Archív

K úrtól Borzalagig

„Csak azok a nemzetek emelkedhetnek, akik becsben tartják és építik saját kultúrájukat.” – [Böszörményi Gyula interjúja]

2013 januárjában a Könyvkóstoló vendége Havasi Péter színművész volt. Ebből az alkalomból az est házigazdája készített vele interjút.

Mikor és hol, milyen családba születtél? Volt-e valamiféle „hátszél” a családod részéről, ami a színház felé terelt?

Az egykori Csehszlovákiában (ma már Szlovákia) születtem Kassán, 1987. február 12-én. Édesapám a helyi kulturális élet aktív szereplője, így mindig közeli kapcsolatban voltam a kultúrával, ezen belül a színházzal is. Nyilván ennek is szerepe van abban, hogy színész lettem, habár a szüleim részéről, sosem voltam tudatosan ebbe az irányba terelve.

Miként keveredtél először színpadra?

Öt éves voltam, mikor a Kassai Állami Színházban Puccini Pillangókisasszonyát tűzték műsorra, és gyerekszereplőt kerestek. Nagybátyám, aki a színház magánénekese, ajánlott be engem. Akkor még persze elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer én is színész leszek. Gyerekszemmel nézve, nem tartottam túl jó helynek a színházat. Állandóan csendbe kellett lenni, nem szaladgálhattam kedvemre, nem vakarhattam meg a fejemet, ha éppen viszketett a paróka alatt.

A szüleid, családod, barátaid mit szóltak ahhoz, hogy a „csepűrágók” közé akarsz állni?

Különösebben nem tiltakoztak ellene. Édesapám, mint már mondtam, maga is színházi ember, ő semmiképp. Édesanyám, közgazdász létére, talán jobban szerette volna, ha valamilyen „polgári” szakmát választok, de végső soron örült neki, hogy azt csinálhatom amit szeretek.

Emlékszel-e olyan konkrét, meghatározó pillanatra, mikor eldőlt, eldöntötted, hogy a színpad lesz az életed?

Nem emlékszem arra, hogy egyik nap arra ébredtem volna, hogy én már bizony színész leszek, ha törik, ha szakad. Inkább folyamatosan, nagyrészt a gimnázium évei alatt merült fel bennem a gondolat, hogy megpróbálnám a dolgot. Akkor persze már komolyabban érdekelt a színház, magam is játszottam, eljártam szavalóversenyekre, több-kevesebb sikerrel. Az i-re a pontot a sikeres egyetemi felvételi tette fel. Persze később is voltak nehéz időszakok, mikor feltettem magamnak a kérdést, hogy akarom és egyáltalán tudom-e ezt a szakmát csinálni. Egyelőre azonban nem bántam meg, hogy a maradás mellett döntöttem.

Mi vonzott, vonz a színpadra? Szerinted miért fontos a színház még ma is, mikor a televízió, mozi és az internet mindent ural?

Nem az önmutogatás az, ami vonzott és megfogott a színházzal kapcsolatban. Habár bizonyos, hogy olyan emberből, akiben nincs exhibicionizmus, soha, illetve nagyon ritkán lesz színész. Engem a pillanat megismételhetetlensége, a személyes jelenlét és élmény az, ami leginkább érdekel. Talán pont ezért tud a színház élő és pulzáló maradni a modern médiákkal szemben. Véleményem szerint azt a fajta személyes élményt, amit egy színházi előadás nyújt, nem tud, de nem is akar helyettesíteni se mozi, se tévé.

Számos darabban játszottál már, így

megmutathattad magad – többek között – a Dzsungel könyvében, mint keselyű és Kafka Kastélyában, mint K úr. Eddigi karaktereid közül melyik jelentette a legnagyobb kihívást és miért?

Minden szerep külön kihívás. Nehéz lenne sorrendbe rakni. Mindegyikhez fűződik egy-egy emlék. Különösen akkor ragaszkodom hozzá, ha lekerül a műsorról, ha tovább már nem játszom. A jelenlegi szerepeim közül említhetem a Philadelphia, nincs más út! Gar-ját vagy a Színházkomédia Oscarját, esetleg a nagy sikerű Gergő és az álomfogóból Borzalagot. Nem lehet őket összehasonlítani, hisz annyira különböznek egymástól, annyira más a sorsuk és a jellemük. Mindegyik másért szerethető.

Egy színpadon játszhattál Garas Dezsővel, Cserhalmi Györggyel. Mit jelentett ez számodra? Tanultál tőlük valami olyat, ami valószínűleg elkísér majd egész pályádon?

Ez még a budapesti részképzésem alatt volt. A Nemzeti Színházban Alföldi Róbert rendezte az Oresztészt és mi, a hallgatók, részt vettünk az előadásban. Jó volt látni testközelből, hogy a „nagyok” ezt hogy csinálják. Tapasztalni őket úgymond munka közben. Természetesen az ilyen élmény megmarad. Ráadásul azt se a legrosszabb kimondani, hogy én már játszottam a Nemzeti színpadán…

Szlovákiai magyar színészként érzel-e különbséget a szlovák és magyar színjátszás, rendezés és közönség között? Ha igen, mit?

Annyira hasonlít és közel áll egymáshoz a két kultúra, hogy semmi lényeges különbséget nem tudok felhozni példaként. Nagyon hasonló a színészképzés és a színház is. Nyilván köze van ehhez a közös történelemnek, amelynek során a két nép színházkultúrája együtt alakult. Hivatásos szlovák színházról ráadásul csak az 1920-as évektől beszélhetünk, addig ugyanazon országon belül egy és ugyanazon hatások, befolyások érték és alakították.

Tavaly a kassai Thália Színház új igazgatót kapott Czajlik József személyében, és ezzel maga a színház arculata, kínálata, hangvétele is markánsan megváltozott. Hogy látod ezt a folyamatot belülről?

Én személy szerint örültem a váltásnak. Úgy érzem, hogy a színháznak szüksége volt új lendületre, elrugaszkodásra, ami az igazgatóváltással megtörtént. Minden közeg egy idő után elveszíti lendületét és megtorpan, ezért szerencsés, ha új hatások érik. Nagyon értékesnek tartom azt a fajta munkát, amit elkezdtünk. Természetesen időre van szükség, míg ez a munka beérik, de Kassán jelenleg minden adott arra, hogy igazán vibráló, izgalmas színház működjön.

Köztudott, hogy a színházak helyzete évről-évre nehezebb, s mivel a fenntartásukhoz szükséges pénzt – sajnos – politikusok osztják, ezért egyre átpolitizáltabb is. Szerinted lehetne másként, okosabban kultúrát csinálni? Ha igen, hogyan?

A mindenkori politika célja, hogy hatalomra kerülése után minél hamarabb, minél gyorsabban és hatékonyabban átvegye az uralmat a különböző állami szférákban. Érdekes módon valahogy mindig a kultúra az, ahol a hatalomátvétel után nem történik semmi. Valamiért egyik garnitúra sem akarta stratégiailag fontos ágazattá emelni. Általában akkor kerül középpontba, ha elvonásokról, zárolásokról van szó. Az uralmat gyakorolni persze fontos, tudni és ellenőrizni akarják, mit játszanak a színházakban, koncerttermekben, milyen témájú kiállítás nyílik itt vagy ott, mert végső soron tömegeket szólít meg. De megbecsülés ritkán éri. Arról mintha megfeledkeznének, hogy nemzetté csak a kultúra tud emelni, anélkül csak népcsoportról beszélhetünk. S véleményem szerint csak azok a nemzetek emelkedhetnek, akik becsben tartják és építik saját kultúrájukat.

Mire készül idén a kassai Thália, és ezen belül téged milyen szerepekben láthatunk?

Körülbelül az évad felében tartunk. Eddig két bemutatót tartottunk. Yasmina Reza Művészet című vígjátékát Mészöly Miklós Ablakmosója követte. Ez utóbbiban Tomi szerepét játszom, aki egy fiatal művészember. Egy reggel idegen betolakodó, az Ablakmosó zavarja meg, aki feldúlja a férfi nyugalmát és magánélete intimitásába taposva komoly válságba sodorja Tomit és feleségét, Annit. A most készülő előadás Peter Weiss Marat/Sade című darabja lesz, amelynek bemutatóját már remélhetőleg a felújított színházteremben tartjuk meg. Az évadot pedig a Nyolc nő című bűnügyi komédiával zárjuk.

Hogy érzed magad 2013 elején fiatal kassai magyar színészként a színpadon és a magánéletben? Ha kívánhatnál valamit erre az évre Élet anyótól (aki szereplőtársad a Gergő és az álomfogó c. darabban), mi volna az?

Köszönöm az érdeklődést, jól vagyok. Ami meg a 2013-as évet illeti, nincsenek nagy vágyaim vagy célkitűzéseim. Nem akarok álszerénynek tűnni, de szerintem ha az embernek van egészsége és elegendő ereje a munkához, akkor az már elég arra, hogy a maga szerencséjének a kovácsa legyen.

FOTÓ: Bekőné Lovas Márta és Bocsárszky Zsolt

A nyitó képen Havasi Péter és Böszörményi Gyula látható

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top