Archív

Fürdőzők és szirének – Cézanne-kiállítás a Szépművészetiben

A testek erőtől duzzadók, szinte érezni a vérerek lüktetését. Jelentős lehet ebben a sok egyéb mellett a Courbet-hatás, amit a kiállítás is felvillant, ha nem is merít ki teljesen. (Béresi Csilla írása)Cezanne furdozok

Nem kevésre vállalkozott a Cézanne-kiállítás, ahol így a vége felé is alig lehet hozzáférni a látogatóktól a képekhez. Az elődök és a festő kapcsolatára, hatásokra világít rá. A merítés jószerével az egész művészettörténet, hála a pályakezdő tanulékonyságának, aki buzgón másolta a Louvre nagyjait. A tehetség azonban mindig önmagát tanítja, és amit magához hasonít, az csupán képlékeny alapanyag. Így válik cézanni-vá Goya egyik alakjának görbe háta, másik vázlatáról egy semmibe markoló kéz. Ezek az első festmények tele vannak drámaisággal, a sötét háttérből előtörő színek harsányak, rikítóak, a formák groteszkek, néhol karikatúraszerűek. A testek erőtől duzzadók, szinte érezni a vérerek lüktetését. Jelentős lehet ebben a sok egyéb mellett a Courbet-hatás, amit a kiállítás is felvillant, ha nem is merít ki teljesen. Tanulságos a klasszicizmus iránti, a későbbi életműbe is átömlő vonzódás. Valójában a reneszánsz szobrok zártsága, szigorúsága, melyeket Cézanne lemásol, ugyane tőről fakad. A pályakezdő korszak lendülete aztán egy-egy utca ívében folytatódik, már nem testek viaskodnak egymással, hanem sziklagörgeteggé hasadt formák, bár még mindig áthatolhatatlan erdők zord sűrűjébe öltöznek. A most feltűnő mezítelen testek is valahogy növényiek lesznek, egy tömbben hajolnak meg, mint nádas a szélben. Reprodukción valahogy elmarad ez a hatás; az ecsetkezelés iránya, szélfúvása kell hozzá, hogy érzékeljük. A tájképek egy részén elnyugszik ez a belső vihar, a festék szinte éterien van csak jelen, önmaga ideájaként. Tökéletes, önmagáért való nyugalom ez. Megszakítja néhány tájkép egymásba mosódó, pamacsos felhőivel, tenger-visszfényektől tükrös egeivel. Debussy jut eszünkbe, a maga felhőinek, szirénjeinek gazdag regiszterű talányosságával.

Az utolsó terem a portréké, életképeké. Cézanne kártyázói inas, tagbaszakadt, megfáradt parasztok. Egy élet terhét viszik magukkal a kocsmaasztal mellé. Itt a hatás irodalmi is, nem csupán a megidézett németalföldi zsánerképek képviselik. A naturalizmus korában járunk, Zola iskolatárs és közeli barát volt, később váltak csak el útjaik.

Érdekes módon impresszionista festőtársból van kevesebb a kiállításon. Pissarro nagylelkű barátként, fogadott bátyként segítette Cézanne-t, nem egy képét nála, Pontoise-ban festette. Kapcsolatukról egy kép tanúskodik. De ne legyünk telhetetlenek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top