szájszervével a kommunikátorába percegett. A szintekkel

feljebb dúló csata zaja átszűrődött a sziklán és a betonfalakon.

– Elérték a bázist, de még a felszínen tudtuk tartani őket – mondta Aten

Randt, leeresztve a kommunikátorát. – Nem értek le erre a szintre. Van esélyünk

arra, hogy elérje a biztonságos zónát. Maradjon szorosan mögöttem,

adminisztrátor. Ne maradjon le! Érthető?

– Megértettem, igen – felelte Cainen türelmetlenül.

– Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Aten Randt. A hátára vetette szerfelett

meggyőző fegyverét, kinyitotta az ajtót, és kicsörtetett a csarnokba.

Ahogy Aten Randt megindult, Cainen észrevette, hogy az eneshai hátsó lábai

megnyúltak, ahogy egy újabb lábszelvény hajtogatta ki magát a páncélból. Igazi

„futó-mű” volt ez, amely harci körülmények között elképesztő sebességet

és fordulékonyságot kölcsönzött az eneshaiaknak, eszébe juttatva Cainennek

számos gyermekkori szorongását és rémálmát. Elhesegette rossz érzéseit, és

futni kezdett, hogy tartani tudja a lépést az eneshaival. Többször is megbotlott

a folyosót borító törmelékben, ahogy a szint túlfelén található apró vasúti

megálló felé haladtak.

Cainen lihegve érte utol Aten Randtot, aki már a kis mozdony kezelőszerveit

tanulmányozta. A motorkocsi fülkéje nyitva állt, a vagonokat az eneshai már

lecsatolta.

– Mondtam, hogy maradjon a nyomomban.

– Az egyikünk már öreg, és nem tudja megduplázni a lábhosszát – vágott

vissza Cainen, majd a mozdonyra bökött. – Szálljak be?

– Gyalogolnunk kellene – felelte Aten Randt, és Cainen lábai már a gondolattól

is görcsölni kezdtek. – De tartok tőle, hogy képtelen lenne tartani a

tempót, az időnk pedig vészesen fogy. Úgyhogy megkockáztatjuk a vonatozást.

Szálljon be.

Cainen hálásan mászott föl a fülkébe, elég tágas volt, láthatóan két eneshaira

tervezték. Aten Randt teljes sebességre kapcsolta a gépet – amely kétszer sebesebb

volt, mint egy vágtázó eneshai, ami kellemetlenül gyorsnak tűnt a

szűk járatban –, majd megfordult, és fegyverét előhúzva célpontokat keresett

a maguk mögött hagyott alagútban.

– Mi történik, ha a bázist elfoglalják? – kérdezte Cainen.

– Biztonságban lesz a lakómodulban.

– Rendben, de ha a bázis elesik, ki fog értem jönni? Nem maradhatok a

modulban örökké, azt sem fogom tudni, hogy jöjjek ki belőle. Akármilyen jól

felkészített is a moduljuk, előbb-utóbb ki fogok fogyni a készletekből, kezdve,

mondjuk, a levegővel.

– A modul képes kinyerni a vízben oldott oxigént, úgyhogy megfulladni

nem fog.

– Csodás. De még mindig ott van az éhezés.

– A tónak van egy kijárata… – kezdett bele Aten Randt a magyarázatba,

amikor a mozdony egy hirtelen rándulás után kisiklott. A beomló alagút

moraja minden mást zajt elnyomott, Cainen és Aten Randt kirepült a

mozdonyfülkéből, bele a hirtelen beálló, porral teli sötétségbe.

Cainent az eneshai rázogatta eszméletre.

– Ébredjen fel, adminisztrátor!

– Nem látok semmit – motyogta Cainen. Aten Randt válaszképpen felkapcsolta

a fegyverlámpáját. – Köszönöm.

– Jól van? – kérdezte Aten Randt.

– Remekül. Ha lehet ilyet egyáltalán kérni, a nap hátralévő részében nem

óhajtok a földre zuhanni. – Aten Randt helyeslően percegett, és fénypászmájával

a beomlott sziklákat kezdte tanulmányozni. Cainen feltápászkodott,

többször is megcsúszva a törmeléken.

Aten Randt visszafordította a fénypászmát Cainenre.

– Maradjon ott, adminisztrátor. Biztonságosabb. – A csóva végigsöpört a

síneken. – Még folyhat bennük áram. – A lámpafény újra a csapdájukká váló

barlangfal felé fordult. Véletlenül-e, vagy szándékosan, a bombázás úgy szakította

darabokra a vasútvonalat, hogy teljesen bezárta Cainent és Aten Randtot,

a törmelékfalban sehol nem találtak kivezető nyílást. Cainennek eszébe jutott,

hogy a fulladás itt is elég hamar valós veszéllyé válhat. Aten Randt közben

folytatta újdonsült határaik vizsgálatát, és a kommunikátorával is próbálkozott,

ami viszont nem működött. Cainen letelepedett egy sziklára, és igyekezett

aprókat lélegezni.

Valamivel később Aten Randt is csatlakozott hozzá, és a pihenés idejére

hagyta a sötétet rájuk telepedni. Hirtelen aztán visszakapcsolta a fényt, és

megvilágította a bázis felé eső törmelékfalat.

– Mi az? – kérdezte Cainen.

– Csendet! – parancsolta Aten Randt, és közelebb húzódott a falhoz, mintha

hallgatózna. Néhány pillanattal később már Cainen is hallotta a zajt, amely

akár beszéd is lehetett, de semmiképpen sem helyi vagy baráti lényeké. Nem

sokkal később megérkeztek a robbantások hangjai. Akárkik is voltak a törmelékfal

túloldalán, át akartak jönni.

Aten Randt fegyverét emelve hirtelen Cainen felé fordult. A fény elvakította

Cainent.

– Bocsásson meg, adminisztrátor – mondta az eneshai, és Cainen számára

ekkor vált világossá, hogy Aten Randt feladata az ő biztonságba helyezéséről

csak eddig tartott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan kilépett a fénysugárból,

így a testének szánt lövedék a karját ütötte át. A becsapódás ereje megperdítette

és a földhöz vágta. Cainen térdre küzdötte magát, megpillantva saját

árnyékát a falon, ahogy Aten Randt fegyverlámpája hátulról megvilágítja.

– Várjon! – kérte Cainen. – Ne hátba. Tudom, mit kell tennie. Csak ne

hátba. Kérem.

Egy pillanatig csak az omladékrobbantások hangja törte meg a csendet.

– Forduljon meg, adminisztrátor.

Cainen térdén araszolva lassan megfordult, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette.

Aten Randt belenézett az irányzékba. Most, hogy szabadon dönthetett,

fegyverével Cainen agyát vette célba.

– Készen áll, adminisztrátor?

– Készen. – válaszolta Cainen, és keresztüllőtte Aten Randtot a zsebében

tartott fegyverrel, a fény felé célozva.

Cainen lövésével egy időben egy robbanás is történt a fal túloldalán. Aten

Randt észre sem vette, hogy meglőtték, ameddig a sebből előtörő vére nem

folyt bele a páncéljába. Cainen alig látta a sebet a fénycsóván keresztül. Látta

viszont, ahogy Aten Randt lenéz a sebre, bámulja egy pillanatig, majd megzavarodva

visszanéz Cainenre. Ekkorra már Cainen kihúzta a fegyvert a

zsebéből. Még háromszor lőtt, beleürítve a lövedéktárat az eneshaiba. Aten

Randt előbb az elülső lábaira nehezedett, majd kissé hátrabillent, végül a nagy

test elterült a földön, a lábai szanaszét álltak.

– Sajnálom – mondta Cainen a friss holttestnek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top