Archív

Mester és tanítványa – Várhelyi Tímea kiállítása Váli Dezső részvételével

A kiállítás három téregységre, három tematikára tagolódik. Ezt bontja ki elemző tárlatvezetésében Röhrig Eszter.Mterem -hideg februrVli Dezs 2

Közvetlenül a Budai Táncklub mellett, a hajdan itt élő szőlőművesek foglalkozására utaló Kapás utcában húzódik meg a Vízivárosi Galéria. Apró, kétszárnyú ajtaja fölött szerény a fölirat. A kiállítótér fokozatosan: kétszeri aláereszkedés után nyílik meg előttünk. A szuterénben értelemszerűen nincs ablak, csak a mesterséges fények és a vakítóan fehér falak segítik a látást. Ebbe a tiszta, tágas, áttekinthető térbe vannak belekomponálva a képek. A festmények elhelyezkedése a figyelő tekintet útját jelölik ki. Három részre tagolódik a tér, s a Várhelyi Tímea képeit bemutató tárlat is. Árnyaltabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy mindegyik téregység között egy-egy átvezető kép függ. Általánosságban megállapítható, hogy a három rész három tematikai egységet takar: I. a zongoraláb mint hangsúlyos képalkotó elem, illetve (II.) a zongoraláb más motívumok hátterében található, és (III.) a csendéletek. Minden képnek van címe, keletkezési évszáma, ám a fentebb leírtak értelmében a kronológiának nincs jelentősége, ezek inkább informatív jelek: az utóbbi hét év munkái láthatók itt.

I. A lejárati lépcsők kis emelvényszerű részbe vezetnek, ahol három monumentális pasztellkép függ, mindhárom hangsúlyos eleme a fekete zongoraláb. A rész–egész felcserélése, a nézőpont, a zongoraláb és a többi képelem aránya, viszonya avatja ezt a motívumot eredetivé és talányossá. Az önmagába forduló, csiga formájú görgő arany színével vonzza a tekintetet. A zongoraláb mozgó, mozgatható mivoltára helyeződik így a hangsúly, s e szín a kora reneszánsz, illetve az ikonok világát juttatja észbe, az örök és változatlan vagy mozdulatlan értékekbe vetett hit korszakait. A biedermeier korban ez a hangszer fontos berendezési tárggyá, státusszimbólummá, az otthonosság-érzet részévé válik. A zongoraláb fekete színe – ha csak önmagában nézzük – jó néhány elcsépelt képzetet idéz: Adyt, Madáchot (igaz, a széklábból asszociálva). De mégis, az irodalmi utalások segítenek abban, hogy ráismerjünk arra, hogy a zongoraláb leginkább a művészet attribútuma. A fentebb említett arany szín arra is utalhat, hogy a görgő, a mozgatható vagy mozgó rész a zongoraláb létének eleme, sőt, az állandóság és mozgás (a destabilizálódás!) együvé tartozását sugallja. Hogy ez a zongora-tartozék mennyire fontos része e képeknek, azt éppen a zongoraláb és a festményeken szereplő más tárgyak kapcsolatából olvashatjuk ki. Az itt kiállított képeken megtalálható többi elem is visszatérő: a váza, a liliom és a gyümölcsök.

Itt – még mindig a bevezetőben, az első lépcsőfordulóban állva – szeretnénk kitérni arra is, hogy Várhelyi Tímea festői világa kevés tárgyat foglal magába, ez a dekoratív minimalizmus azonban vigasztalan létkérdéseket fogalmaz meg. És most szeretnénk visszatérni a nézőpont, a zongoraláb és a többi képalkotó elem kapcsolatára. A nézőpont földközeli: szőnyegtelen, csupasz, lépteink alatt bizonyára nyikorgó, halszálkaparkettát látunk, olyat, ami az időtől, sok időtől öregedett meg, de rendezettségét mégis megtartotta. A nézőpontokból kettőt emelnénk ki: egy parkettára néző felülnézetit, és egy szembenézetit. A szembenézetiből látjuk mindazt, ami a mulandóságban fájdalmas: a víz s a virág rothadását a vázában, a fő ékét, virágzatát elveszített, fonnyadó virágtestet, lankadó leveleket. A szikáran önmagát megtartó növényszár vonja leginkább magára a tekintetet, keményen, átlósan, szinte bele van égetve a vászonba a növényszár tartása. Nem nehéz észrevenni a kapcsolódási pontot a zongoraláb és a növényszár között. Csonka, rész-elem mindkettő, de nélkülük nem létezik az egész. A váza, a víz mind-mind a végsőkig leredukált művészi világba vezet be. Az „élet vize” az enyészet jele lesz, mivel a virág, ide, vázába, vízbe merülve megsemmisül, igaz, nem rögtön. A mulandóság eme pantheonjában a festőnő merészel közhelyekhez nyúlni, színekben, formákban, motívumokban egyaránt Az ovoid formájú tálca az életet asszociálja – vagyis csupa áttűnés minden –, e tálcán látjuk a vázát és a virágot. A halált.

Mterem -hideg februrVli Dezs

II. A második részben, lent, a központi térben tárul elénk Várhelyi Tímea mindinkább elsötétülő színvilága, amely kontrasztot és ugyanakkor közvetlen kapcsolatot teremt Váli Dezső Műterem – hideg februári reggel 2004–2007 (A/04/02) című festményével. A művész állandó témája, a festőállvány most képen kívülre, eredeti funkciójába visszahelyezve kerül elénk: a kisméretű festmény (28,5×40,3 cm) ezen helyezkedik el. De hogyan… Először is: mélyen a szemmagasság alatt, és Várhelyi Tímea képeinek horizontja alatt. A Mester gesztusa a tanítványnak? Vagy másságának hangsúlyozása, annak, hogy őhozzá oda kell hajolni? Talán egyik sem, vagy mind együtt. Várhelyi Tímea mágikus, mesés, sokszor erős és kontrasztos színeihez képest itt a bátor egérszürke ömlik szét a vásznon. Ezen a mostani műterem-festményen a nézővel frontálisan szembehelyezkedő fal az uralkodó térelem, nagyrészt ott történnek a dolgok. Szerényen, de mégis erőteljesen: a formák és színek játékával. És egy kapcsolódási ponttal. Várhelyi Tímea zongoralába itt falnak támaszkodó fekete fogpiszkáló: nem drámai e forma jelenléte, inkább jelszerű. Támaszték, mankó, bot: a mindenkori segítségnyújtásra utalhat. De most pihen, nincs rá szükség, pusztán jelen van. A fal előtt kék fedelű asztal áll, leginkább ez vonzza a tekintetünket. Az elhúzódó, félrevonuló, üres fedelű és szék nélküli asztal. Lehet, hogy munkaasztal, de talán az írás, az olvasás, az elmélyülés helye. Esetleg a szertartásé, evésé vagy az áldozatbemutatásé. Nem tudható. Lehet bármelyik és egyik sem.

Vrhelyi Majmos csendletAz utolsó, a III. téregységbe átvezető felületen helyezkedik el a Majom elszáradt virággal című, 2012-es keltezésű kép. Mindig, de jelen esetben különösen fontos a keret, amiből kettő plusz egy is van. Két külső és egy belső. Tizenkilencedik századi empire-biedermeier enteriőrök tükreit szegélyezték ezzel a tojásmintával, ami egy szélső keretbe van foglalva, lezárva vagy idézőjelbe téve. Az aranyosra-ezüstösre koptatott keret, az antikolás tehát formájában és anyagában is a tovatűnt és lezárt múltat idézi. A kép felszínét uraló sötét függöny finom, vékony, arany színnel megfestett karnison, rendetlen ráncokat vetve lóg le, egészen a földig. Köznapi funkciót nehéz lenne tulajdonítani neki, mivel mögötte keskeny kis ablak bújik meg, inkább vélhető e drapéria színházi függönynek, ha lenne itt színház. Lehetséges, hogy a kép előterében elhelyezett tárgyegyüttes keretéül szolgál e fekete lepel. Apró dobogón hever egy összecsuklott játékmajom. Végtagjai kicsavarodva hevernek a teste körül. Nevetésbe vagy inkább fájdalomba torzuló arca felénk, nézők felé fordul. Ez a játék, a majom a gyerekkor titkait, főleg a keleti mesevilágba vágyódást, hajdani álmodozásainkat idézi fel. De nem vidáman. A gyermekkor halott majma és a jelen vagy jövő fekete drapériája között láthatjuk a fehéren világoló öblös vázát (női attribútum) és a vázában a mészfehér, dermedten oszló-pusztuló növényszárat (férfi attribútum).

Az erotikus allúziókkal telt, drámaian ellenpontozott színvilágú kép a tőle félfordulattal balra elhelyezkedő Mester, Váli Dezső kisméretű (28,5×40,3 cm), ám annál jelentősebb képével együtt nyer még árnyaltabb jelentést.

Váli Dezső egérszürke fala szinte világít a képen, a fényhiányos, ablaktalan téli reggel-falat a belső fények teszik élővé, már-már vidámmá. E belső fények a játékos, színes ablakok, amelyek szabálytalanul és ügyetlenül dülöngélnek a falon, mintha gyermekrajzok lennének, ám értékük abban rejlik, hogy vannak, léteznek.

A III. térbeli és tematikus egységben egy kivétellel csendéletek függnek. Az eddigiekhez képest a világos színvilág, a sápadt pasztellszínek dominálnak. Az elmúlás időtlenülése szól ezekből a kompozíciókból A kiállítás záróképe a Csendélet tájban II. 2012. A pasztelltechnika, melyet Várhelyi Tímea ezen és más képein is alkalmaz, szintén a már megidézett, de az időtlenbe emelt kort idézi. Talán ez a legnőiesebb képe az itt lévők közül. Itt mer színes, mer nagyon rózsaszín lenni. A vászon mintha pókhálószerű fátyollal, fedőszínnel lenne bevonva. Vagy mint a befőtt, vékony viaszréteggel lenne tartósítva. Legyen is úgy, ahogy érezzük, mivel e tárlat egyetlen még ép virága, itt látható. Az utolsó képen a virág lepelszirmait nem hullatja el. A pusztulás elindult körülötte.

A szerző köszönetet mond a Vízivárosi Galéria munkatársainak, amiért segítségére voltak abban, hogy ez a szöveg létrejöhessen. Vízivárosi Galéria 2013. január 10.–február 1.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top