Dashiell Hammet: A tizedik nyom

Dashiell Hammettől A tizedik nyom című novelláskötete a hard-boiled krimi nagymesterének a Kontentinentális Detektívügynökség (Continental Op) történeteit meséli el. André Gide szerint Hammett párbeszédei Hemingway-ével vetekszenek. Itt a címadó novellát olvashatjátok az Agave könyvek jóvoltából.

A t i z e d i k n y o m

– Mr. Leopold Gantvoort nem tartózkodik itthon – közölte a szolga, aki ajtót

nyitott. – De a fia, Charles igen, már amennyiben óhajt vele találkozni.

– Nem. Nekem kilenckor volt találkozóm Mr. Leopold Gantvoorttal.

Most pont kilenc óra van. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megjön.

Várok.

– Természetesen, uram.

Félreállt az ajtóból, hogy beléphessek a házba, elvette a kabátomat és a

kalapomat, majd felvezetett egy helyiségbe – Gantvoort könyvtárába – az

első emeletre, aztán magamra hagyott. Fogtam egy magazint az asztalon

álló kupacból, magam mellé húztam egy hamutartót, és kényelembe

helyeztem magam.

Egy óra eltelt. Letettem a magazint, és egyre türelmetlenebb lettem.

Egy újabb óra telt el. Ekkor már alig bírtam magammal.

A házban valahol egy óra a tizenegyet ütötte el, amikor egy huszonöt-

huszonhat éves, magas, vékony, meglepően fehér bőrű, sötét hajú és

szemű fiatalember lépett be a könyvtárba.

– Az apám még nem jött haza – mondta. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig

kellett várnia. Tehetek magáért valamit? A nevem Charles Gantvoort.

– Köszönöm, nem. – Felálltam a fotelból, mert a fiatalember udvariasan

ugyan, de távozásra szólított fel. – Majd holnap ismét megpróbálom.

– Sajnálom – mondta a fiatalember, és mindketten az ajtó felé indultunk.

A nappali mellett sétáltunk el éppen, amikor a könyvtárban megszólalt

a telefon. Én az ajtóban vártam, amíg Charles Gantvoort visszament

felvenni.

Nekem háttal állva beszélt a kagylóba.

– Igen, igen, igen! – jelentette ki határozottan. – Micsoda? – Hirtelen

elgyengült a hangja. – Igen.

Lassan megfordult, arca szürke volt, és elkínzott, szeme tágra nyílt a

sokktól, száját nem csukta be, a kagylót még a kezében tartotta.

– Az apám – suttogta. – Halott. Megölték!

– Hol? Hogyan?

– Nem tudom. A rendőrség hívott. Azt akarják, hogy azonnal menjek

be a kapitányságra.

Láthatóan nehezére esett kihúznia magát, de sikerült, aztán letette a

telefonkagylót, és az arcán is láttam, hogy összeszedte magát.

– Ugye, elnézi nekem, ha…

– Mr. Gantvoort – szakítottam félbe bocsánatkérését –, én a Kontinentális

Detektívügynökségnek dolgozom. Az apja felhívott minket

ma délután, és azt kérte, hogy jöjjön el ma éjjel hozzá egy detektív. Azt

mondta, hogy az életére akarnak törni. Megbízást természetesen nem

adott nekünk, de ha maga…

– Hogyne! Fel vannak véve! Ha a rendőrök még nem fogták el a tettest,

akkor azt akarom, hogy maguk vegyék kezükbe a dolgot.

– Rendben. Induljunk a kapitányságra.

Az Igazságügyi Palota felé menet mindketten hallgattunk. Gantvoort

a kormányra hajolva vezetett, elképesztő sebességgel. Számos kérdésre

vártam választ, de ő minden figyelmét a vezetésre fordította, nehogy valaminek

nekirohanjunk. Így aztán inkább nem zavartam, kapaszkodtam

és hallgattam.

Legalább fél tucat detektív várt minket, amikor megérkeztünk. A nyomozást

O’Gar detektív őrmester vezette, egy golyófejű férfi, a filmbéli

seriffek által divatba hozott, széles karimájú fekete kalapban és hozzá

passzoló ruhában, de a látvány megtévesztő volt. Eddig már háromszor

dolgoztunk közösen, és minden esetben kiválóan együtt működtünk.

Bevezetett minket egy kis irodába, amely a detektívek szobájából nyílt.

Az asztalon egy tucatnyi tárgy feküdt.

– Azt akarom, hogy alaposan nézze meg ezeket – mondta a detektív

őrmester Gantvoortnak –, és válassza ki azokat, amik az apjáé voltak.

– Hol van az apám?

– Először tegye meg ezt – felelte O’Gar –, aztán láthatja az apját.

Amíg Gantvoort kiválasztotta, hogy mi az apjáé, én az asztalon heverő

tárgyakat vettem számba. Egy üres ékszeres doboz, egy előjegyzési

napló, a halott nevére címzett három felbontott boríték, egyéb papírok,

egy kulcscsomó, egy töltőtoll, két fehér vászon zsebkendő, két pisztolytöltény,

egy aranyóra, hozzáfűzve egy platinaláncon egy aranykés és egy

aranyceruza, két bőrtárca, az egyik nagyon új, a másik agyonhasznált,

bankjegyek és pénzérmék, egy kis hordozható írógép, amely több helyen

sérült volt, valamint haj és vér szennyezte be. A többi tárgy egy része

tiszta volt, egy része véres.

Gantvoort fogta az órát a késsel és a ceruzával, az előjegyzési naptárt,

a leveleket és egyéb papírokat, valamint a viseltes tárcát.

– Ezek apáméi voltak – mondta nekünk. – A többit soha nem láttam.

Persze nem tudom, mennyi pénz volt nála ma este, így azt sem tudhatom,

hogy a pénz az övé volt-e vagy sem.

– Biztos benne, hogy csak ezek voltak az apja dolgai? – kérdezte O’Gar.

– Amennyire én biztos lehetek – felelte. – Whipple-t kérdezzék. – Felém

fordult. – Ő nyitott magának ma este ajtót. Ő viselte apa gondját, és

ő egészen biztosan meg tudja mondani, hogy a többi dolog apámé volt-e

vagy sem.

Az egyik detektív azonnal telefonált Whipple-nek, hogy haladéktalanul

jöjjön be a kapitányságra.

Én folytattam tovább a kérdezősködést.

– Volt valami, amit az apja mindig magánál hordott, de most nincs itt

az asztalon? Bármi értékes?

– Semmi, amiről tudnék. Amiről tudom, hogy magánál hordta, az mind

itt van.

– Mikor ment el otthonról?

– Fél nyolc előtt. Talán közelebb a hét órához.

– Tudta, hogy hova megy?

– Nekem nem mondta meg, de gondoltam, hogy Miss Dexterhez megy.

Erre felderült a detektívek arca, és mindannyian a fiatalemberre figyeltek.

A legtöbb gyilkosságban szerephez sem jutnak a nők, ám ha mégis,

az mindig vezet valahova.

– Ki ez a Miss Dexter? – kérdezte O’Gar.

– Nos, ő…. – habozott Charles Gantvoort –, nos, az apám közeli baráti

kapcsolatot ápolt vele és a bátyjával. Gyakran járt hozzájuk, Miss

Dexterhez hetente többször is. Sőt, én azt gyanítottam, hogy az apám el

akarta venni őt.

– Kiféle, miféle ez a nő?

– Apám hat vagy hét hónapja ismerkedett meg vele. Én többször is

találkoztam velük, de alig ismerem őket. Creda, ez Miss Dexter keresztneve,

huszonhárom éves lehet, a bátyja, Madden pedig négy vagy öt

évvel idősebb. Ő most New Yorkban van, vagy legalábbis úton oda, hogy

apámnak elintézzen valamit.

– Az apja mondta magának, hogy el fogja venni a lányt? – erőltette

O’Gar a női vonalat.

– Nem, de az elég egyértelmű volt, hogy apám… szinte megbolondul

érte. Múlt héten volt is miatta egy szóváltásunk. Nem vesztünk össze,

ezt tudniuk kell, csak vitatkoztunk. Ahogy beszélt a lányról, úgy láttam,

megalapozott a félelmem, miszerint el akarja venni őt.

– Mit ért az alatt, hogy félt ettől a házasságtól? – ugrott rá a szóra O’Gar.

Charles Gantvoort sápadt arca egy kicsit elvörösödött, majd zavartan

megköszörülte a torkát.

– Nem akarom rossz fényben lefesteni maguk előtt a Dexter testvéreket.

Nem hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy nincs közük ahhoz,

ami apámmal történt. De én nem különösebben kedvelem őket, és úgy

gondolom, hogy talán mindketten szerencsevadászok. Apám nem volt

mesésen gazdag, de nem jelentéktelen a vagyona. És ugyan nem volt öreg,

ám elmúlt már ötvenhét éves, így talán nem alaptalanul tételeztem fel,

hogy Creda Dextert valójában apám vagyona érdekelte, és nem ő maga.

– Mi a helyzet az apja végrendeletével?

– Az utolsót, amiről tudomásom van, két vagy három éve írta, és mindent

rám, valamint a feleségemre hagyott. Apám ügyvédje, Mr. Murray

Abernathy meg tudja mondani maguknak, hogy készíttetett-e az apám

azóta új végrendeletet, de én ezt kétlem.

– Az apja már visszavonult az üzlettől, igaz?

– Igen. Az export-import üzletét egy éve átadta nekem. Volt jó pár

befektetése, de a napi üzletmenetben már nem vett részt.

O’Gar hátratolta a tarkójára seriffkalapját, és megvakarta a homlokát,

aztán rám nézett.

– Akar még kérdezni valamit?

– Igen. Mr. Gantvoort, hallotta az apját vagy valaki mást beszélni egy

bizonyos Emil Bonfilsről?

– Nem.

– Említette magának az apja, hogy kapott egy fenyegetőlevelet? Vagy

hogy rálőttek az utcán?

– Nem.

– Járt az apja Párizsban 1902-ben?

– Könnyen lehet. A nyugdíjba vonulásáig minden évben külföldre

utazott.

O’Garral elkísértük a hullaházba Gantvoortot, hogy megnézze az apját.

A halott férfi nem volt kellemes látvány még O’Garnak és nekem sem,

pedig én csak egyszer láttam. O’Gar alacsony, inas ember volt, remek

öltönyt viselt, és olyan lendülettel mozgott, ami messze meghazudtolta

évei számát.

Most meg ott feküdt, feje teteje vörös masszává verve.

Otthagytuk Gantvoortot a hullaházban, és visszamentünk az Igazságügyi

Palotába.

– Mi volt ez az egész Emil Bonfilsről meg Párizsról 1902-ben? – kérdezte

a detektív őrmester, ahogy kiléptünk az utcára.

– A halott férfi ma délután felhívta az ügynökséget, és azt mondta,

hogy egy fenyegetőlevelet kapott Emil Bonfilstől, akivel bajos ügye akadt

Párizsban 1902-ben. Azt is mondta, hogy Bonfils előző este rálőtt a nyílt

utcán. Azt akarta, hogy valaki menjen el hozzá ma este, és beszéljen vele.

Azt is mondta, hogy a rendőrséget semmilyen körülmények között sem

szabad bevonni az ügybe: inkább vállalta, hogy Bonfils elkapja, mintsem

a nyilvánosság elé teregesse ügyes-bajos dolgait. Ennél többet nem volt

hajlandó mondani a telefonban, és én pont ezért voltam a helyszínen,

amikor Charles Gantvoortot értesítettétek az apja haláláról.

O’Gar megállt a járda közepén, és halkan füttyentett.

– Ez már valami! – jelentette ki. – Azonnal mutatok neked valamit,

amint visszaérünk a kapitányságra.

Whipple a detektívek szobájában várt. Arca első pillantásra ugyanolyan

nyugodt és szenvtelen volt, mint amikor pár órával korábban beengedett

Gantvoort házába a Russian Hillen. De a szolga tökéletesen kiegyensúlyozott

arckifejezése mögött remegést és félelmet láttam.

Ugyanabba a kis irodába vittük be, ahol Charles Gantvoortot kérdeztük

ki.

Whipple megerősítette azt, amit Gantvoort fia mondott nekünk. Biztos

volt benne, hogy sem az írógép, sem az ékszerdoboz, sem a két töltény

és az újabb tárca sem a gazdájáé volt.

Nem tudtuk belőle kiszedni, mi a véleménye a két Dexterről, de azt

láttuk rajta, hogy nem kedveli őket. Előző este, mesélte, Miss Dexter

háromszor is telefonált. Először nyolc körül, aztán kilenckor, majd tízkor.

Mindegyik alkalommal Mr. Leopold Gantvoortot kérte, de üzenetet nem

hagyott. Whipple úgy vélte, hogy a nő Gantvoortot várta, aki azonban

nem érkezett meg.

Azt is közölte velünk, hogy soha nem hallott sem Emil Bonfilsről, sem

a fenyegetőlevelekről. Előző este Gantvoort este nyolc és éjfél között

nem volt otthon. Amikor hazaért, Whipple nem látta rajta, hogy izgatott

lett volna. A gazdája rendszerint száz dollár készpénzzel szokott elmenni

otthonról.

– Tud olyasvalamiről, amit Mr. Gantvoort ma este magával vitt, és

most nem látja az asztalon?

– Nem, uram. Úgy látom, minden itt van: az óra, az óralánc, a pénz, az

előjegyzési napló, tárca, kulcsok, zsebkendők, töltőtoll. Minden.

– Elment ma este otthonról Charles Gantvoort?

– Nem, uram. Mr. és Mrs. Gantvoort egész este otthon tartózkodott.

– Biztos benne?

Whipple eltűnődött egy pillanatra.

– Igen, uram, amennyire csak lehet, annyira biztos vagyok. Azt biztosan

tudom, hogy Mrs. Gantvoort nem ment el otthonról. Az igazat megvallva,

Mr. Charlest este nyolc után csak akkor láttam, amikor ezzel az úrral –

mutatott rám – jött le az emeletről tizenegy felé. Ám amennyire lehet,

bizonyos vagyok abban, hogy Mr. Charles is végig otthon tartózkodott.

Mrs. Gantvoort említette.

Ekkor O’Gar feltett egy kérdést, ami előtt értetlenül álltam.

– Miféle gallérgombja volt Mr. Gantvoortnak?

– Úgy érti, Mr. Leopoldnak?

– Igen.

– Egyszerű aranygombok. Egy londoni ékszerész fémjelezte őket.

– Felismerné azokat a gombokat?

– Igen, uram.

Ekkor hazaengedtük Whipple-t.

– Nem gondolod, hogy itt az ideje elmondanod nekem, miről van szó?

– kérdeztem O’Gartól, amikor egyedül maradtunk az asztal előtt, ami tele

volt számomra semmitmondó tárgyakkal.

– Rendben. Egy Lagerquist nevű boltos kocsival vezetett át ma éjjel a

Golden Gate Parkon, és elhaladt egy másik autó mellett, ami az út mellett

állt kivilágítatlanul. Furcsának tartotta, ahogy a sofőr a volán mögött ült,

ezért szólt az első rendőrnek, akit meglátott.

– A rendőr megvizsgálta az autót. Az ülésen a halott Gantvoort ült

bevert fejjel, mellette meg ez feküdt – mutatott a véres írógépre. – Mindez

háromnegyed tízkor történt. A halottkém szerint Gantvoort fejét az

írógéppel verték be.

– A halott zsebeit teljesen kiforgatták és szétszórták a kocsiban, kivéve

az új tárcát. A pénz is ott hevert az ülésen, majdnem száz dollár. A papírok

közt pedig ezt találtuk.

Odanyújtott nekem egy fehér papírlapot, amelyre a következő szöveget

gépelték:

„L. F. G.

Azt akarom, ami az enyém. Hatezer mérföld és huszonegy

év sem elég arra, hogy elmenekülj árulásod áldozata elől.

Azt akarom megkapni, amit elloptál.

E. B.”

– Az L. F G . a neve lesz, Leopold F. Gantvoort – mondtam. – Az E.

B. pedig Emil Bonfils lehet. 1923 és 1902 között huszonegy év telt el, a

távolság San Francisco és Párizs között nagyjából hatezer mérföld.

Letettem a levelet, és fogtam az ékszeres dobozt. Fekete műbőrből

készült, belül fehér szaténnal bélelték, és semmiféle azonosító jelet nem

találtam rajta.

Aztán megvizsgáltam a két töltényt. Smith & Wesson, .45-ös kaliber,

mindkét töltény csúcsát kereszt alakban befűrészelték. Ez egy régi trükk,

ilyenkor a golyó behatoláskor szétnyílik, és még nagyobb pusztítást végez.

– Ezek is a kocsiban voltak?

– Igen. És ez is.

O’Gar elővett a mellénye zsebéből egy szőke hajtincset. A hajszálak

hossza két és fél, illetve öt centi között váltakoztak. Levágták, és nem

kitépték őket.

– Van még valami?

Volt még sok minden, véget sem akart érni.

O’Gar felvette az asztalról az új tárcát, amelyről mind Whipple, mind

Charles Gantvoort azt állította, hogy nem a halotté volt, és odanyújtotta

nekem.

– Ezt az úton találták, alig egy méterre a kocsitól.

Olcsó vacak volt, sem a gyártó nevét, sem a tulajdonos nevének kezdőbetűit

nem találtam benne. Két tízdollárost, három újságkivágást és

egy géppel írott listát tett bele a tulajdonosa. A listán hat név állt, élén

Gantvoortéval.

A három újságkivágás apróhirdetés volt, a betűk alapján három különböző

lapban jelentek meg, és így szóltak:

GEORGE – Minden elintézve, ne várj sokáig.

R. H. T. – Nem válaszolnak.

FLO

CAPPY – Pontban tizenkettőkor. Ne késs.

BINGO

Gantvoort neve alatt az alábbi nevek és címek álltak:

Quincy Heathcote, 1223 S. Jason Street, Denver

B. D. Thornton, 96 Hughes Circle, Dallas

Luther G. Randall, 615 Columbia Street, Portsmouth

J. H. Boyd Willis, 5444 Harvard Street, Boston

Hannah Hindmarsh, 218 E. 79th Street, Cleveland

– Mi van még? – kérdeztem, miután végeztem ezekkel.

A detektív őrmester egyre csak rakta elém a dolgokat.

– A halott gallérgombjait kivették, bár a gallérja és a nyakkendője a

helyén maradt. És eltűnt a bal cipője. Mindent átnéztünk a környéken,

de sem a cipőt, sem a gallérgombokat nem találtuk.

– Ennyi?

Most már mindenre fel voltam készülve.

– Mi a fenét akarsz még? – morogta O’Gar. – Kevesled?

– Mi van az ujjlenyomatokkal?

– Semmi különös. Csak a halottét találtuk meg.

– És mi van a kocsival, amelynek a volánja mögött ült?

– A kupé egy bizonyos dr. Wallace Girargo tulajdonát képezi. Ma

este hatkor jelentette be telefonon, hogy eltűnt a kocsija a McAllister és

Polk Street sarkáról. Őt is le fogjuk ellenőrizni, de szerintem neki ehhez

nincsen köze.

A tárgyak, amelyek Charles Gantvoort és Whipple szerint a halottéi

voltak, nem mondtak nekünk semmit. Alaposan átvizsgáltuk mindet, de

nem jutottunk előbbre. Az előjegyzési naptárban számtalan bejegyzést

találtunk, de úgy látszott, hogy egyiknek sincs köze a gyilkossághoz.

A levelekkel sem mozdultunk előre.

Az írógép sorszámát, amivel a gyilkosságot elkövették, a jelek szerint

egyszerűen lereszelték.

– Nos, mit gondolsz? – kérdezte O’Gar, miután végeztünk a nyomok

átvizsgálásával, és rágyújtottunk.

– Azt, hogy meg kell találnunk ezt a Monsiuer Emil Bonfilst.

– Az nem ártana – bólintott. – Ott kellene kezdenünk, hogy kapcsolatba

lépünk a listán szereplő öt emberrel. Mi van, ha ez a leendő áldozatok

listája? És ez a Bonfils az összeset meg akarja ölni?

– Talán. Mindegyikükkel beszélnünk kell. Lehet, hogy egyiket-másikat

már megölték. Akár élnek, akár halottak, akár meg akarják ölni őket,

biztos vagyok abban, hogy közük van ehhez az ügyhöz. Táviratozok

az Ügynökség érintett kirendeltségeinek, hogy nézzenek utána a listán

szereplő neveknek. És megpróbálom lenyomoztatni a három újságkivágást

is.

O’Gar az órájára nézett, és ásított.

– Hajnali négy múlt. Mit szólnál, ha aludnánk egy keveset? Hagyok

üzenetet a szakértőnknek, hogy hasonlítsa össze az írógépet az „E. B.”

aláírású levéllel meg a listával, hátha ezzel írták mindegyiket. Gondolom,

igen, de akkor is tudnunk kell. Mihelyt kivilágosodik, kiküldök pár

embert, hogy vizsgálják át a parkot, hátha sikerül megtalálni Gantvoort

hiányzó cipőjét és gallérgombjait. És két srácot elküldök, hogy kutassák

fel a város összes írógép-kereskedőjét, hátha mégis sikerül azonosítani

az írógép tulajdonosát.

Én megálltam a legközelebbi távírdában, és elküldtem a táviratokat.

Aztán hazamentem, hogy olyasmiről álmodjak, aminek az égegyadta

világon semmi köze sincs a munkámhoz.

Aznap délelőtt tizenegykor, ötórányi alvás után frissen és kipihenten

érkeztem meg a kapitányságra. O’Gar az asztala mellett ült magába roskadva,

és egy fekete cipőt, fél tucat gallérgombot, egy lapos, rozsdás

kulcsot és egy összegyűrt újságpapírt bámult maga előtt az asztalon.

– Ezek meg micsodák? Emlékek az esküvődről?

– Akár azok is lehetnének – felelte hangjában mély megvetéssel. – Ezt

hallgasd meg. A Tengerészek Országos Bankjának egyik portása a bank

bejárata előtt talált egy csomagot ma reggel, amikor takarítani készült.

Ez a cipő, Gantvoort hiányzó cipője volt belecsavarva a Philadelphia

Record egyik számába, és a gallérgombok meg ez a rozsdás kulcs volt

mellédugva. Te is látod, hogy a cipő sarkát lefeszítették, keressük, de nem

találjuk. Whipple a gazdája cipőjeként azonosította, ahogy a gallérgombok

közül is kettőt, de a kulcsot soha nem látta. A többi négy gomb teljesen

új, és ezek közönséges aranyozással vannak ellátva. A kulcsot ránézetre

jó ideje nem használták. Szerinted mi ez az egész?

Csak találgatni tudtam volna, de azzal nem sokra megy az ember.

– Miért adta le a csomagot a portás?

– A gyilkosságról minden reggeli lapban írtak, ahogy a hiányzó cipőről

meg a gallérgombokról is.

– És mit tudtál meg az írógépről?

– A levelet és a listát valóban ezen írták, de még nem tudtuk kideríteni,

hogy honnét származik. Ellenőriztük a dokit, akinek ellopták a

kocsiját, és teljesen tiszta. Minden egyes percével el tudott számolni az

éjjel. Lagerqusit, a boltos is tiszta, aki megtalálta Gantvoortot. És te mit

csináltál?

– Egyelőre még nem kaptam választ a távirataimra. Idefelé jövet beugrottam

az ügynökséghez, és ráállítottam négy emberünket Emil Bonfilsra

azzal, hogy az összes hotelba menjenek el. A telefonkönyvben is van kéthárom

ilyen nevű előfizető. Aztán táviratoztam a New York-i irodánkba,

hogy ellenőrizzék az összes óceánjáró gőzös utaslistáját, hogy érkezett-e

nemrégiben Amerikába egy Emil Bonfils nevű ember. Végül küldtem még

egy táviratot a párizsi irodánkba, hogy mindent derítsenek ki Bonfilsről,

amit csak tudnak.

– Gondolom, el kellene mennünk Gantvoort ügyvédjéhez, Abernathyhez,

meg ehhez a Dexter nevű nőhöz, mielőtt bármi mást csinálnánk

– mondta a detektív őrmester.

– Rendben – feleltem. – Kezdjük az ügyvéddel. A dolgok jelenlegi

állása szerint ő a fontosabb.

Murray Abernathy magas, nyúlánk, lassú beszédű férfi volt, egyike

azon keveseknek, akik még mindig cvikkert hordtak. Túl sokra tartotta

saját magát és hivatása erkölcseit ahhoz, hogy érdemben válaszoljon a

kérdéseinkre, mi azonban hagytuk beszélni őt, és így azért sikerült megtudnunk

ezt meg azt, nagyjából ennyit:

A halott férfi és Creda Dexter most szerdán akartak összeházasodni.

A férfi fia és a nő bátyja egyaránt ellenezték a házasságot, ezért Gantvoort és a nő titokban akart megesküdni Oaklandben, majd azonnal

hajóra szállni egy Távol-Kelet felé induló gőzösre, hogy mire vis-

szatérnek hosszú nászútjukról, addigra a házasságot ellenző rokonok

belenyugodjanak a megváltoztathatatlanba.

Gantvoort új végrendeletet csináltatott, amely szerint vagyona egyik

felét új feleségére, másik felét a fiára és a menyére hagyta. Ám az új

végrendeletet még nem írta alá, és ezt Creda Dexter is tudta. A nő tisztában

volt azzal – és ez egyike volt azon kevés pontnak, amellyel kapcsolatban

Abernathy egyértelműen nyilatkozott –, hogy a régi végrendelet

még érvényben van, és aszerint mindent Charles Gantvoort és a felesége

örökölnek.

Amennyire ki tudtuk venni az ügyvéd cirkalmas körmondataiból és

utalásaiból, Gantvoort teljes vagyona összesen másfél millió dollárra

tehető. Abernathy soha nem hallott Emil Bonfilsről, ahogy arról sem

hallott, hogy ügyfelére rálőttek volna. Semmit sem tudott vagy semmit

sem volt hajlandó elmondani nekünk arról a lopásról és árulásról, amivel

Bonfils vádolta Gantvoortot a levelében.

Az ügyvédtől Creda Dexter lakására indultunk, aki egy új, drága és

elegáns apartmanházban lakott, pár percre Gantvoort házától.

Creda Dexter egy kis nő volt a húszas évei elején. Először a szeme tűnt

fel. Nagy volt és mély, akár a borostyánkő, pupillája egy pillanatra sem

nyughatott. Állandóan változtatta a méretét, tágult és összehúzódott: az

egyik pillanatban akkora volt, akár egy gombostű feje, a másikban meg

akkora, hogy attól féltem, kirobban a borostyánkő az íriszfoglalatból.

A szeme alapján nem volt meglepő észrevennem, hogy kifejezetten

egy macskára hasonlít. Minden mozdulata lassú volt, puha és magabiztos,

ahogyan a macskák mozognak. Igencsak csinos arca kontúrja, szája

alakja, kicsi orra, nagy szemei és dús szemöldöke mind a macskákra volt

jellemző. A hatást még jobban erősítette dús és hullámos haja.

– Mr. Gantvoort és én – kezdte, miután elmagyaráztuk neki, kik vagyunk

és miért jöttünk – holnapután akartunk összeházasodni. A fia és a

menye ellenezték a nászunkat, ahogy a bátyám, Madden is. Mindannyian

úgy tartották, hogy túl nagy a korkülönbség köztünk. Hogy elkerüljük a

kellemetlenségeket, csendben és titokban akartunk megesküdni, aztán egy

évre külföldre menni, hogy mire visszajövünk, senkiben se legyen tüske.

– Ezért győzte meg Mr. Gantvoort Maddent, hogy menjen el New

Yorkba. Volt ott egy üzleti ügye, az egyik részesedését akarta eladni,

valami vasműben, és erre hivatkozva kérte meg Maddent, hogy utazzon

el helyette. A távollétében meg tudtunk volna esküdni. Madden itt lakik

nálam, így lehetetlen lett volna bármilyen formában előkészülnöm az

utunkra anélkül, hogy ő észre ne vette volna.

– Itt járt magánál Mr. Gantvoort tegnap éjjel? – kérdeztem.

– Nem. Vártam, hogy jöjjön, mert programunk volt. Általában át szokott

ide sétálni, elvégre csak pár perc az egész. Amikor nyolc óra is elmúlt,

és ő még nem érkezett meg, odatelefonáltam a házába, és Whipple

közölte, hogy egy órája távozott. Ezt követően kétszer telefonáltam még.

Aztán ma reggel láttam a lapokat, és…

Hangja megbicsaklott; ez volt az egyetlen jele a gyásznak, amit a beszélgetés

alatt mutatott. A Charles Gantvoorttól és a Whipple-től kapott

jellemzés alapján arra számítottunk, hogy a nő gyásza sokkal nyilvánvalóbb

lesz. Ám kifejezetten visszafogottan viselkedett, még csak nem

is sírt a kedvünkért.

– Itt volt tegnapelőtt éjjel Mr. Gantvoort?

– Igen. Kicsivel nyolc óra után érkezett, és éjfélig maradt. Sehova nem

mentünk aznap este.

– Akkor is gyalog jött?

– Amennyire tudom, igen.

– Említette magának valaha, hogy megfenyegették?

– Nem – rázta meg határozottan a fejét.

– Ismer egy bizonyos Emil Bonfilst?

– Nem.

– Említette magának ezt a nevet valaha Mr. Gantvoort?

– Nem.

– Melyik hotelban szállt meg a bátyja New Yorkban?

A nyughatatlan fekete pupilla hirtelen kitágult, mintha ki akart volna

folyni a szeme fehérjébe. Ez volt az első alkalom, amikor félelmet láttam

az arcán.

– Nem tudom.

– Mikor utazott el San Franciscóból?

– Négy napja. Csütörtökön.

O’Garral csendben sétáltunk egymás mellett, miután eljöttünk Creda

Dextertől. Hat vagy hét sarok volt már mögöttünk, amikor megszólalt.

– A ravasz macskája! Ha az ember simogatja, akkor dorombol. Ha

visszafelé simogatja, akkor kiereszti a karmait.

– Láttad a szemében a félelmet, amikor a bátyjáról kérdeztem? Szerinted

mit jelent ez? – kérdeztem.

– Valamit, de nem tudom, micsodát. Nem ártana megnézni, hogy tényleg

New Yorkban van-e. Ha ma ott van, akkor tegnap is ott kellett lennie,

mert még a postarepülőgép is huszonhat-huszonnyolc óra alatt ér el New

Yorkba.

– Ezt tesszük – bólintottam. – Úgy látszik, Creda Dexter egyáltalán

nem biztos abban, hogy a testvérének nincsen köze a gyilkossághoz. És

annak sincs semmi jele, hogy Bonfilsnak lett volna bűntársa. Kétlem,

hogy Credának köze lenne a gyilkossághoz, mert tudta, hogy Gantvoort

még nem írta alá az új végrendeletet. Nem lett volna értelme annak, hogy

megölje, mert akkor biztosan lecsúszik hétszázötvenezer dollárról.

Küldtünk egy hosszú táviratot az ügynökség New York-i irodájának,

majd beugrottunk az ügynökség központjába, hátha érkezett válasz a

korábban szétküldött táviratokra.

Érkezett válasz.

A Gantvoortnál talált gépelt listán szereplő nevek egyikét sem találták

sehol. Semmi nyomuk sem volt. Két cím teljesen tévesnek bizonyult.

Ilyen számú ház nem létezett a megadott utcákban. Soha.

***

A délután további részében O’Garral bejártuk azokat az utcákat, amelyek

Gantvoortnak a Russian Hillen található háza és Creda Dexter lakása

között húzódtak. Mindenkit kikérdeztünk, akivel csak találkoztunk –

férfiakat, nőket, gyerekeket –, akik ott éltek, dolgoztak vagy játszottak a

három útvonal egyikén, amelyen Gantvoort sétálhatott.

Senkit sem találtunk, aki lövés hangját hallotta volna két éjszakával korábban.

Senkit sem találtunk, aki valami gyanúsat látott vagy halott volna

a gyilkosság estéjén. Senki sem látta Gantvoortot beszállni egy kupéba.

Ekkor elmentünk Gantvoort házába, és ismért kikérdeztük a fiát, a

menyét és az összes alkalmazottat. Semmi újat sem sikerült megtudnunk.

Amennyire tudták, Mr. Gantvoortnak semmije sem tűnt el, legalábbis

semmi olyan apróság, amit egy cipő sarkában el lehetne dugni.

A cipő, amelyet halála estéjén viselt, egyike volt annak a három párnak,

amelyet két hónappal korábban csináltatott New Yorkban. Ennyi idő alatt

nyugodtan leszedhette az egyiknek a sarkát, kivájhatta, elrejthetett benne

valami apróbb tárgyat, aztán visszaszögelhette a helyére, bár Whipple

váltig állította, hogy ő észrevette volna, ha valami történt volna a cipővel,

hacsak nem cipész végezte a sarok eltávolítását.

Miután végeztünk, visszamentünk az ügynökségre. Éppen akkor érkezett

egy távirat a New York-i irodából. Azt közölték velünk, hogy az

elmúlt hat hónapban egyetlen Angliából, Németországból vagy Franciaországból

érkezett óceánjáró gőzhajó utaslistáján sem szerepelt Emil

Bonfils neve.

Az ügynökség emberei átfésülték a várost Bonfilsokat keresve, de

nem találtak semmit. Ugyan sikerült azonosítaniuk tizenegy Bonfils nevű

embert San Franciscóban, Berkeley-ben, Oaklandben és Alamedában, ám

egyikük sem az volt, akit mi kerestünk, és nem is ismertek semmiféle

Emil Bonfilst. A hotelek átkutatása sem hozott eredményt.

Megvacsoráztunk O’Garral – összesen hat szót váltottunk közben –,

majd megint az ügynökségre indultunk, ahol egy újabb, New Yorkból

érkezett távirat várt minket.

„Madden Dexter ma reggel jelentkezett be a McAlpin Hotelba,

hogy ügyvédi meghatalmazás útján eladja Gantvoort

részesedését a B. F. F Vasművekben.

Tagadja, hogy ismerné

Bonfilst, és a gyilkosságról sem hallott. Úgy tervezi, hogy

elintézi, amiért jött, és holnap indul vissza San Franciscóba.”

A papírlap lassan kihullott az ujjaim közül, aztán csak ültünk egymással

szemben az asztalomnál, csendben néztük egymást, és hallgattuk, ahogy

a takarítónők a vödrüket csúsztatják a folyosón.

– Ez érdekes egy ügy – mondta O’Gar halkan magában.

Bólintottam. Valóban az volt.

– Van kilenc nyomunk – szólalt meg ismét –, és egyikkel sem jutottunk

semmire. Első nyom: a halott férfi felhívott titeket, és közölte, hogy egy

Emil Bonfils nevű férfi, akivel régen találkozott Párizsban, megfenyegette

és rálőtt. Második nyom: az írógép, amivel megölték, és amivel a levelet,

valamint a listát írták. Még mindig igyekszünk azonosítani a masinát, de

eddig semmire sem jutottunk. Különben is, miféle gyilkos fegyver egy

írógép? Úgy látszik, hogy ennek a Bonfilsnak elfutotta a vér az agyát,

és az első dologgal fejbe verte Gantvoortot, ami a keze ügyébe került.

De mit keresett az írógép a lopott kocsiban? És miért reszelték le róla a

sorozatszámot?

Megráztam a fejem, mert még csak találgatni sem tudtam. O’Gar folytatta

a nyomok felsorolását.

– Harmadik nyom: a fenyegetőlevél, ami alátámasztja azt, amit Gantvoort

délután a telefonban mondott. Negyedik nyom: a két, csúcsán megreszelt

töltény. Ötödik nyom: az ékszeres doboz. Hatodik nyom: a szőke

hajtincs. Hetedik nyom: a tény, hogy feltehetően a gyilkos magával vitte

az áldozat egyik cipőjét és a gallérgombjait. Nyolcadik nyom: a tárca,

benne két tízdollárossal, három újságkivágással és a listával. Kilencedik

nyom: a másnap felbukkanó cipő, amit egy ötnapos philadelphiai újságba

csomagoltak bele, és beletették a két hiányzó gallérgombot, még négy

másikat és egy rozsdás kulcsot.

– Ez a listánk. Ha jelentenek valamit, akkor a legjobb esetben is annyit,

hogy Gantvoort 1902-ben Párizsban ellopott valamit Bonfilstól, aki most

visszajött ezért a valamiért. Tegnap este felvette Gantvoortot egy lopott

kocsival, és isten tudja, miért, magával hozta az írógépét is. Vitába keveredtek,

mire Bonfils beverte Gantvoort fejét az írógéppel, aztán átkutatta

a zsebeit, de a jelek szerint semmit sem vett el tőle. Végül úgy döntött,

hogy Gantvoort bal cipője kell neki, és magával vitte. Aztán… De semmi

értelme nincs a gallérgombok eltűnésének, vagy a hamis listának, vagy…

– De van! – szakítottam félbe. – Ez a tizedik nyomunk az, amin el

kell indulnunk. Gantvoort nevét és címét leszámítva a lista hamis volt.

Az embereink legalább egyet megtaláltak volna a listán szereplők közül,

ha valóban léteznének. De még a nyomukra sem bukkantak. Két címen

pedig még ilyen házszám sem létezik. A listát szándékosan készítették el

és tették bele a tárcába a tízdollárosok és az újságkivágások mellé. Hogy

hamis nyomon induljunk el. És ha ez igaz, akkor száz dollárba is hajlandó

vagyok lefogadni, hogy a többi nyom is ennyit ér. Azok is hamisak.

– Innentől kezdve – folytattam – a kilenc nyomot hamisnak veszem,

és pontosan ellenkezőleg fogok cselekedni. Nem Emil Bonfilst keresem,

és nem is olyasvalakit, akinek a szignója E. B. Olyasvalakit, aki

nem francia, és aki nem volt Párizsban 1902-ben. Olyan embert, akinek

nem szőke a haja, nincsen .45-ös pisztolya, és semmi köze sincs a napilapokban

megjelenő apróhirdetésekhez. Olyan embert, aki nem azért

ölte meg Gantvoortot, mert az elrejtett valamit a cipője sarkában vagy a

gallérgombjaiban. Én ezt az embert keresem!

A detektív őrmester zöld szeme felcsillant, és megvakarta a fejét.

– Talán annyira nem is bolond ötlet – mondta. – Könnyen lehet, hogy

igazad van. Tegyük fel, hogy igazad van. És akkor? A Dexter cica nem

ölte meg, mert azzal háromnegyed millió dollárt vesztett volna. A bátyja

sem ölhette meg, mert New Yorkban van. Különben is, azért nem szokás

senkit sem megölni, mert az ember úgy gondolja, hogy túl öreg a húgához.

Charles Gantvoort lett volna? Ő és a felesége nyernek az öreg halálával,

nem is keveset. De csak akkor, ha a régi végrendelet van érvényben. Csak

az ő szavuknak hihetünk, hogy tegnap este otthon voltak. A szolgák nem

látták Charles Gantvoortot este nyolc és tizenegy között. Te is ott voltál,

te sem láttad őt tizenegyig. De mi mindketten hiszünk neki, amikor azt

mondja, hogy egész este otthon volt. És egyikünk sem hiszi, hogy ő tette

el az öreget láb alól, bár nincs kizárva. Akkor ki marad?

– Ez a Creda Dexter – mondtam – Gantvoorthoz a pénzéért akart hozzámenni,

igaz? Szerinted szerelmes volt bele?

– Nem. Amennyit láttam a nőből, az a másfél millió dollárba volt

szerelmes.

– Rendben – folytattam. – A nő nem az az otthonülő fajta. Szerinted

Gantvoort volt az egyetlen, aki belebolondult?

– Értelek, értelek! – kiáltotta O’Gar. – Azt akarod mondani, hogy talán

van egy fiatal fiú, akinek nincs másfél milliója, és aki zokon vette, hogy

olyasvalaki túrta ki a helyéről, akinek van. Talán.

– Akkor azt javaslom, hogy felejtsünk el mindent, amin eddig dolgoztunk,

és álljunk neki ennek a nyomnak.

– Rendben – felelte O’Gar. – Reggel elkezdjük kideríteni, hogy Gantvoortnak

meg kellett-e küzdeni másvalakivel a Dexter cica mancsáért.

Helyesen, vagy sem, mi pontosan ezt tettük. Az összes többi kézenfekvő

és egyértelmű nyomot bezártuk egy fiókba, és elfelejtettük őket. Aztán

elindultunk felderíteni Creda Dexter hímnemű ismerőseit, hátha az egyik

közülük a gyilkos.

Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Akármilyen mélyre ástuk magunkat a nő múltjában, egyetlen férfit sem

találtunk, akire ráillett volna az elképzelésünk. A bátyjával három éve élt

együtt San Franciscóban. Lakásról lakásra felderítettük, hogy hol laktak.

Mindenkit kikérdeztünk, aki akár csak látásból ismerte őket. És senki

sem tudott arról, hogy Gantvoorton kívül bármilyen más férfi érdeklődést

mutatott volna a nő iránt. A jelek szerint két férfi társaságában látták csak:

az egyik a bátyja volt, a másik Gantvoort.

Ugyan nem jutottunk előre, de meg voltunk győződve arról, hogy

jó nyomon járunk. Kellett lennie legalább egy férfinak az életében

Gantvoort mellett a három év alatt. Hacsak nem tévedtünk súlyosan,

ez a nő olyasfajta volt, amelyik bátorítja a férfiak érdeklődését, és természeténél

fogva vonzotta is a férfiakat. Ha pedig volt még egy férfi,

akkor már maga a tény – miszerint ennyire titkolták a kapcsolatot – elég

volt ahhoz, hogy a férfinak valamilyen módon köze legyen Gantvoort

halálához.

Kudarcot vallottunk, amikor megpróbáltuk kideríteni, hogy hol éltek

Dexterék, mielőtt San Franciscóba jöttek, de annyira nem is érdekelt

minket az előéletük. Természetesen nem lehetett kizárni, hogy egy régi

szerető jelent meg újra a színen, de akkor az új kapcsolatot sokkal egyszerűbb

lett volna megtalálni, mint a régit.

Nyomozásunk kimutatta, hogy kétség sem férhetett Charles Gantvoort

sejtésének megalapozottságához: Dexterék szerencsevadászok voltak.

Minden korábbi cselekedetük ezt támasztotta alá, bár a múltjukban nem

találtunk semmit, ami tényleges bűnözői életmódra utalt volna.

Én ismét elmentem Creda Dexterhez, egész álló délután kérdésekkel

bombáztam, melyek mind korábbi szerelmi ügyeire irányultak. Kinek

rakta ki a szűrét Gantvoort és a másfél milliója kedvéért? A válasz mindig

ugyanaz volt: „senkinek a szűrét nem rakta ki”, ám én ezt a választ

nem hittem el.

Éjjel s nappal követték az embereink Creda Dextert, de csak egy helyben

toporogtunk. Talán sejtette, hogy minden lépését követjük. Alig ment

el otthonról, és ha mégis, akkor is a leghétköznapibb dolgokat intézte el.

Akkor is figyeltük a lakását, amikor nem volt otthon. Senki sem kereste.

Lehallgattuk a telefonját, ami ugyanannyi eredménnyel járt, mint a követése.

A leveleit is felbontottuk volna, csakhogy egyet sem kapott, még

reklámküldeményt sem.

Mindeközben kiderítettük, hogy a tárcában talált három újságkivágás

egy New York-i, egy chicagói és egy portlandi lapból származott. A portlandi

két nappal a gyilkosság előtt jelent meg, a chicagói négy nappal

előtte, a New York-i meg öt nappal előtte. Mindhárom újság bármelyikét

meg lehetett venni San Franciscóban a gyilkosság napján, így bárki kivághatta

a hirdetéseket, hogy összezavarja a detektíveket.

Az ügynökség párizsi irodája összesen hat darab Emil Bonfilst talált, de

egyik sem a mi emberünk volt, és még nyomára akadt másik háromnak.

De O’Garral már régen nem törődtünk ezzel az Emil Bonfils nevű

férfival, mert a nyomozásnak az az irányvonala zsákutcának bizonyult.

Minden erőnkkel azon dolgoztunk, hogy megtaláljuk Gantvoort riválisát.

Így múltak a napok, itt tartottunk, amikor Madden Dexter hazaérkezett

New Yorkból.

A New York-i irodánk szemmel tartotta Maddent, amíg el nem hagyta a

várost, majd szóltak nekünk, hogy mikor indult el és melyik vonattal. Pár

kérdést fel akartam tenni neki, hogy megtudjam tőle, amit meg akartam

tudni, feltéve persze, hogy hajlandó lesz válaszolni nekem, és hogy nincs

ott a húga, aki leintse őt.

Ha tudtam volna, hogyan néz ki, akkor könnyedén felismerem az

oaklandi pályaudvaron, de nem tudtam, és nem akartam sem Charles

Gantvoortot, sem bárki mást magammal hozni, hogy megmutassa nekem

Madden Dextert.

Így aztán aznap reggel elmentem Sacramentóba, és felszálltam a vonatra.

A névjegykártyámat egy borítékba tettem, és odaadtam az állomáson

egy kifutófiúnak, aztán követtem őt a vonaton, amint ezt kiabálta: – Mr.

Dexter! Mr. Dexter!

Az utolsó vagonban egy vékony, sötét hajú, kiváló tweedöltönyt viselő

férfi fordult vissza az ablakból, és intett a fiúnak.

Figyeltem őt, amint idegesen feltépi a borítékot, és elolvassa a névjegykártyámat.

Állkapcsa enyhén megremegett. Huszonöt és harminc

közé tettem az életkorát. Haját oldalt választotta el, és félrefésülte. Szeme

barna volt, és kifejező. Orra formás és kicsi. Bajusza barna és gondosan

nyírt. Ajka vörös és puha.

Leültem a mellette lévő ülésbe, mire felkapta a fejét.

– Maga Mr. Dexter?

– Igen – felelte. – Gondolom, Mr. Gantvoort halálával kapcsolatban

akar beszélni velem, ugye?

– Igen. Fel akarok tenni néhány kérdést, és mivel történetesen Sacramentóban

jártam, arra gondoltam, vonatra ülök, így anélkül zavarhatom,

hogy túl sok idejét rabolnám el.

– Boldogan segítek, ha tudok. De már mondtam a New York-i detektíveknek,

hogy szinte semmit sem tudok.

– Nos, a helyzet megváltozott azóta, hogy eljött New Yorkból. – Erősen

figyeltem az arcát, miközben beszéltem. – Könnyen lehet, hogy most

éppen az a fontos, amit korábban lényegtelennek ítéltünk.

Megnyalta az ajkát, és elkapta a tekintetét. Lehet, hogy valóban semmit

sem tud, gondoltam, de ideges. Úgy tettem, mint aki elmélyül a gondolataiban,

és így várakoztattam. Biztos voltam abban, hogy ha ügyesen

játszom, akkor mindent elmond nekem. Nem látszott olyannak, mint akit

kemény fából faragtak volna.

Ott ültünk, egészen közel egymáshoz, nehogy a kupé többi utasa

meghallja,

miről beszélünk. Ez a közelség előnyömre szolgált. Minden

detektív

tudja, hogy milyen könnyű értékes információt – akár még beismerő

vallomást is – kiszedni valakiből úgy, hogy hangosan az arcába

beszélünk. Itt nem beszélhettem hangosan, de arcunk közelsége előnyömre

szolgált.

– A férfiak közül, akikkel a húgának kapcsolata volt – tértem végre a

tárgyra –, ki volt a legfigyelmesebb, Mr. Gantvoortot leszámítva?

Hallhatóan nyelt egy nagyot, kinézett az ablakon, felém kapta a pillantását,

majd ismét az ablak felé fordult.

– Nem tudom.

– Rendben. Akkor kezdjük máshogyan. Mi lenne, ha egyenként számba

vennénk őket, az összes férfit, aki valaha érdeklődött a húga iránt?

Madden csak nézett ki az ablakon.

– Ki az első? – erőltettem.

Egy másodpercre összeakadt a pillantásunk. A szemében fáradt kétségbeesés

tükröződött.

– Tudom, hogy ostobán hangzik, de a bátyjaként nem tudom megmondani

magának egyetlen férfi nevét sem, aki iránt Creda Gantvoort előtt

érdeklődött. Amennyire én tudom, Gantvoort volt az első férfi, akivel

szemben valamiféle érzelmet tanúsított. Persze lehet, hogy van valaki,

akiről én nem tudok, de…

Ebből egy szót sem hittem el. Az a Creda Dexter, akivel én beszéltem

– az a ravasz macska, ahogy O’Gar fogalmazott –, nem olyan nő benyomását

keltette, mint aki sokáig nélkülözi a férfiak figyelmét. Ez a ficsúr

hazudott. Más magyarázat nem volt lehetséges.

A torkának estem, de amikor elértünk Oaklandbe, még mindig tartotta

magát az eredeti kijelentéséhez: Gantvoort volt Creda egyetlen

udvarlója, akiről ő tudott. Tudtam, hogy hibáztam, amikor alábecsültem

Madden Dextert, és megpróbáltam túl gyorsan kiszedni belőle,

amit tudott. Sokkal óvatosabban és körmönfontabban kellett volna

eljárnom. Jóval erősebb volt, mint amilyennek hittem, vagy sokkal

inkább érdeke volt, hogy eltitkolja Gantvoort gyilkosának személyét,

mint azt gyanítottam.

De ennyit megtudtam: ha Dexter hazudott – márpedig ehhez kétely sem

férhetett –, akkor Gantvoortnak igenis volt riválisa, és Madden Dexter

vagy azt hitte, vagy pontosan tudta, hogy ez a rivális ölte meg Gantvoortot.

Amikor leszálltunk Oaklandben, tudtam, hogy végeztem, mert Madden

semmit sem fog elmondani nekem, legalábbis nem akkor. Ennek ellenére

nem mozdultam mellőle, együtt szálltunk fel a San Franciscóba tartó

kompra, pedig láttam rajta, mennyire szeretett volna már megszabadulni

tőlem. Mindig történhet valami váratlan, így továbbra is kérdésekkel

bombáztam.

Egy férfi indult meg felénk, egy nagydarab alak könnyű kabátban,

kezében fekete táskával.

– Helló, Madden! – üdvözölte az útitársamat, és kinyújtotta a kezét.

– Éppen most érkeztem, és azon gondolkodtam, mi is lehet a telefonszámod

– mondta, majd letette a táskát, és kezet fogott Maddennel, aki

felém fordult.

– Hadd mutassam be magának Mr. Smitht – közölte, aztán megmondta

a nevemet a nagydarab fickónak, és hozzátette: – Az úr a Kontinentális

Detektívügynökségnek dolgozik.

Ez utóbbi megjegyzésre azonnal felkaptam a fejem, hiszen nyilvánvalóan

figyelmeztette vele Smitht. A komp azonban tömve volt, körülöttünk

legalább százan álltak és ültek. Megnyugodva felálltam, és mosolyogva

kezet fogtam a férfival. Akárki is volt ez a Smith, és akármilyen kapcsolata

is volt a gyilkossággal – mert ha semmi sem volt, akkor miért árulta

el neki olyan gyorsan Madden, hogy ki vagyok? –, semmit sem tehetett.

A tömeg védelmet nyújtott.

Ez volt azon a napon a második tévedésem.

Smith bal kezét beledugta a zsebébe, pontosabban abba a függőleges

vágásba, amely bizonyos fazonú kabátoknál lehetővé teszi, hogy kigombolás

nélkül, kívülről is bele lehessen nyúlni a belső zsebbe. Smith

bedugta hát a kezét a nyílásba, és ekkor egy pillanatra megvillant a keze,

amelyben egy rövid csövű automata fegyvert tartott. Csak én láttam, senki

más, és rám célzott vele.

– Felmenjünk a fedélzetre? – kérdezte Smith, de ez nem kérdés volt,

hanem parancs.

Haboztam. Nem akartam otthagyni azt a sok embert, akik mit sem

tudva ültek és álltak körülöttünk. Ám Smith ábrázata nem egy óvatos

ember arca volt. Hanem olyan, mint aki igencsak hajlamos arra, hogy ne

törődjön száz szemtanúval.

Megfordultam, és átvágtam a tömegen. Jobb kezét a vállamra tette,

ahogy mögöttem jött, bal kezében a kabát alatt a fegyvert fogta, és a

gerincemhez nyomta.

A fedélzeten senki sem volt. Sűrű, nedves, esőszerű köd borított be

mindent – ilyen a San Franciscó-i öbölben a köd téli éjszakákon –, és

az emberek bemenekültek előle a kabin melegébe. A fejünk fölött égő

lámpák ellenére a hajó tatját sem láttam.

Megálltam.

Smith továbbra is a hátamba nyomta a fegyvert.

– Menjen csak tovább – morogta a fülembe. – Távolabb, ahol beszélni

tudunk.

Addig mentem, amíg bele nem ütköztem a korlátba.

A tarkómban hirtelen tűz kapott lángra… Előttem a sötétségben apró

fénypontok világítottak… és nőttek egyre nagyobbra… felém száguldva.

Valahogy a víz felszínén lebegtem, és megpróbáltam kibújni a kabátomból.

A tarkóm pokolian fájt és lüktetett. A szemem égett. Nehéznek és

merevnek éreztem magam, rengeteg vizet nyeltem.

A köd szinte egybeért a vízzel, semmit sem láttam. Mire kiszabadítottam

magam a kabátom szorításából, a tudatom egy kicsit tisztábbá vált,

de a visszatérő eszmélettel a fájdalom is erősödött.

Ködös fény villant fel tőlem balra, majd eltűnt. A köd sűrűjében mindenfelől

különböző hangú ködkürtök harsantak fel. Nem tempóztam

tovább, a hátamra fordultam, és a vízen lebegve próbáltam meg kitalálni,

hogy hol lehetek.

Végre sikerült beazonosítanom az Alcatraz ködkürtjének egyenletes,

nyögéshez hasonlító hangját. De nem tudtam mihez kezdeni vele, mert

a hang minden irányból jött.

Valahol a San Franciscó-i öbölben voltam, ennyit tudtam, és azt már

csak sejtettem, hogy az áramlat a Golden Gate felé sodort.

Egy kis idő elteltével tudtam, hogy lesodródtam az oaklandi kompok

útvonaláról, mert egy ideje egyetlen hajó sem haladt el mellettem. És én

ennek örültem, mert ebben a ködben előbb csap el egy hajó, semmint

hogy megmentsen.

A hideg vízben fázni kezdtem, és lendületesen úsztam tovább, hogy

a vér ne hűljön le az ereimben, de takarékoskodtam az erőmmel, hátha

hamarosan szükség lesz rá.

Egy ködkürt üvöltött egyre közelebb és közelebb hozzám, és nemsokára

megpillantottam a hozzá tartozó hajó fényeit. Az egyik sausalitói

komp lehetett.

Elég közel volt hozzám, és én addig kiabáltam, amíg be nem rekedtem,

és ki nem fogytam a levegőből. De a hajó ködkürtje elnyomta a

kiáltásaimat.

A hajó elhaladt mellettem, és a köd újra magába zárta.

Az áramlat most már erősebb volt, és eléggé legyengültem a próbálkozástól,

hogy felhívjam magamra a sausalitói komp figyelmét. Lebegtem

hát a vízen, hagytam, hadd vigyen magával az áramlat. Pihentem.

Hirtelen újabb fény villant fel előttem, aztán gyorsan eltűnt.

Kiabálni kezdtem, őrült módjára kapálóztam a karommal és a lábammal

a fény felé.

De nem találtam meg a forrását.

Kezdtem fáradni és hiábavalónak tartani a küzdelmemet. A víz többé

már nem volt hideg. Nem fáztam, kényelmesen lebegtem a vízben,

nyugtatóan elzsibbadtak a tagjaim. A fejfájásom is megszűnt, már semmit

sem éreztem. Fényeket sem láttam már, csak a ködkürtök… ködkürtök…

ködkürtök előttem, mögöttem, mellettem, minden oldalon. Nagyon idegesítettek

és irritáltak.

De ha a kürtök nem sivítanak, akkor feladtam volna a küzdelmet. A ködkürtök

tülkölése volt az egyetlen, ami zavart, elvégre a víz már kellemes

volt, és az ájulásközeli állapot is lebegtető volt. De a kürtök sivítása olyan

volt, mintha kínoznának. Megállás nélkül káromkodtam miattuk, és úgy

döntöttem, hogy addig úszom, amíg már nem hallom többé, és akkor a

barátságos köd nyugalmában végre elalhatok…

Néha el-elbóbiskoltam, de egy ködkürt mindig tett arról, hogy felébredjek.

– Azok az átkozott kürtök! – szitkozódtam hangosan újra és újra.

Az egyik kürt mögöttem sivított egyre hangosabban és erőteljesebben.

Megfordultam, és vártam. Tompa, gőzölgő fények úsztak elém.

Túlzott óvatossággal – nehogy nagy hullámot kavarjak – elhúzódtam

az útjából. Ha elmegy mellettem, akkor végre alhatok. Csendben gratuláltam

magamnak, amiért ilyen ügyesen kitértem a hajó útjából. Azok

az átkozott kürtök…

Az élet – az élet iránti szomj – hirtelen átjárta minden sejtemet.

Az elhaladó hajó felé üvöltöttem, és az erőm maradékát összeszedve elkezdtem

feléje úszni. A karcsapások közt felemeltem a fejem, és üvöltöttem.

Amikor aznap este másodjára nyertem vissza az eszméletemet, egy bőröndös

kocsin feküdtem. Férfiak és nők sétáltak el mellettem, és kíváncsi

szemmel néztek rám. Felültem.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

Egy vörös arcú, apró termetű, egyenruhás kis ember felelt.

– Most érkeztünk meg Sausalitóba. Feküdjön nyugodtan. Kórházba

visszük.

Körbenéztem.

– Mikor indul vissza ez a komp San Franciscóba?

– Mindjárt.

Lecsúsztam a kocsiról, és a komp felé fordultam.

– Elmegyek vele – közöltem.

Fél óra múlva a nedves ruhámban remegve, számat szorosan összezárva,

hogy a fogaim ne vacogjanak, beültem egy taxiba, és a lakásomra

vitettem

magam.

Otthon gyorsan ledöntöttem négyujjnyi whiskyt, addig dörzsöltem

magam egy törülközővel, amíg a bőröm piros nem lett, aztán – a mérhetetlen

fáradságot és egy még annál is rosszabb fejfájást leszámítva – szinte

megint embernek éreztem magam.

Utolértem O’Gart telefonon, és megkértem, hogy azonnal jöjjön fel a

lakásomra, majd Charles Gantvoortot hívtam.

– Találkozott Madden Dexterrel? – kérdeztem.

– Nem, de telefonon beszéltünk. Azonnal felhívott, amikor megérkezett.

Megkértem, hogy találkozzunk Mr. Abernathy irodájában reggel,

hogy át tudjuk venni az üzleti ügyet, amit apám megbízásából intézett

New Yorkban.

– Fel tudja hívni most, és közölni vele, hogy reggel azonnal el kell

utaznia, mert valami közbejött? És mondja meg neki, hogy még ma este

átmegy hozzá.

– Hogyne, ha ezt szeretné.

– Remek. Akkor hívja fel. Nemsokára elindulok magához, és felveszem,

hogy közösen tudjunk beszélni vele.

– Mi ez az…

– Majd személyesen mindent elmondok – szakítottam félbe, és letettem

a kagylót.

O’Gar akkor érkezett meg, amikor végeztem az öltözködéssel.

– Szóval mondott neked valamit ez a Madden? – kérdezte, mivel tudott

a tervemről, hogy találkozom Dexterrel a vonaton, és kikérdezem.

– Igen – feleltem keserű szarkazmussal. – De majdnem kiment a fejemből,

hogy mi volt az. Sacramentótól Oaklandig megállás nélkül kérdésekkel

bombáztam, de semmit sem mondott. Aztán a kompon bemutatott egy

Smith nevű férfinak, és közölte vele, hogy detektív vagyok. És mindez a

kompon, a tömeg közepén történt. Mr. Smith fegyvert nyomott a hátamba,

felvezetett a fedélzetre, tarkón vágott, és bedobott a vízbe.

– Akkor jót mulattál – vigyorgott O’Gar, aztán összeráncolta a homlokát.

– Úgy látszik, ez a Smith a mi emberünk, csak azt nem értem,

miért kellett beledobnia téged a vízbe, ha egyszer ezzel saját magát

árulta el?

– Nem tudom – feleltem, miközben sapkát húztam a sebes fejemre.

– Dexter persze tudta, hogy a húga egyik volt szeretőjére vadászom.

Biztosan azt hitte, sokkal többet tudok, mint amennyit mutattam, különben

nem figyelmeztette volna Smitht, hogy ki vagyok. Lehet, hogy

miután Dexter megijedt tőlem a kompon, Smith úgy gondolta, hogy

megpróbál kiiktatni. De hamarosan sokkal többet fogunk tudni – mondtam,

miközben lementünk az utcán várakozó taxihoz, és elindultunk

Gantvoorthoz.

– Szerinted ott lesz valahol a közelben ez a Smith is? – kérdezte a

detektív őrmester.

– Nem. Valahol biztos meghúzza magát, amíg kiderül, hogyan alakulnak

a dolgok. De Madden Dexter nem bújhat el, neki nyílt színen kell

megvédenie magát. Ami a gyilkosságot illeti, még csak gyanúba sem

keveredett, hiszen van alibije. És mivel azt hiszi, hogy én halott vagyok,

annál nagyobb biztonságban van, minél kevésbé rejtőzik.

Valami azt súgja, hogy tudja, mi folyik itt, bár ő nem feltétlenül részese a történteknek.

Amennyire láttam, Smith egyedül jött ki velem a fedélzetre, Madden

nélkül. Szóval otthon lesz. És most beszélni fog, ezúttal elmondja nekünk

a meséjét.

Charles Gantvoort a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn állva várt minket.

Beszállt a taxiba, és elindultunk Dexterék lakása felé. Nem volt időnk

arra, hogy válaszoljunk az egymást követő kérdéseire.

– Madden otthon van, és várja magát?

– Igen.

Kiszálltunk a taxiból, és beléptünk az apartmanházba.

– Mr. Gantvoort vagyok, Mr. Dexterhez jöttem – közölte a filippínó

fiúnak a recepción.

A fiú felemelte a kagylót, valamit mondott, majd ránk nézett.

– Menjenek fel.

Dexterék ajtaja előtt Gantvoort elé álltam, aki megnyomta a csengőt.

Creda Dexter ajtót nyitott. Borostyánszínű szeme elkerekedett, és arcáról

lefagyott a mosoly, amikor félretoltam, és beléptem a lakásba.

A rövid előszobán keresztül odamentem az egyik ajtóhoz, amely alól

fény szűrődött ki.

Benyitottam.

Smith állt velem szemben.

Mindketten meglepődtünk, de az ő meglepetése nagyobb és mélyebb

volt az enyémnél. Egyikünk sem számított a másikra, ám én tudtam,

hogy ő életben van, ő azonban teljes joggal hihette azt, hogy az öböl

alján

holtan fekszem.

Kihasználtam döbbenetét, és két lépést tettem feléje, mielőtt cselekedhetett

volna.

Egyik keze elindult a fegyvere felé.

Jobb öklömmel az arcába vágtam, és az ütésbe beleadtam nyolcvan

kilóm minden erejét, amit csak megsokszorozott a vízben töltött minden

egyes másodperc emléke, fejfájásom minden egyes lüktetése.

Az ütést már képtelen volt kivédeni.

Valami reccsent a kezemben, amikor belevágtam az arcába, és azonnal

elzsibbadt.

De Smith a földre esett, és nem mozdult.

Átugrottam a teste fölött a másik ajtóhoz, és közben előrántottam a

fegyvert az ép kezemmel.

– Dexter itt van valahol! – kiáltottam a vállam fölött O’Garnak, aki

Credával és Gantvoorttal éppen akkor lépett be a helyiségbe. – Tartsd

nyitva a szemed!

Átrontottam a lakás további négy helyiségén, minden ajtót és szekrényt

kinyitottam, mindenütt kerestem, de senkit sem találtam.

Aztán visszamentem a szobába, ahol Creda Dexter próbálta feléleszteni

Smitht O’Gar és Gantvoort segítségével.

A detektív őrmester a válla fölött rám nézett.

– Tudod, hogy ki ez a barom? – kérdezte.

– A barátom, Mr. Smith.

– Gantvoort azt mondja, hogy ő Madden Dexter.

Charles Gantvoort felé fordultam, aki bólintott.

– Ő Madden Dexter – mondta.

Tíz percünkbe került, mire Dexter kinyitotta a szemét.

Ahogy felült, azonnal kérdezni és vádolni kezdtük, azt remélve, hogy

még azelőtt bevall mindent, hogy teljesen visszanyerné az eszméletét.

De Madden magánál volt, és nem vallott be semmit.

Csak ennyit tudtunk kiszedni belőle:

– Vigyenek be a rendőrségre, ha akarnak. Ha van mondanivalóm, majd

az ügyvédemnek elmondom, de senki másnak.

Creda Dexter, aki hátrahúzódott, miután a bátyja magához tért, hirtelen

előrelépett, és megragadta a karomat.

– Mivel vádolják? – kérdezte követelő hangon.

– Azt nem árulom el – feleltem –, de annyit mondhatok, hogy egy szép,

modern tárgyalóteremben lesz lehetősége bebizonyítani, hogy nem ő ölte

meg Leopold Gantvoortot.

– Madden New Yorkban volt!

– Dehogy volt. Egy barátját küldte New Yorkba Madden Dexterként,

hogy intézze el Gantvoort üzleti ügyét. De ha ez itt az igazi Madden

Dexter, akkor még csak közelében sem járt New Yorknak. A kompon

találkozott a barátjával, aki átadta neki a B. F. F. Vasművekkel kapcsolatos

papírokat. Ekkor tudta meg, hogy véletlenül kiderítettem az igazságot

az alibijével kapcsolatban, bár ezzel akkor még én magam sem voltam

tisztában.

Creda a bátyjára nézett.

– Igaz ez? – kérdezte.

Madden megvetően felhorkant, majd az ujjával azt a pontot tapogatta

az állkapcsán, ahol az öklöm landolt.

– Ami mondanivalóm van, azt csak az ügyvédemnek mondom el –

ismételte.

– Tényleg? – csattant fel Creda. – Akkor én majd elmondom most,

amit mondani akarok!

Megpördült, és rám nézett.

– Madden egyáltalán nem a testvérem. A nevem Ives. Maddennel

St. Louis-ban találkoztunk négy éve, egy évig közösen bolyongtunk

mindenfelé, aztán eljöttünk Friscóba. Madden most is csaló, akkor is az

volt. Hat vagy hét hónapja ismerkedett össze Mr. Gantvoorttal, és teljesen

megőrjítette egy kitalált befektetéssel. Párszor elhozta ide is, és a

húgaként mutatott be neki. Rendszerint testvérpárnak adtuk ki magunkat.

– Aztán miután Mr. Gantvoort járt nálunk néhányszor, Madden úgy

döntött, hogy új csalásra vált. Úgy látta, hogy Mr. Gantvoort kedvel engem,

és erre alapozva sokkal több pénzt tudunk kiszedni belőle. Az volt

a dolgom, hogy az öreget az ujjam köré csavarjam, olyan szorosan, hogy

el se tudjon menekülni, aztán miután valamivel a sarokba szorítottuk,

mindenét elszedjük.

– Egy ideig minden jól ment. Az öreg belém szeretett, méghozzá nagyon.

Végül megkérte a kezemet. Erre nem számítottunk. Mi csak zsarolásban

utaztunk. De amikor megkérte a kezemet, én megpróbáltam

Maddent visszafogni és megállítani. El kell ismernem, hogy az öreg

pénzének is szerepe volt ebben, de alapvetően én magam is megkedveltem

egy kicsit. Kiváló úriember volt sok tekintetben, és sokkal kedvesebb

mindenkinél, akit eddig ismertem.

– Szóval elmondtam Maddennek, hogy mi történt, és azt javasoltam,

hogy ejtsük a másik tervet, mert én hozzámegyek Gantvoorthoz. Megígértem

Maddennek, hogy lesz pénze, mert Mr. Gantvoort nem tudott

nemet mondani nekem. Őszinte voltam Maddennel, nem titkoltam el előle

semmit. Kedveltem Mr. Gantvoortot, de Madden találta meg és hozta el

bemutatni nekem, így aztán nem hagyhattam őt cserben. Mindent meg

akartam érte tenni, amit csak lehetett.

– De Madden erről hallani sem akart. Mondtam neki, hogy hosszú

távon több pénzhez jut így, de ő nem akart várni. Aztán egyik este féltékenységi

rohamában megvert. Ezzel részemről le volt zárva a kérdés.

Eldöntöttem, hogy megszabadulok tőle. Elmondtam Mr. Gantvoortnak,

hogy Madden mennyire ellene van a házasságunknak, és ezt ő is látta.

Így aztán elküldte Maddent keletre valami vasművel kapcsolatos üzleti

ügyben, hogy mi nyugodtan összeházasodhassunk, és elutazhassunk. Úgy

terveztük, hogy egy évig leszünk távol. Annyi idő alatt Madden biztosan

elfelejtett és továbbállt volna. Vagy ha nem, hát én meg olyan helyzetben

voltam, hogy magam is el tudtam volna vele bánni.

– Amikor meghallottam, hogy Mr. Gantvoortot megölték, azonnal arra

gondoltam, hogy Madden volt az. De kiderült, hogy New Yorkban volt,

mire elszégyelltem magam. Örültem, hogy semmi köze sem volt hozzá.

De most…

Megpördült, és egykori bűntársára nézett.

– Remélem, lógni fogsz, te szemétláda!

Ismét megpördült, és rám nézett. Nem egy ravasz kiscica állt velem szemben,

hanem egy őrjöngő, fújó, karmait kieresztő, fogait vicsorító macska.

– Hogy nézett ki az, akit maga helyett küldött New Yorkba?

Leírtam neki a férfit, akivel a vonaton beszéltem.

– Evan Felter a neve – mondta a nő rövid gondolkodás után. – Régebben

együtt dolgozott Maddennel. Szerintem Los Angelesben megtalálják.

Nyugodtan szorongassák csak meg, mindent el fog mondani, mert az

egy rongy ember. Szerintem különben azt sem tudta, hogy Madden mire

használta őt, csak amikor már vége volt.

– Na, ehhez mit szólsz? – köpött Madden Dexter felé. – Hogy tetszik

ez az egész? Ezt alaposan elrontottad, mi? Ezentúl minden percemet arra

szánom, hogy segítsek nekik a nyakad köré tekerni a hurkot!

És állta a szavát. Az ő segítségével gyerekjáték volt összeszedni a maradék

bizonyítékot, amivel akasztófára juttattuk Maddent. Kétlem, hogy

a háromnegyed millió dollárt kevéssé élvezné amiatt, amit Maddennel

tett. Most már tiszteletre méltó asszony, aki örül, hogy megszabadult a

szélhámostól.