Archív

Epévé változik a víz

Nem nehéz ünnepi versnek megvágni és elmondani Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát. A kihagyott részek persze némely időkben a műsorszerkesztőre vallanak. (Bakos András szavalatkritikája)facsonk

Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című verséből mondott el két részletet Sövény Tibor február 8-án a szegedi megyeházán, a Csongrád Megye Közművelődéséért Díj átadása előtt. A teljes, kétszázhatvannégy soros, hat szakaszból álló költemény előadva legalább nyolc perc lenne, ilyen hosszú szavalatra azonban ünnepségek előtt nincs szükség. A színész az első és az ötödik részt mondta el:

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi „de”.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, –
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Lehet, nem elegáns dolog ünnepségen elhangzó szavalatokat elemezni, ezt nem is tenném, ha gyerekről lenne szó. Itt azonban egy profi felnőtt lépett fel, mindenki odafigyelt rá.

Aki ismeri a verset, ilyenkor jobban fülel, azonnal föltűnnek a szövegtévesztések. Ez persze előfordul, akkor is, ha a versmondó előtt ott a mappa, amelybe néha beletekint. Ebben az esetben viszont mindkét versszakból ugyanaz maradt ki: „Népem, te szent, te kárhozott, te drága”, így szól eredetileg, ehelyett a szegedi szavaló azt mondta, „népem, te kárhozott, te drága”. A második szakaszban ehelyett: „ha bűnös is, magyar”, azt mondta, „a bűnös is magyar”, a két következő sort is így költötte át. Az V. szakasz kezdetét – „Idegen-vérű és beszédű/ kenyeres jópajtásaim” – gúnyos, keserű, rosszalló hangütésben hallhattuk. Az előadó gesztusa leplezetlenül utalt a hazaárulókra. Rendben, legyen, értsük ezt így – de persze két sorral lejjebb már azt, hogy „kiket szerettem”, nem lehetett volna ebben a szellemben elmondani. Mégis muszáj volt. Ezen a ponton azok számára is látszhatott a koncepció átgondolatlansága, akik nem ismerik a verset. Megtapsoltuk, ahogy küzdött, mégis epévé változott a víz a szájában, lassan kiballagott a teremből, ki lehetett szólítani a két díjazottat. Nem nagy ügy: célszerű szövegmontázs készült azoknak a lelkeknek, akiket lelkesíteni és kicsit marcangolni kellett.

Ahol félresiklott a szöveg előadása, ott megcsillant a vers aranyfedezete.
Dsida Jenő (1907-1938) 1936. május 26. és 29. között írta ezt a költeményét, amely életében nem jelent meg kötetben, később pedig sokáig gépiratban lehetett csak olvasni – írja interneten közölt tanulmányában Lisztóczky László. Ő említi azt is, hogy az erdélyi irodalmárok marosvécsi találkozóján, 1936 nyarán olvasta föl Dsida a művét, és a feljegyzés szerint Kós Károly azzal lépett oda megölelni a fiatalembert, hogy „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!” Akkortájt a magyar kisebbség érvényesülésének lehetőségei nagyon beszűkültek, már az erdélyi szó leírását is tiltották. A fönti montázsból nem föltétlenül következik, de Dsida valószínűleg egy magyart sem nevezett volna idegenszívűnek. Vidám, mélyen hívő, természetszerető ember, európai műveltségű elme volt, aki bravúrosan verselt. Megszállott műfordító, aki a román Mihai Eminescu Glossza című versét is átültette magyarra, pedig ez nehéz munka lehetett, a szonettkoszorúkhoz hasonlóan ismétlődő sorok miatt.
„Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben,/ és minden fajták lelke fürdetett” – olvashatjuk a Psalmus Hungaricus II. szakaszában, a teljes vers pedig éppen azt az utat mutatja be, hogyan lesz a „hűssel biztató, közös és tiszta tó” fürdőzője, aki „gyümölcsöt/ minden fáról szedett” – „a minden-eszme sajgó árulója”, miért mondja ki azt: „gőggel viselem/ fajtám egyenruháját:/ a foltozott darócot.”
A színész által elmondott két szakaszból akár az is kiolvasható, hogy Dsida leszámol az európai eszmével, a „bölcsen nemes, szép, görög hangulattal”. Ez azonban nem így van. Erre az előadott montázsban csak az utal, hogy saját drámáját a megtépett szakállú vén zsidóéhoz méri. Ez a hasonlat a vers végén metaforává erősödik, ahogyan a személyes élmény közösségivé válik: „s Európa fogja be fülét/ s nyögjön a borzalomtól/ és őrüljön bele!: -/ Mérges kígyó legyen eledelünk,/ ha téged elfeledünk,/ ó, Jeruzsálem!/ Nyelvünkön izzó vasszeget/ verjenek át,/ mikor nem téged emleget,/ ó, Jeruzsálem!/ Rothadjon el lábunk-kezünk,/ mikoron hozzád hűtlenek leszünk,/ ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!”
Talán hosszúsága mellett valószínűleg ez azárlat az oka annak, hogy a Psalmus Hungaricust ritkán mondják el teljes egészében, és amikor korábban hallottam részleteket belőle, ezt az utolsó szakaszt sohasem választották. Ez a sok Jeruzsálem ugyanis csak a teljes szöveg csúcsán látszik tisztán annak, ami – egy díjátadó közönsége inkább csak különös, érthetetlen utalást lát benne.
Mi van velünk és a zsidókkal már megint?
A szegedi vármegyeháza közönsége nyilván hallott Ady Endréről, de prófétai gesztusai és A szétszóródás előtt című opusa talán nem mindenkinek rémlik: „Hát népét Hadúr is szétszórja:/ Szigoruabb istenek ezt így szokták,/ Miként egy régi, bánatos, erdélyi/ Prédikátor írásba rótta/ Keresvén zsidókkal atyafiságunk.” Egyszerű anyaországi lélek nem köteles tudni arról, hogy ez nem annyira fölvett manír az erdélyieknél, mint vallásos hagyomány. Mintául szolgálhattak a zsidózó székelyek vagy székely szombatisták, akik a reformáció idején, a 16. század végén szerveződtek közösséggé a vallásszabadság európai őshazájában, Erdélyben, fölvéve a zsidóságnak az ókereszténység idején követett törvényeit. Jézust hús-vér embernek tartották, mint az unitáriusok, pihenőnapjuk a vasárnap helyett a szombat volt, a Bibliából pedig csak az Ószövetséget tekintették szent könyvnek. Dsida idején is volt közösségük. 1940-től jóakaróik rá akarták beszélni őket a kitérésre, hogy ne vonatkozzanak rájuk a zsidókkal szemben hozott jogszabályok, ám Magyarország német megszállása után többségüket elvitték az „igazi” zsidókkal együtt. Biztos akad még számtalan példa Ady és Dsida költészete mellett, de nekem egy jut eszembe még: Kányádi Sándor azt írja a Halottak napja Bécsben című 1983-as versében: „vén zsidók ószövetségi/ nyelvével kéne most élni/ de hallgatunk senki sem mer/ feleselni az Istennel”.
Ez a zsidó-metafora az erdélyi költészet – innen nézve – fura, gyanús biznisze. Többnyire nem kívánt rész, törlendő. Ez azért szomorú, mert a Psalmus Hungaricus nem csak az erdélyiek, hanem az egész magyarság nevében beszél. Jó lenne, ha minél többször elhangozhatna teljes egészében.

Fotó: Farkas Judit Zsuzsanna (Árnyékvilág dosszié)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top