Archív

Szerelmesek

Megijedtem, hogy felnőttként milyen mélységekben tudok szeretni. (Borszéki Boglárka prózája, fotó: Németh Flóra, zene: Henry Purcell)szerelmesek borszeki

Úgy érkeztem meg, mintha akkor ugrottam volna ki az ágyból, kikötött tornacipőben, pólóban. Csak arra ügyeltem, hogy nagyon szépek legyenek a szemeim és jó illatú legyek.

Te is jó illatú voltál.

Bár nem értél hozzám, én mégis melegnek és nyugodtnak éreztem a kezedet, csak abból, ahogy a telefonodért nyúltál, nem túl nagy és nem is túl kis távolságra tőlem.

Féltem, hogy nem fogok tetszeni neked eléggé, hogy ott, akkor rájössz, hogy mennyire nem vagyok tökéletes, de egy óra múlva már én magam is csodálatosnak, érzékinek, okosnak és érdekesnek hittem magamat.

Tudtam, hogy nem szokás ígérgetni, főként az első találkozáskor, de én bármit megígértem volna, ahogy meg is tettem, szépen lassan, akkor, amikor már könnyebbek lettek ezek a szavak.

Ezt azóta is sajnálom.

Ha meg mertem volna kockáztatni, talán azonnal elmész.

Ha bátrabb lettem volna, talán még mindig szeretnél.

Abban a kávéházban akkor megállt az idő; a gesztenyepüré csészéjének kocogása a kanalammal, a sok kis csésze csörömpölése körülöttünk üvegharangocskáknak tűntek, amik nekünk zenélnek.

Nekem kellett indulnom, de előtte a kis kerek asztal alatt éreztem, ahogy összeért a ruhám anyaga a tiéddel, és ezt vittem magammal.

Elutaztam.

Téged vihettelek a telefonomban, a csontjaimban, a szívemben, a pillantásaimban. Egy falat ételben, egy korty vízben. Hálát adtam Edisonnak, Puskás Tivadarnak, Bellnek, Ericssonnak és az összes mobilszolgáltatónak, hogy olvashatom, amit írsz, hogy hallhatom, ahogyan megszólítasz, magázva, félénken.

Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer azt mondom majd rád, hogy te.

Szeretem magát – így írtuk egymásnak, nem is olyan régen. Én mindig magázódni akartam. Mert tudtam, hogy soha nem ordítanám azt, hogy maga mekkora nagy szemét, hogy ezt tette velem, maga egy utolsó mocsok, egy tetű, mert ezek valahogy nem illenek össze.

Sokáig vágytunk egymásra, és az első szeretkezés után egy általános iskolai osztálytársáról mesélt, aki ellopta a tollát, de a tanító néni nem hitte el magának. Én vigasztaltam és nevettem, miközben a testem kontúrját láthatta csak a lakótelepi közvilágítás beszűrődő fényében.

Maga soha nem látott engem. Végig ott maradtunk a sötétben, ahol csak tapogatunk a másik felé, követve az egyre hangosabbnak tűnő levegővételt, amit az idő sóhajjá változtatott.

Megijedtem, hogy felnőttként milyen mélységekben tudok szeretni. Sokszor csorogtak a könnyeim, ahogy feküdtem maga mellett, amikor már elaludt, és én arra gondoltam, hogy hová tűnhet el ez a milliárdnyi kisülési térkép, amiket az együttléteink végigégettek az érzékszerveimen.

És ha eltűnik, akkor mi marad a helyén? És ha mindez én vagyok, és egyszer nem lesz, akkor leszek- e még? Eléggé bizonyosnak tűnt, hogy engem belőlem eltávolítani nem lehet. Eszembe jutott, hogy amikor falura költöztünk, a szüleim baromfikat vettek. Édesanyám, látva, hogy a kiscsibék immár megérve az életre, az udvaron futkároznak, fenekükön azzal a zavaró tojáshéjjal, ösztönszerűen meg akarta szabadítani őket. Felemelte az egyiket és maga felé húzta a héjat. Olyan volt, mint ahogy a cérnaszálat tépjük el, amit a tűbe akarunk fűzni. Pattant a csibében valami és kettévált. A belső szervek anyám kezében lógtak a tojáshéjon, a fej a bőrrel pedig a másik kezében. A szemecskék, amik mindig olyan tisztán csillogtak, mint a harmatcseppek, egyszeriben elhomályosodtak és élettelenül ültek az apró csőrön, mint a feketeborssal díszített sógyurma figurák arca a tepsiben.

Maga meg csak viccelődött, hogy a világon én a legjobban előre aggódni tudok. Persze tudtam, hogy igaza van és azt is, hogy az aggodalmaim nem alaptalanok.

Megkérdeztem, hogy mit kérdez önmagától, ha megismer valakit, mire azt felelte, mi a funkciód, aztán érdeklődve kérdezett vissza és én csak halkan súgtam, hogy milyen üzenetet hoztál?

Tudtuk, hogy nem hasonlítunk egymásra, esténként mégis kézenfogva imádkoztál velem és én végigvezettelek összes birtokom összes rejtekhelyén.

És egyre jobban féltem.

Amikor megbetegedtem, nem tudtam, hogy mit érzel, nem tudtam, hogy mit gondolsz. Főszereplő lettem a közös életünkben, ami szerinted mindig is rólam szólt. Napjában kétszer látogattál engem, és én mégsem vettelek észre, mert nem voltam rá képes, és te ezt azóta sem bocsátottad meg nekem. Rossz anyukád voltam.

Te főztél, és én mégsem ettem. Rossz gyermeked lettem.

Sokáig gyógyultam veled, miközben neked az „együtt” szó is sok lett, nekem az együttlét is kevés.

Már nem félek, amikor találkozunk, de előre szólok, hogy most meg foglak érinteni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top