Archív

Djabe: háromszor Le és fel

Djabe

Miért is ne!? Először a kályhánál kezdem, azaz a Djabe-zenekar előéleténél. (Libisch Károly írása)

Új, 2012-es zenei albumuk (talán 21., ha a számolásnál ragaszkodunk a csak hangi kiadványokhoz) megjelenése kapcsán. A zenei piac liberalizálódása, a kiadók sokaságának termékei között nem árt egy kis ismétlés azoknak sem, akik találkoztak már a lassan 16-éves csoport kiadványaival, koncertjeivel! Városiként amúgy is sokan láthattuk a Táncolnak a kazlak koncertjüklemezük nagy plakátokon hirdetett hírverését 2004-ben.

Az ashanti nyelven “szabadság” elnevezésű Djabe-zenekar elődei között mindenképp az egyik legjelentősebb a Macumba volt. A szinészzenész Sipos András vezette ütőhangszeres együttes – melyet Bubik Istvánnal és Ruzicska Tamással alapított – évekig koncertezett, számottevő sikereket érve el. Sipos és Bubik 1994-ben csatlakozott a gitáros Égerházi Attila Novus Jam zenekarához, mely már a Djabe közvetlen elődjének számítható. Itt játszottak együtt először a későbbi Djabe-tag szaxofonossal, Muck Ferenccel (RABB, MuckShow, Besenyő B.B., + keresett stúdiózenész). 1996-ban, két Novus Jam lemez megjelentetése után Égerházi és Sípos megalapították a Djabe zenekart, melyhez 1997-ben csatlakozott Barabás Tamás (basszusgitár; aktív stúdiózenész + Tea, Fusio) és Muck Ferenc is.

2000.-ben komolyabban átszerveződött a csoport. Muck kivált, majd ekkor lett a zenekar tadja a Banai Szilárd (dobok) és Kovács Zoltán (billentyűs hangszerek; Tea), 2001-től pedig Kovács Ferenc (trombita, kürt, hegedű: 180-as Csoport, MAKUZ, Dresh, Budapest Ragtime Band, stb) is. Kovács Ferenc egyébként a Djabe első lemezén (1996.) már szerepelt vendégként. Az együttes ekkortól új lendületet vett, mely Sipos András 2007-ben bekövetkezett haláláig tartott és e törést túlélve: azóta is tart. Sipi (így nevezték kollégái) a zenekar, a koncertek és lemezek egyik lelke, motorja volt. Helyét később sem pótolták.

A Djabe fellépésein 2007. óta a rendszeresen szereplő angol vendégművész, a Genesis egykori gitárosa, Steve Hackett közreműködésével 2012-re kialakult az a 6 fős zenészgárda, amely a 2012-es albumon és a lemezbemutató koncerten az alapfelállást adta. S hogy a cikk címét is magyarázzam: a Down and up {Le és fel} című Djabe-album a lemezbemutató koncerttel együtt ugyanis 3, csak címében azonos produkciót takart. Az még természetes dolog, hogy a novemberi koncerten nem csak a lemezen szereplő számok hangzottak el. Sőt, a vendégeknek köszönhetően egész különleges dolgoknak is tanui lehettünk. Az még nem hír, hogy a sugárlemez és a 2-lemezes vinilkiadvány tartalmilag nem egyezik. Az is elfogadott, hogy a sugárlemez 10 audio-vágása mellett 2 számítógépes, képi tartalmat is hordozó felvételt tartalmaz, amelynek most a vinilen a hangját élvezhetjük (és normal esetben a vinilen nem szerepelnek). Amitől viszont különlegessé vált az utóbbi kiadvány, hogy tartalmaz 1 olyan plusz felvételt, amely nem szerepel a CD-n. Tehát a vinil zenéje hosszabb időtartamú. (A januárban megjelenő másik sugárlemez, a dvd-audio formájú albumról jelenleg nincs információm).

A 2 kiadvány borítója is csak kívülről egyforma. Ha beletekintünk, akkor rögtön szembetűnik, hogy a vinilkiadvány nagyobb nyomtatási felületei információkat, képeket, dalszövegeket is tartalmaznak, míg a sugárlemez botítója ezeket mellőzi. Mondanám, hogy a 2 kiadvány árkülönbözetébe ezek a plusszok beleférnek, de a vinilek kis eladhatósága ezt számomra megkérdőjelezi. Olyan az egész, mintha a fő kiadvány a vinilformátum lenne, és azon kívül kiadták még sugárlemezen is. Vinilmániásként minden esetre örültem, hogy így alakult. De halljuk a zenét….

Down And Up {Le és fel}: Középtempójú, kellemes lüktetésű, romantikus hangvételű darab, mely érzést Hackett erőteljes gitárrögtönzése választ két részre. A témát a trombita és billentyűs hangszer kettősén hallhatjuk. Számomra kissé múltidézésnek is tűnik a trombitajáték (Chuck Mangione adott hasonló hangulatot a 70-es évek közepén), illetve a harmonika-hangzású álromantika. Mindenképpen Kovács Ferenc és Steve Hackett játékára érdemes figyelnünk ebben az újkorszakos dzsez [new age jazz] stílusú darabban.

Take A Deep Breath {Lélegezz mélyen}: Pörgős fanki bevezetés után inkább “hagyományos” dzsezrak témát hallunk. Vendégként John Nugent tenorszaxofonon kavar, továbbá Kovács Ferenc trombitájára felhelyezte a szordínót is. A nevezettek játéka, improvizációja mellett Barabás Tamás bravúros basszusjátékára figyeljünk, illetve mindenképp figyelemre méltót akalakít pontos játékával a dobos Banai Szilárd is. Egyik kedvencen a lemezem…

Awakening City {Ébredő város}: Kedves bít-dalocskának indul, szintetizátorral, majd kürtön/fuvolán hangzik el a téma. Hangszerelésében az összjátékok szépségét kidomboritó, romantikus, középtempójú bítes átmeneti [crossover] stílusú darab (Veress Gábor – fuvola – vendégjátékával).

No Chance For Dance {Nincs esély a tánchoz}: Erre a számra csak koreografált táncot lehetne lejteni, mert a páros és páratlan ütemek parádés rendjét a végére még aprózással is fokozza a ritmusrészleg. Leginkább a kemény fank stílusmegjelöléssel illethető, középtempójú darab, Nugent tenorozával (és szólójával) kiegészítve, ahol elsősorban a paradés együttjátékokra érdemes figyelnünk, no meg a ritmusalapot hozó Banai-Barabás kettősre és a basszusrögtönzésre… Először szólózik a lemezen Égerházi Attila.

Almi & Kitti: popzenei közhelyként induló, érzékeny hangulatú, kellemes darab Barabás Tamás lányiról. A romantikus hangvétel végig megmarad (főleg gitár- és szintetizátorhangokon), de a balladai hangvétel felpörgetésével, a ritmusrészleg begyorsulásával a szám stílusa átalakul bítes újkorszakos dzsezzé. Számomra a dobkíséret monotonitása – Banai izgalmas dobszólója ellenére – zavaró. A fuvola témájára (Veress Gábor), a trombita szárnyaló játékára, a billentyűsök és a basszus játékára érdemes elsősorban figyelnünk. Dzsezkedvelőknek nem ajánlom.

I Remember {Emlékszem}: Tulajdonképpen az első etno-zene a lemezen Malik Mansurov (tar) és Hackett vendégjátékával. A hangulatos, lassú gitárbevezetés és téma után beszűrődő szövegelés, a tar téma és megint monoton dob-csattogás következik, mely felett izgalmas tombita, szinti, gitár és basszus futamokat hallhatunk. Én etnosfankos progreszzív rak stílusba sorolnám…

Dark Soup {Feketeleves}: Szerintem a lemez legizgalmasabb, legdifferenciáltab, sodró erejű alkotása. Magyaros etno-dzsez, progresszív bít és kemény fank elemekkel kevertem. A különleges darabban Hackett (progresszív bít) gitározása, Kovács Ferenc hegedűje (és Mansurovval felelgetőse), Kovács Zoltán villanyzongora-játéka (a lemez legdzsezesebb hangjai), Barabás Tamás szárnyaló basszusa mellett némi asszimetrikus ritmusok, és Kovács Ferenc magyarnyelvű, népballada-szerű éneke jelenti a a különlegességet. Banai Szilárd dobolása itt korrekt, színes, fantáziadús.

Five Month Later {Öt hónappal később}: Lassú ballada, némi taktuskeveréssel. Égerházi (gitár) és Kovács Ferenc (trombita) játékával a középpontban.

Hills Of The Valley {A völgy dombjai}: Balogh Kálmán (citera), Bede Péter (furulya) és Mansurov (tar) vendégjátékával színesített fankosetnos progresszív bít ballada. A végére Égerházi progresszív bítes gitárhangjaira Kovács Ferenc hol ír, máskor magyar népies hegedűhangokkal reflektál. A lemez másik csúcspontja a különféle zenei stílusok és elemek bravúrús egysége, egyneművé-válása miatt.

Tears For Peace {Könnyek a békéért}: Angolnyelvű sláger, bít ballada Joanne Hackett (Steve felesége) szövegére, 3 énekesre, némi fankos és progresszív elemmel, végigénekelve.

Camino Royale: a lemez egyetlen Steve Hackett szerzeménye, Nick Magnus szövegére. A sugárlemez mp3-s felvétele hátteréül a Camino Royale utca(?) fényképe látható (vinilen csak hang)… A tulajdonképpen dzsez-rakos progresszív bít stílusúdarab (jellemzően a korai Genesis és Yes közötti hangzással) az elején egyéb beszüremlésekkel (dzsez, regtájm, madárhangok, stb.). Majd Hackett gitárja és éneke után minden a “helyére kerül”, orgonával, szintetizátorral, vokállal, szordínós trombitával, a rögtönzésben dzsez-rak elemekkel. Hangulatos, érdekes darab Roger King (billentyűs hangszerek – 12 Hackett-album muzsikusa) vendégjátékával.

Firth Of Fifth {Ötödik folyótorkolat}: ez a szám az abszolút ráadás; csak a vinilkiadványon hallható, egyébként meg pozsonyi koncertfelvétel. Himnikus progresszí bít ballada, nagyjából a korai King Crimson hatásával, orgonával, szintetizátorral, témabemutatásában hegedűvel; Égerházi izgalmas gitárszólójával a központban.

Dark Soup {Feketeleves}: élő-felvétel és video a CD-n, csak hang a vinilen, Steve Hackett (gitár) vendégjátékával. Erről a változatról is csak jókat tudok elmondani: talán kicsit pörgősebb (nem gyorsabb!) és néhol sűrűbb szövetű, mint a stúdióváltozat, s Hackett szólója nyersebb.

A lemezek közül mindenképp a vinilváltozat az igényesebb, hisz azon az énekelt számok szövegei, a tagok és vendégmuzsikusok fényképei és a számcímekhez rendelt fotók mindenképp pluszt adnak. A hallható zene a már megszokottam intenzív, magas zenei színvonalon játszott, és stilisztikailag vegyes; Djabés. Hackett jelenlétével mindenképpen a progresszív bítrak irányába tolódott el az egyensúly, ami nem baj. Számomra egyes számok könnyedsége volt zavaró, illetve a nem egységes stílus. Hisz – velem együtt! – nem mindenki hallgatja szívesen egymás után a pop, bít, dzsez és etnozenei elemeket. Ez persze nem a Djabe hibája, ők így jók, ahogy vannak. És hogy készült már erősebb lemezük is, ez vitathatatlan. Mégis, van olyan 7 szám az albumon (Take A Deep Breath, No Chance For Dance, I Remember, Dark Soup – ez 2x is -, Hills Of The Valley, Camino Royale, Firth Of Fifth), aminek a meghallgatását kár lenne kihagyni.

A lemez megjelenéséhez hozzátartozott egy reprezentatív lemezbemutató concert is, 2012. november 30.-án. A hírverés hatására eléggé szépen összejötttünk, és a csapat tényleg beleadott apait-anyait. Elhangzottak a lemez számai – ha nem is sorrendben! – meg egyebek is. És ez utóbbitól lehetett padlót fogni! A 9.-nek bemutatott No Chance For Dance után ugyanis Steve Hackett kezébe vette gitárját egy kis klasszikus gitárzene előadására. Mondjam? Döbbenetes, fantasztikus volt. S amikor már 4-en lettek (basszusgitár, zongora, hegedű, akusztuikus gitár), egy szép dalban, középtempójú, íres hangulatban gyönyörködhettünk.

A Hillage-blokk folytatásában magint a proresszív bít került előtérbe: a románc-szerű darabban Hackett szólója volt a középpont (Hackett, Égerházi, Kovács Zoltán, Barabás, Banai kintettjével). A Mezzoforte dobosa (Gulli Briem) és Kovács Ferenc (trombita) csatlakozásával kialakult az a csapat, amely már igazi csattogós rakkal múlatta az időt. Hackett gitárszólója utána a dobosok vették át a szerepet, keverve a bravúrt az unalommal. Ez utóbbiban inkább a magyar dobos erőteljes csattogása részeltetett.

Ezután az Angklungot játszotta a teljes csapat (Sipire is emlékezve). A szám különféle hangmagasságú angklungok ritmikus csattogására épült.

A ráadásban egy rakos fúziós stílusú darab hangzott el (teljes zenekar, 2 dobossal), illetve a lemez 10. Száma, a Tears for Peaces.

Mondanám, hogy minden jó, ha a vége jó, és ez igaz is lehetett volna erre a – lemezbemutató – koncertre, ha a hangerőt is a terem méreteihez állították volna be. Sajnos, a pankkoncertek hangereje sok volt nekem. Csengő füllel, zúgó fejjel ugyanis nehezebben fogadom be azokat az érzékeny hangi és érzelmi finomságokat, amiket a zenekar a színpadon egyébként produlkált.

Maradnak tehát a lemezek, ahol a hangerőt a szobám, a fülem és az érzelmi állapotom mértékében tudom beállítani!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top