Archív

Feltételek nélkül – Patrick Modiano Éjfű című regényéről

Mi is hát ez a feltétel nélküli szeretet, ami nemcsak a fiatal nő iránti érzelmeket foglalja magában, hanem az elbeszélő művészi működését is definiálja? (Rőhrig Eszter írása)Patrick-Modiano 2012-ben Photo Baptiste Giroudon

L. C.-nak

„Az én szegény kedvesem olyan magányos,

Egészen meztelen, teste sincs – annyira szegény.”

Blaise Cendrars (Ford. Kassák Lajos)

Patrick Modiano huszonhetedik regénye, az Éjfű (L’Herbe des nuits) a múlt évben, 2012 októberében jelent meg a Gallimard kiadó gondozásában. Modiano kevés kivételtől eltekintve mindig Párizsba kalauzolja el az olvasót. Nem a sokunkban élő sztereotípiákat bontja ki előttünk: Párizs nyugtalanító, baljós, titkokkal terhes; a folyamatosan lebomló jelen, a szakadatlanul megelevenedő múlt és az otthontalanság városa. A Modiano-regényekben a szereplők neve, lakhelye, tevékenysége bizonytalan, esetleg gyanús, de mindenképpen meghatározatlan. Modiano a második világháború utolsó évében jött a világra, és jó néhány művében e háború (és Párizs, a „bűnös város”) mában is továbbélő, újabb és újabb néma tanúit leli meg sétái során. Néma tanún épületeket, neveket, telefonszámokat értünk, események helyszíneit, vagy mindezeknek a hűlt helyét. A Dora Bruder (1997) című művében a kollaboráció agyonhallgatott éveiről szól, egy lázadó, majd haláltáborban nyomtalanul eltűnt diáklány életének nyomait kutatja. Ezt a könyvét szinte minden nyelvre lefordították [magyarul: 2006, Vince Kiadó] és Franciaországban kötelező iskolai tananyag.

Az Éjfűben az író a hatvanas évek közepébe lép vissza, gyökértelen kamaszéveinek kurta, három hónapnyi, de életre szóló emlékek forrását képező szerelmének történetét idézi meg. Modiano az emlékezés és a felejtés találkozási pontjára fókuszálja az elbeszélő Jean figyelmét, aki a jelenből fordul a múlt felé: egy vasárnap délután fekete Moleskine noteszában rögzített feljegyzéseivel a kezében kezdi meg sétáját és az idő, a negyven évvel korábbi múlt idő felelevenítését. Modiano egy interjúban elmondta, hogy számára emblematikus szó a vasárnap, mivel szülei kicsi korától kezdve internátusba dugták, ahol soha nem látogatták, és a vasárnap délutáni kimenőidőt magányosan, s talán reménykedő várakozásban töltötte. A tizenhét-tizennyolc éves korára visszaemlékező elbeszélőben, Jeanban felhasadnak a múlt más rétegei is. Minden megélt esemény, történet a saját útját járja, bonyolult, kiismerhetetlen „érlelődési” folyamaton esik át, s csak nehezen, az emlékezés megerőltető és szinte lehetetlen munkája révén elevenedik fel személyes múltunk – érezzük olvasás közben. Az emlékek „elbeszélésmódjában” fellazul, szétesik, felszívódik a talán legszebb szerelmi történet, mit valaha olvastunk, mert ez a könyv a nehezen definiálható feltétel nélküli szerelemről szól. Modiano regényében a „személyes” és a „nyilvános” eltéphetetlenül kapcsolódik egymáshoz. Jean, az elbeszélő az iskolából, családjától megszökött, még nem nagykorú (emiatt törvényt sértő) fiatalember és a nála évekkel idősebb, kétes, de soha nem tudjuk meg, miféle egzisztenciájú titokzatos nő, Dannie kapcsolatának hátterében egy a valóságban is megtörtént ügy, a marokkói ellenzéki politikus, Ben Barka elrablása, kivégzése, holttestének eltüntetése áll. E botrányos bűntett legfontosabb mozzanatai mindmáig kiderítetlenek. A két fiatal történetének ideje és helyszíne többé-kevésbé egyezik a Ben Barkával kapcsolatos események idejével. Ben Barkát 1964. október 29-én fényes nappal a Montparnasse-negyed szívében található Brasserie Lipp előtt leszólította két rendőrnek látszó férfi, autóba ültették, majd egy vidéki házba szállították, és ott megkínozták, kegyetlenül megölték, majd a holttestét eltüntették. Ben Barka a marokkói antikolonialista mozgalom Che Guevaránál ma már kevésbé ismert, de őnála jelentősebb politikusa volt. Akkor tüntették el, amikor a mozgalmat nemzetközivé szélesítő, 1966-ban Havannában megrendezendő világkongresszus előkészületein munkálkodott (a kubai embargó, a nemzetközi katonai támaszpontok, a dél-afrikai apartheid kormány megszüntetését tűzte ki célul). René Gallisot francia történész véleménye szerint azért rabolták el és gyilkolták meg, mert ezt a soha meg nem hátráló bátrat végérvényesen el akarták távolítani a politikai színtérről.

Dannie több ponton kapcsolódik az ügy végrehajtóihoz, illetve holdudvarához. A nő életkora, neve, tevékenysége, bujkálásának valódi oka mindvégig homályban marad. Az elbeszélő egyetlen szót nem ejt szerelme külsejéről, beszédét azonban közvetlenül, idézőjeleket használva építi bele a narrációba. Dannie mondatai igazolják, hogy léte mégsem tünékeny: az elbeszélésbe szőtt mondatai őrzik, teszik maradandóvá őt a másik, a szerelme számára. A két fiatalt leginkább lebegő identitásuk, marginális helyzetük hasonítja egymáshoz. Dannie luxusüzletekből krokodilbőr táskát és egyebeket lopott, ezért korábban már nyolc hónapot töltött börtönben. (Abban a ma már lerombolt la Petite Roquette nevű börtönben, amelyben korábban Jean Genet is ült, s ahol egyik legfontosabb művét, A rózsa csodáit írta.) A bármiféle kronológiára fittyet hányó, szilánkosan összerótt narráció más helyeiből kiderül, hogy Dannie anyja a francia „Gestapo-komtesszek” egyike lehetett, ennélfogva a nő kétes múlt terhét viseli és anyagi kiszolgáltatottságban tengődik, talán maga is prostituált, aki gyilkosságba torkolló szerelemféltési ügybe keveredett. A rendőrség bármikor lecsaphat rá, ezért álneveket használ, és hamis papírokat a Ben Barka elrablását előkészítő titkos ügynökökből álló csoport főnökétől, a még mindig ténykedő egykori francia Gestapo-tiszttől kap. Jean – mint korábban már említettük – minden társadalmi köteléktől eloldotta magát, albérletekben bujkál. Moleskine-jében Párizs összes titkos kijáratú épületét feljegyezte. Író szeretne lenni, és a fekete noteszban egyebek mellett leendő regényéhez is készített feljegyzéseket. A hosszú évtizedek távlatából visszanéző elbeszélő már beérkezett író, de nem pusztán szerelme, hanem művészi formálódásának legfogékonyabb időszaka miatt is fontos ez a visszatekintés.

Modianónak szinte a lehetetlent sikerült megvalósítania: a regényben egy helyen le is írja, hogy nincsen sem múlt, sem jelen, sem jövő (egy olyan nyelvben, ahol tucatnál több igeidőt különböztetnek meg). Ez a mondat azt sugallja, hogy valójában nincsenek idősíkok, a bennünk élő emlékek szimultánul működnek a tudatunkban, és nem is a múlt tényszerűségeihez, hanem annak esszenciájához visszatalálni a legnehezebb, mivel az belénk épült, és a mindenkori jelenünk részévé vált. Dannie és Jean szerelmét, annak felfénylő értékét egy harmadik és igen fontos szereplő, a dallamos nevű Langlais tárja az olvasó elé. Langlais, a rendőrségi nyomozó a Ben Barka-ügyön dolgozott, s így kerültek mindketten a látókörébe. A két férfi a Place d’Italie-n, egy kávéház teraszán fut össze, Jean nagy író, Langlais pedig nyugdíjas lett, aki azonban egy sárga műanyag dossziéban megőrizte a mindössze tizenhárom oldalas nyomozás aktáit. Langlais kezdettől fogva rokonszenvet és empátiát érzett mindkettejük iránt, sőt, később Jean könyveit is elolvasta. A sárga műanyag dossziéban Jean és Dannie kapcsolatáról, szerelméről egy szó sem esik, ami nem véletlen, mivel egyrészt Jean mindent és mindig tagadott, ami Dannie-val kapcsolatos, másrészt Langlais annyira védte őket, hogy eltüntetett minden nyomot, mintha az ismeretségük, kapcsolatuk nem is létezett volna. A nyomozó rokonszenvét éppen ez, a Jean viselkedésében megnyilvánuló feltétel nélküli szeretet vívta ki, mivel rögtön megértette, hogy sem ő, sem sok más ember nem tudhatja, mi is az.

Patrick Modiano 1969-ben Sophie Bassouls fotja

Modiano 1969-ben

Mi is hát ez a feltétel nélküli szeretet, ami nemcsak a fiatal nő iránti érzelmeket foglalja magában, hanem az elbeszélő művészi működését is definiálja? Apró, szinte alig rezdülő figyelemben, gesztusokban nyilvánul ez meg; a figyelemben, és nem a szerelem kimondott szavában (hiszen sem e szó, sem a testiség nem szerepel a narrációban) és az igen apró mozzanatokban, vagy éppenséggel a jelzések nélküli odaadásban. A szöveg legkülönfélébb helyein, szétszórva, mélyen elrejtve, de pontos megfogalmazásban megtalálható az, hogy mi is a feltétel nélküli szeretet. Az éjszaka szó majdnem félszázszor van leírva. A szerelmesek az éji Párizs rebbenő árnyai. Egyszer megteszik, bátran, a lehetetlent: elmennek egy elhagyatott Párizs környéki házba, ahol sosincs sötét, ahol csak ketten, egymással lehetnek, de nem félelem nélkül. Lehetséges, hogy a ház éppen egy átmenetileg nem üzemelő bordély, s Dannie illegálisan hatol ide be Jeannal. E fenyegetett idillben (elhúzott függönyök, éji gyertyafény) kezdi el írni Jean az első regényét. Sebtében, persze hogy sebtében kell továbbállniuk, és Jean ottfelejti regénye kilencvennyolc oldalas kéziratát. Bánja, de nem bánja eléggé, és soha nem eléggé, pedig írói létén kívül nincs mása, nincs is más léte. Íróként a múlt, legfőképpen a méltatlanul elfeledett jelentős írók, költők és valamely oknál fogva jelentős személyek emlékezetét szeretné megőrizni. E viszonylag rövid terjedelmű (178 oldalas) írásmű, az Éjfű valósággal tobzódik az átlagolvasó számára ismeretlen nevekben, művekben, utalásokban. A múlt értékeinek felelevenítéséhez is egyfajta feltétel nélküli szeretetre, más szóval elfogultság nélküli, eredendő érzékenységre van szükség.

A feltétlen szerelem vagy szeretet (a francia nyelvben egyetlen szó: az „amour” jelöli) – sugallja a modianói szöveg – az, amiről nem is tudjuk, hogy létezik. Vagy észrevétlenül és akaratlanul kifakad belőlünk és megéljük, vagy nem, mert nem adatik az meg mindenkinek.

Illusztráció a regényhez: „Éjjel – F/2013/044” fotó:Váli Dezső:

2013 februr 10 Vli fot

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top