Egy olyan épület előtt haladnak el, amelynek rendeltetésére a bejárat fölötti feliratból – Italmérés – nem nehéz rájönni. (Baranyai László folytatásos kisregénye)
Egy olyan épület előtt haladnak el, amelynek rendeltetésére a bejárat fölötti feliratból – Italmérés – nem nehéz rájönni.
Hujber odalép, megvizsgálja az ajtóra rakott keresztpánt lakatját.
– Na cseszd meg… ezt nem magának, csak úgy magamnak mondtam… na cseszd meg, a kocsma azóta sincs kinyitva!
– Mióta? – kérdi a doktor.
– Vagy két éve. Mikor legutóbb őrjáratoztam erre.
– Belátni – állapítja meg sóvárogva Hollányi.
– Be, be. Minden ugyanúgy. A billiárdasztal, az üvegek a polcon… hű, de meginnék egy jó nagyfröccsöt. Maga nem?
– Fröccsöt..? Azt inkább nem.
– Hát akkor?
– Egy felest, mondjuk. Egy cseresznyét.
– Cserkó? Az se rossz. De hát zárva van. A hülye polgármester… szarik az mindenre, ezt is eladta, a vevőnek meg nem éri még nyitva tartani, visszavenni nincs pénze a falunak… megette a fene az egészet…
Szomorúan tovább ballagnak, egy szép nagy ház elé érnek.
Itt ki lakik? – kérdezi Hollányi.
– A tiszteletesék. Nagyon okos ember. Úgy tud beszélni… olyan okosságokat, senki sincs, aki megértse.
Egy civil, azaz egy normális, élő ember az utcáról nem hallaná meg a benti beszédet, egy szellem, pláne olyan, mint Hujber, aki amúgy is ki van hegyezve a témára, igen. – Menjünk közelebb, hallgassuk meg, mit beszélnek – javasolja.
A tiszteletes úr – magas, korpulens férfiú – fel-alá járkál a szobában, s közben egy láthatatlan közönséghez beszél. – Szeretett Testvéreim! Arról az égi parancsról kell ma szólanom nektek az Írás szavaival, mennyire fontos, hogy a gondviselés szeretete áthassa lelkeiteket…
Szellemeink csak akkor figyelnek fel a tiszteletesnére, mikor az beleszól.
-Nem fekszik még le?
– A vasárnapi szentbeszédet gondolom át.
-Sokáig tart még?
– Feküdjön le nyugodtan – szól a tiszteletes -, aludjon, ha végeztem, lefekszem én is.
– Rendben. Mikor végez?
– Nemsokára.
– Jóccakát. Isten áldása búcsúzik a tiszteletesné.
– Isten áldása – mondja a tiszteletes, azzal folytatja a beszédet.
– Szeretett Testvéreim! Arról az égi parancsról kell ma szólanom nektek az Írás szavaival, mennyire fontos, hogy a gondviselés szeretete áthassa lelkeiteket, mert a szeretet az élet kovásza, a só, amely megédesíti kenyerünket, a mennyeknek serege vigyázza minden lépésünket, szívünk minden egyes rezgését, bizony, testvéreim, és ha utat engedve a bűn csábításának nem közeledünk a kellőképpen szükséges alázattal atyafiainkhoz, nem részesülhetünk a bűnbocsánat szentségében, mert aki nem vet, az nem arat, és aki nem arat, annak nem lesz módja a szívéből fakadó szeretet áldó hatását kiterjesztve szívébe fogadni felebarátait, mert a szeretet az élet kovásza…
– A kovász már volt egyszer! – szólal meg az ágyból váratlanul a tiszteletesné.
– Nem alszik még? Micsoda?
– A kovász. Az élet kovásza. Azt kétszer mondta.
– Igen?… jó… – azzal rögtön folytatja: – a szeretet vezérel minket itt földi utunkon, és aki bocsánatot tud adni, az maga is a bűnbocsánat kegyelmében részesül, amely nélkül az ember élete olyan, mint a vándor céltalan bolyongása a sivatagban víz nélkül, szálljunk magunkba és engedjük lelkünkbe szállani az égi igét, amely mint a búzavető magva termékenyíti meg a jó földet, imádkozzunk Testvéreim, hogy képesek legyünk befogadni az Igét, mely áldó hatalmánál fogva, mint az élet kovásza…
– Megint a kovász!
De a tiszteletes már nem reagál, elragadta a hév, nem is csak lépeget, hanem fut, lohol: – …megédesíti kenyerünket, a mennyeknek serege vigyázza minden lépésünket, szívünk minden egyes rezgését, bizony Testvéreim, és ha utat engedve a bűn csábításának nem közeledünk a kellőképpen szükséges alázattal atyafiainkhoz, akkor azt élet kovásza nem termékenyíti meg az élet sóját…
A vízvezetékek egykori mágusának tetszik a szöveg. – Olyan szépen mondja, olyan okosan!
– Már megbocsásson, hogy illetlen szóval élek: ez hablaty, nem okosság.
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő
