Archív

Korunk lapszámbemutató és vita

meghivo-2013

Nemzet, nemzetköziség, nemzetfölöttiség sokat vitatott kérdésében szervez tanácskozást az Illyés Archívum (Teréz körút 13. I. e.) 2013. január 15-én du. 5 órakor. A tematikuslapszámból Zelei Miklós és Filep Tamás Gusztáv írását közöljük.

A tanácskozást a kolozsvári Korunk szerkesztőségével, a folyóirat januári számához kapcsolódva rendezik meg.

Házigazda: Pomogáts Béla irdalomtörténész.

A lapszámot Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke, az összeállítás szerkesztője mutatja be. A vitában számítanak a januári Korunk szerzőinek részvételére.

Meghívottak: András Sándor, Balázs Péter, Lengyel László, Szilágyi Ákos, Szücs György, Tettamanti Béla, Zalán Tibor, Zelei Miklós.

Zelei Miklós

Pro domo

A latinul beszélő III/III! Mielőtt elfelednénk, jegyezzük ezt is föl, csak úgy magunknak, pro domo – kéménybe korommal.

Szabály volt ugyanis a Magyar Népköztársaság korszakában, hogy az újságírók nyugati országok külképviseleti szerveivel nem tarthattak kapcsolatot. Engedéllyel, igen. De ma már, ahogy türemkednek elő a titoktalanított papírok, nagyon is nyilvánvaló, hogy az „engedély” miféle kényszereket vont maga után.

A tiltás magában foglalta azt is, hogy a nyugati országok követségei sem ápolhattak kapcsolatokat az újságírókkal. Mindezt azonban nem volt könnyű betartatni. Különösen nem az információk szabad áramlását is garantáló helsinki folyamat (1973–75) után. Amikor már legális keretek között is lehetett beszélni, írni az eltérő nézetek jogosságát hirdető pluralizmusról – újabb latin szó! –, a plurális társadalom követelményeiről. Amelyet szelíd szociológiai műszóval többszólamúságként emlegettek a szabad levegőre vágyakozó kórustagok.

Mennyi ma már érthetetlen kifejezés!

Pláne, ha még azt is hozzáteszem, hogy amikor valaki szóval avagy tettel „túlhajtotta” a pluralizmus követelését, akkor a „szabadosság” bűnébe esett. De ettől igyekeztek megóvni az embereket. Már ha kudarcot vallottak abban, hogy segítségül hívják „a külső késztetést benső megfelelési vággyá transzponáló” öncenzúrát.

Így hát Helsinki szellemében tág lehetőségeket nyújtottak a nyugati követségeknek arra, hogy különféle rendezvényeket szervezzenek, s ezekre a lapok munkatársait szabadon meghívják. És ki is tettek magukért a nyugatiak. Hiszen – akkor még! – „csábítani” kellett a „keleti tömb”, a „legvidámabb barak” embereit „a fellazítás” politikájának ínyenc kínálatával. A „tájhivatal” pedig – a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala – már nem mondhatott nemet a nyugati országok követségeinek. Más megoldást kellett választania.

Rámosolyogtak a külképviseletekre, hogy küldjék csak nyugodtan meghívóikat a szerkesztőségekbe, akár névre szólóan is. És ugyanebben a pillanatban géppuskaropogás hangzott fel a telexszobában. Az e-mailnek híre-hamva sem volt még akkoriban. A telefax is a jövő irodájának felszereléséhez tartozott. Telexgép billentyűi kopogták a sorokat, mintha egyszerre legalább tíz nagy kocsis Robotron írógépet – a Német Demokratikus Köztársaság műszertechnikájának csodája volt – püföltek volna erős kezű gépírónők.

Kezében az üzenettel előtotyogott a telexesnéni: „Prodómó jött!” Belső használatra készült feljegyzés. A „tájhivatal” „prodómóval” utasította a szerkesztőség munkatársait arra, hogy a nyugati követség rendezvényére nem mehetnek el. A követségi emberek előtt pedig mosolyogva tárta szét a karját: „Nincs érdeklődés? Erről nem tehetünk! Mi nem utasíthatjuk a szerkesztőségeket arra, hogy milyen eseményeken vegyenek részt. Demokrácia van.”

A nyolcvanas évek első felében – a kormány „félhivatalosánál” –, a Magyar Hírlapnál dolgoztam. Egy hozzám került „prodómót” kihoztam a Lapkiadó Vállalat Lenin krt. 9-11. szám alatti – jelenleg a Boscolo Hotel New York Palace szálloda és rendezvényhelyszín – épületéből. Nem volt nehéz. És odaadtam egy ismerősömnek, akiről tudtam, hogy eljuttatja a dokumentumot az osztrák követségnek.

Ettől kezdve nem jött több „prodómó”. Másként „vezényelték le” az elmaradást a rendezvényről…

És ez az egész nem is fontos ma már.

Csak annyiban, hogy 1988–90-ben ezekkel a nemzetközi tapasztalatokkal, ezzel a nemzetközi tudással mentünk bele az életünkbe dübörgő globalizációba.

Filep Tamás Gusztáv

Széttört azílium: néger-Magyarország

Abból a néhány sornyi hírből, ami a rendelkezésünkre áll a Prágai Magyar Hírlap jóvoltából, nem tudjuk megállapítani, hogyan akadtak egymásra – még az is lehet, hogy a „határsértő” egyszerűen belefutott a csendőrök karjaiba. Valószínűbb azonban, hogy fölállt, kiabált, integetett, ugrándozott, csak vegyék észre már – elvégre az is megfordulhatott a fejében, hogy ha meglepetésszerűen bukkan föl előttük, akár lőhetnek is rá, reflexszerűen, gondolkodás nélkül. Hiszen éppen Lövő határában került csendőrkézre, kőhajításnyira a magyar–osztrák határtól, s amíg átkísérték a csepregi bíróhoz – bár forrásunk erről szót sem ejt – bizonyára nem mindennapi látványosságnak bizonyult a helybeliek számára. Nem mintha a lövőiek nem láthattak volna még francia katonát – a soproni népszavazáson még egy japán antantmegbízott is csattogtatta a sarkantyúit. De a Sopronban szolgáló antanttisztek közül egyik sem volt ennyire fekete. Nyugat-Magyaroszágon vagyunk, néhány évvel a versailles-i dokumentumok aláírattatása után. Akik itt laktak, nem kerültek közeli kapcsolatba a francia hadsereg gyarmati katonáival. Nem volt a néger Lövőn olyan mindennapi látvány, mint egykor Szegeden vagy Makón, amely városok 1919-ben csak úgy feketélltek a szenegáliaktól.

Szokatlan lehetett azért egy kicsit az egyenruhája is.

Pár évvel később, 1930-ban a rimaszombati utcasarkon „csokoládébanánt” árul egy néger, „részben németül, részben négerül” ajánlgatva áruját, ami kapósnak is bizonyul, hiszen „ki az ördögnek ne hízelgett volna az, hogy ez a néger átjött Afrikából, s addig nem nyugodott, míg meg nem engedték neki, hogy Rimaszombatban banánt áruljon” – ahogyan valószínűleg Tichy Kálmán írta le a Gömör című hetilapban. Nagyon tetszett a rimaszombatiaknak a néger, még rendőrt is kellett mellé állítani: „hivatalosan elismert forgalmi akadály” lett belőle, mert egyfolytában öt-hat gyerek őgyelgett körülötte, akadályozva az áthaladást.

Ez a másik néger, az egyenruhás még ennél is nagyobb rokonszenvnek örvendhetett, szinte érthetetlen, hogy nem alakult ki körülötte valamely korai jogvédő mozgalom. Pedig nem kizárt, hogy sorsa hamarosan még drámaibb fordulatot vett.

A csepregi bírónál hallgatták ki először, amint arra a Prágai Magyar Hírlap 1924. szeptember 7-i számában megjelent hírből következtethetünk. Itt mondotta el, hogy „a megszálló csapatoktól lépett meg a Ruhr-vidékről, mert a francia altisztek nagyon durván bántak a színes katonákkal”. Ha így van, kilométerek százain át kellett vándorolnia, erdőkben megbújnia éjjel, hogy átvágja magát a frank és a germán tengeren, s hogy eljusson azíliumába, a megcsonkított Magyarországra; talán éppen azért ide, mert azt gondolhatta, hogy a legyőzöttek jobban tisztelik az emberi jogokat.

Boldog, széttaposott Magyarország! Aki álma lehettél ennek a francia néger katonának. Valószínűleg az egyetlen nyugatinak, aki politikai menedékjogot kért azokban az években Magyarországon.

De nem kaphatta meg.

A hír szerint tovább kellett szállítani Győrbe, ahol a katonaszökevények nyilvántartója volt. „Sorsa felett megindultak a diplomáciai tárgyalások” – de aligha lehetett apelláta. „Valószínűleg”, sötétedik el a hír fogalmazójának arca, „ki fogják adni Franciaországnak” – a Párizs környéki békeszerződések, így a trianoni is, arra kötelezték a legyőzött államokat, hogy a katonaszökevényeket szolgáltassák ki az antantnak.

Egyelőre ennyit tudunk róla is, az itthon négerügyben talán először fölhorgadt emberjogi érzületről is. Még egy ökölcsapás, gondolhatta a hír korabeli olvasója: Kolozsvár, Pozsony és a többi után most elvesztjük őt is, azon kevesek egyikét, aki a győztes államok katonái közül csatlakozhatott volna utóbb ahhoz a deputációhoz, amely Isten elé járulva képviselte a magyarok ügyét, mint az aradiak.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top