Archív

Írónő a börtönben

vaci fegyhaz

“Azt hittem, észreveszem azt a valamit, ami engem megkülönböztet a gyilkosoktól.” Kormos Anett ebben a novellájában a Váci Fegyházban készít riportot.

Börtönpillanat

Riportot kellett készítenem.

A Váci Fegyházban.

Nem féltem, nem először jártam börtönben.

Tudtam, hogy megmotoznak mielőtt beengednének. Tudtam, hogy semmit sem vihetek be magammal.

Ismertem a börtön szagát.

Vas, por, hús, főtt tarhonya. Talán ezek együttese adja azt a szagot, amit a rabság falai megpróbálnak a pofájukban tartani, de repedéseiken mégis kilopódzik. Ez a szag nem hagy nyomot a ruhán, de a bőr pórusaiba olajosan befolyik.

Ismerem ezt a szagot.

Az én bőröm pórusai már ismerik ennek ízét.

Ismerem a színeket is. A por színét.

És ismerem az őröket, akik szürke ruhájukban maguk is rabok, míg tart a munkaidejük.

Azt hittem, észreveszem azt a valamit, ami engem megkülönböztet a gyilkosoktól.

Hogy akik embert öltek, azokat valami közös jegy összeköti, és elválasztja tőlem.

Hogy én más vagyok. Hogy ők mások.

Benyitottam a terembe, ahol a szakkört tartják. Ahol az elítéltek festenek, ostort fonnak, szobrászkodnak. Ahol egy-egy pillanatra kikukucskálhatnak rabságuk ablakán.

A terem közepén nagydarab, bajszos, csillogó kékszemű férfi, kezében félig kész csikósostort tart. Ránk nevet. Dús bajusza felkunkorodik. Ő ostorfonással löködi az odabent igencsak akadozva forduló idő kerekét.

Megölt egy embert. Mert rossz napja volt. Mert elfogyott a türelme.

Ezt csak úgy mellékesen jegyzi meg, merthogy az ostorkészítésről szívesebben mesél.

A teremben ül még egy kínai és egy angyalarcú fiú.

A kínai összekulcsolt kezét a padra fekteti. A padra, amit alig ér fel. Kicsi. Zavarban van, szemét lesüti. Nyugodtan, lassan, a kínaiak szögletességével beszél. Ő két embert ölt meg. Tartoztak neki, nem akarták megadni. Hetedik évét tölti rácsok mögött.

Fest. Üvegre, vászonra, falra, mindenhova. Gyönyörűen. Állítólag igazi tehetség.

Az angyalarcú alig néz ki húsznak. Szeme kék, rövid haja világosbarna. Arca vékony, lányos. Igazi eminens. Kint három kislánya várja. Még vagy tizenegy évig hiába.

Talán nem szabadott volna megkérdeznem, miért ülnek. De nem tudtam nem megkérdezni. Ők pedig minden szégyenérzet nélkül meséltek bűnükről.

Nem szégyenkeztek, mert megkapták a büntetésüket. És letöltik. Tartozásukat a törvény megfizetteti velük.

És ha szabadulnak, „adósság” nélkül kezdhetik újra.

Végeztem.

Átkísértem őket a bibliakörre.

A kápolna hűvös, dohszagú lehelete lefújta bőrömről a kinti nap melegét.

Sötét volt és hideg.

A falak kopottan nyögtek.

Mintha a lélek erős háta tartaná csak a hegyes kupolát. A festett ablakokon a nap benyúlt narancssárga ujjaival, és körbecsiklandozta a vizes, szürke falakat.

A homokszemcsés kőlapokon székek sorakoztak. Kopott, minden díszítéstől mentes faszékek.

Velem szemben vagy ötven férfi. Magyar, cigány, kínai, kicsi, nagy, vékony, kövér, tompatekintetű, élesnézésű.

Mind rabruhában.

Kék-szürke mintás, porosnak tűnő rabruhában.

Előttük egy ezüsthajú kövér nő föl-le hullámoztatva a karját vezényelt. Az oldalsó fal melletti hamis zongoránál egy görbe hátú férfi játszott a hangokkal.

Istenhez énekeltek.

Együtt.

Énekük Istenhez nem fohász volt. Nem volt mit kérniük. Énekük csak ének. De nem hangszálak rezgése, hanem eltemetett lelkek bús szabadságtánca.

Hittem, hogy aki már elvette mástól az életet, annak valamiben másnak kell lennie, mint annak, aki az idő kiszolgáltatottjaként csak a sajátjából nyír le egy-egy napot.

De nem mások…

Csak a múltjuk…

A múltjuk más. A múltjuk egyetlen pillanata.

Egy pillanat, mely bennük lerombolta a holnapot, előttük lerombolta a jövőt.

Illusztrációnak Teknős Miklós 2009-es Pulitzer-díjas fotósorzatának egy darabját használtuk, amely a novellában szereplő börtönben készült.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top