Egy háromnapos születésnapi buli után számára ismeretlen helyen ébred a főszereplő Podmaniczky Szilárd hátborzongató novellájában. (Fotó: Magyar Vivien)
Happy birthday to you!
Még nem nyitottam ki a szemem. A paplan forró volt és könnyű, a fejemben súlyok kergették egymást, mintha fölfognám a véráram löktetését. Tompa fájdalom ült a tarkómon. Ha kinyitom a szemem, tudtam, szédülni fogok. Próbáltam visszaaludni, egy-két óra óriási nyereség lehet, megkímélhet a józanodás első, legborzalmasabb szakaszától, amikor semmi nincs a helyén, az erőm leghalványabb szikrája is elhagy, minden mozdulat ötször akkora energiát és figyelmet kíván, és csöppet sem lennék meglepve, ha egyszer ilyenkor a szemem láttára szakadna ketté a világ.
Első mozdulatomra, hogy talán iszom egy pohár vizet és beveszem a fájdalomcsillapítót, hideg levegő rohant a takaró alá. Megborzongtam és reszkettem. Aztán forróság futott végig rajtam és elöntött a víz. A lábammal párszor megemeltem a takarót, hogy minél jobban reszkessek és izzadjak, hogy kiizzadjam a mérgeket. Minden egyes forróhullám közben arra gondoltam, a paplanba költözik át belőlem a rosszullét, és majd ha jó része átment, kiugrom alóla.
Furcsa szagot fogott az orrom, áporodott mész és ruhák szaga volt, a padló felől sugárzott a hideg.
Harmadik napja ünnepeltük a születésnapomat, így megy már évek óta, és ha ezt kibírom, mintha tényleg újra születnék.
Már az első éjszakán elhagytuk a lakásom a többiekkel, kisebb megszakításokkal ébren voltunk és vonultunk egyik helyről a másikra. A harmadik nap után még elképzelni is borzalmas volt a konyhámban hagyott halászlé szagát. Majd valahol összeszedem magam, lehet, hogy itt, és hazamegyek. Nem bírom tovább, tegnap éjjel az esőben már apró, színes manókat láttam a villámfényben.
Egy idő elteltével jobban éreztem magam, résnyire kinyitottam a szemem. A szobában sötét volt még, autó hangját hallottam, lámpái a redőny résein át fénycsíkokat húztak körbe a szobán. Nem mozdultam. Egyre több autó jött, hajnalodik, gondoltam. Az ablaktól pár méterre feküdtem. A szemem nedves volt és égett, az autók csíkjai elmosódtak, mintha zebrák rohannának körbe a falon dübörögve. Emeletes házakhoz szoktam, ott ilyet ritkán látni, gondoltam, és azonnal azt is, vajon hol lehetek már megint.
Összeszedtem magam, hogy fölülök és iszom egy pohár vizet, mikor valami meglegyintette a tarkómat. Mintha csak álmodnám. Nem mozdultam. A valami könnyű súlya a tarkómon maradt. Mintha egy állat próbált volna a fejembe belépni, épp ott, ahol a tompa fájdalom lüktetett. Óvatosan elhúztam magam és megfordultam. Dupla ágyban feküdtem, valaki aludt mellettem, csak a fejbúbja látszott ki, a haja, ahogy csomókban a párnára terül, és hosszú karja, amelynek ujjhegyei a tarkómra hullottak.
Kimásztam az ágyból, már világosodott, a szobában pár foknál nem volt melegebb. Az ágy végénél megtaláltam a ruháimat, felöltöztem, de a táskámat nem találtam.
A hely ismeretlen volt, de nem lepődtem meg rajta, megszoktam az ilyesmit, csak arra gondoltam, hogy már megint…
Kimentem a szobából, a konyhában vizet ittam és megmostam az arcom. A konyhaablakon az udvarra láttam, ahol száraz, összevágott fák hevertek, mellette egy kisebb gyümölcsfa, talán meggy. Az ég borult volt, őszi pára csorgott a fa törzsén. Kiléptem az udvarra friss levegőt szívni. A szomszédból rám köszönt egy férfi, visszaköszöntem.
Bementem a házba, hogy megkeressem a táskám és hazainduljak. Amíg keresgéltem, kivilágosodott. Az ágyban megmozdult a valaki, lehajtotta arcáról a takarót, de a szemét nem nyitotta ki. Egy öregember. A száját mozgatta, próbálta a nyálát visszanyelni. Az egész házat hirtelen bejárta a félelmem. Nem tudtam, hogy kerültem ide és ki ez az öreg, aki mellett aludtam. Próbáltam az utolsó képet visszakeresni, de amire emlékeztem, már nem tudtam, melyik napból van.
Az öreg kínkeservesen tett egy fél fordulatot az ágyban, magas hangon, szinte sipítva és nyöszörögve mondott valamit: „Megjöttél?”
Nem tudtam, magában beszél csak, vagy válaszolnom is kell. Pokolian éreztem magam. Még egy darabig bizonytalankodtam a táskám miatt, aztán úgy döntöttem, nem érdekes, csak innen tűnjek el. Alig, hogy rászántam magam, autó állt meg az ablak alatt, a lámpáit kikapcsolta. Újra izzadni kezdtem a hideg és bűzös ruháimban. Kezem-lábam remegett az idegességtől. Már késő volt kirontani a házból. El kell rejtőznöm, gondoltam. De az egész ház két sivár helyiségből állt, nem volt hová mennem. Kinéztem az ablakon, nem rendőrautó. Ettől kicsit lehiggadtam, de abban a pillanatban kopogtattak az ajtón. Eligazítottam magamon a ruhát, a hajamat is, nem volt mit tenni, kinyitottam az ajtót. Jó napot, mondta a férfi sárga overallban, a kezében orvosi táska. Jó napot, doktor úr, válaszoltam, jöjjön be. Hogy van az öreg, kérdezte. Hát…, mondtam, de az orvos nem várt választ, bement a szobába és az ágy mellé húzott egy széket. Tegnap jött, kérdezte. Úgy valahogy, igen, mondtam, és lassan beleéltem magam a szerepbe, vagyis gondoltam, ha rendesen beleélem magam, megúszhatom.
Az orvos megvizsgálta a mozdulatlan öreget, én az ajtóban várakoztam. A széket visszarakta, összepakolt, megállt mellettem az ajtóban. Gondolom, mondta, nem akarja kórházba vitetni, ismerem harminc éve, itthon akar meghalni. Mi baja van, kérdeztem. Az orvos a levegőbe nézett. A szervei, mondta, kellene egy speciális műtét, azzal még pár évig kihúzhatná, de lehet, hogy lábra is bírna állni. Mi a vélemény? Nem tudom, válaszoltam, a kezem jéghideg volt. A műtéthez másfél millió kellene, mondta. Hát most mit mondjak, válaszoltam. Maga tudja, mondta, vállamra tette a kezét, aztán elindult, de az ajtóban még megállt: próbáljon valami ételt beletuszkolni, reszelt zöldséget vagy gyümölcsöt, meg folyadékot. Eddig ki gondozta, kérdeztem. Én; holnap is benézek, válaszolta az orvos és elment. Nagyot fújtattam.
Az öreg felé fordultam, aki alig hallhatóan szuszogott, a szobában még világosabb lett. Átkutattam a zsebeimet, maradt-e pénzem. Csak pár rongyos papírzsebkendő. Átnéztem a fiókokat, a ruhaszekrényt és konyhaszekrényt. Se pénzt, se a táskámat nem találtam, csak pár edényt és egy megkopott öltönyt.
Na jó, elég gondoltam, becsuktam magam után az ajtót, a kaput is, és elindultam a sáros utcán. Pár kerékpár, gyalogosok, némán bólintottunk egymásnak, miután végigmértek. Az utcán még hidegebb volt, a szél átfújta a ruháimat. Busz hangját hallottam a sarkon túlról, megszaporáztam a lépteimet.
A busz tábláján két falu neve állt, soha nem hallottam róluk. Nem szálltam fel, pénzem sem volt, bár pár másodpercig néztük egymást a sofőrrel, aztán becsukta az ajtót. Nem tudtam volna elmagyarázni, vagy ha sikerül is, pénz nélkül biztosan nem enged föl. Elment. Hosszan néztem a busz billegő farát. Aztán elindultam utána.
Azt fontolgattam, becsöngetek valahová és pénzt kérek, majd megküldöm. Rászántam magam. Szétnéztem, az utcán nem járt senki, egy nagyobb ház falán megnyomtam a csengőt. A kutya a kerítésig szaladt, némán szimatolt, nem ugatott. Nem jött ki senki. Újra csöngettem. A kutya megmordult, vártam még egy percet, de semmi.
A busz füstje még a nyirkos levegőben keringett. Mentem utána. Éhség és szomjúság fogott el, és fáztam. Az út enyhén emelkedett, az emelkedő után a piacra kanyarodott. Már messziről éreztem a pecsenyék szagát. A piacon használt ruhákat és élelmiszert árultak, rengeteg gyümölcsöt, zöldséget és a bódékban frissensülteket. Még egyszer átkutattam a zsebeimet, aztán arra gondoltam, legalább órát hordhatnék, most adnának érte egy ezrest. Az egyik használt ruhásnál átfutott a fejemen, hogy a dzsekimet eladom, de épp előtte gomboltam állig, hogy meg ne fagyjak. Csak lődörögtem, de észbe kaptam, hogy ha lopni akarok, akkor azt gyorsan kell, amíg föl nem tűnök.
Félig kigomboltam a dzsekimet, és megindultam a kofasoron, mint akinek dolga van. Az egyik asztalkán halomban álltak a répák meg az almák, az árus a szomszédnak magyarázott, aki előtt kisebb sor állt tojásért. Kiemeltem pár koszos répát meg almát, bedobtam a dzsekim alá, visszagomboltam, megkerültem a sort.
A jéghideg répák és almák nyomták a hasamat, az ujjaimat már nem éreztem a hidegtől. Ha kimegyek a faluból, megfagyok, itt kell maradnom, és minden porcikám azt kívánta, hogy fedett helyen legyek. Nem gondolkoztam sokáig, visszaindultam az öreg házához.
Furcsa volt, milyen otthonosan mozgok ezen az idegen helyen; benyitottam a házba. A dzsekimből kipakoltam a konyhában, benéztem az öregre, ugyanúgy feküdt, de ahogy közelebb léptem, csípte az orromat a szag. Beszart és bevizelt. Toporogtam egy darabig; ezt nem lehet kibírni, az étvágyam is elment. Újra végiggondoltam az egészet, a fejem már tisztult.
Az udvaron fát aprítottam, begyújtottam a konyhai sparheltben, vizet raktam föl. Pár percen belül langyos levegő keringett a konyhában, összenyitottam a szobával. A forró vízben megmosakodtam, nagyságrendekkel jobban lettem. Az öreget átforgattam az ágyamra, kimostam a seggét, kirángattam a szaros lepedőt az ágyból, belenyomkodtam a forró, szappanos vízbe, az öreg alá beraktam az én lepedőmet, és kiszellőztettem. Csak itt álltam meg egy pillanatra, merthogy miért volt két személyre ágyazva? Mindegy, talán az orvos, gondoltam.
Hamarosan átmelegedtek a falak, a szaros lepedőt a vízzel kiraktam az udvarra. Néztem a kezeimet, különösebb számvetés nélkül jutott eszembe, mi mindent fogtam már velük. A répát meg az almát lemostam, meghámoztam, az öregnek aprókra vagdaltam egy tányérban.
Fölültettem az ágyban, a szemét nem nyitotta ki, néha a szemgolyó fehérje kivillant, de csak pár falatot bírtam beletuszkolni, és három korty vizet, gépiesen nyelt; erősen tartottam a fejét, meg ne fulladjon, és jó hangosan mondtam, mit csináljon: nyel, eszik, kortyol!
Visszamentem a konyhába, lerogytam a székre, kifáradtam. A maradék répát és almát lassacskán befalatoztam, raktam a tűzre, levettem a dzsekim, és próbáltam összeszedni magam, hogy megtervezzem a hazafelé vezető utat. Ma már nem indulok el, ebben biztos voltam. És arra gondoltam, holnap reggel úgy is jön az orvos, benne talán megbízhatok, elmondok neki mindent, kérek tőle pénzt és elhúzok innen.
Az öreg békésen aludt az ágyban, a melegtől lejjebb hajtotta magán a takarót. Leültem az ágy szélére, és csak arra tudtam gondolni, hogy teljen az idő, mielőbb jöjjön az orvos. Hosszúkat pislogtam, gondoltam, rám fér még egy kis alvás, és óvatosan visszabújtam az öreg mellé.
Már délután lehetett, mikor felébredtem, de már nem riadtam meg, helyzetemmel részben megbékéltem így, hogy valamelyest irányításom alatt tudtam a dolgokat, és volt tervem a kiszabadulásra.
Alkonyodott, a tűz parázsra éget, kimentem fát vágni. Az életlen balta nehezen vitte a vaskos tuskót, a félhomályban turkáltam a földet, hátha találok valamit, amivel megélezhetem, mikor megállt a kezem a földben. Éreztem, hogy néz valaki. Fölemeltem a fejem, a kertkapu mögött homályos alak álldogált. Próbáltam kivenni a szürkületben. Na, gondoltam, túljátszottam a szerepem, lebuktam. A baltát a földre dobva a kapuhoz mentem. Pár lépés után már láttam, hogy egy nő, ovális arca megcsillant az ablakon kiszűrődő fényben. Jó estét, mondtam. Jó estét, válaszolta. Bemehetek, kérdezte. Persze, és kinyitottam a kaput.
A konyhában hellyel kínáltam, bentről kihoztam még egy széket. A villanyfényben ijesztően vörösre sírt szemeit törölgette. Először azt gondoltam, hogy az öreg lánya, de mert nem akarta látni és nem is kérdezett róla, ezt gyorsan elvetettem, és bíztam, nyugodtan játszhatom tovább az öreg fiát; legalább reggelig.
A nő alig lehetett több negyvennél, és ha leszámítjuk a megduzzadt könnyzacskókat és a vastagra sírt szájvonalat, még csinosnak is mondhatnám. Azzal kezdte, hogy nem is tudja hol kezdje. Vagy egy órán át hallgattam, közben besötétedett.
Nagy bajban volt: a faluban mindenki városi kurvának tartotta, mert csinos és gyűlölik itt az idegeneket; mindenkinek a faluból, legföljebb a szomszédos faluból kell nősülnie. A férje iszik, mint az állat, tele van pénzzel, több száz hektáron dolgoztatja az embereit, de ő már a piáláson kívül nem sokat csinál. Elhagyni nem lehet, mert utánamegy és megöli, ezt megígérte; vagy a férfi testvérei ölik meg, mindegy. Az öngyilkossághoz nincsen mersze, és mivel én is idegen vagyok itt, megérthetem.
Két kézzel fogtam a fejem. És valahogy nem tudtam előjönni azzal, hogy adjon pénzt, és én már itt sem vagyok. Ez neki nyilván nem megoldás.
Jöjjön, hozzon otthonról pénzt, és lelépünk, mondtam. Nem lehet, mert utánam jönnek, válaszolta, és ahogy kimondta, én is éreztem, ez túl nagy ár a szabadulásomért, nem szabad bevállalnom.
Csend telepedett ránk, abbahagyta a sírást, próbáltam segíteni: mi lenne, ha megölné, mondtam. Nem lehet, már gondoltam rá, nekem akkor végem van, mondta, de, esetleg, mi lenne, ha maga. Ettől teljesen lefagyott az arcom. Na nem, válaszoltam, azt nem. Megfizetem, rengeteg pénzt tart otthon, van vagy egymillió. Hallgattam. Én nem tudok ilyet…, mondtam. Otthon fekszik, nincs eszénél most se, mondta, jöjjön el velem, kérem, nagyon kérem, segítsen. Fölállt, kitárta az ajtót, és várta, hogy menjek.
Nem volt szívem magára hagyni ezt a szerencsétlent, úgy gondoltam, ha megnézem, talán lenyugszik, legalább holnapig. Fölkaptam a dzsekimet és elindultunk.
A férje a nappaliban feküdt, a keze lelógott a díványról, a szája nyitva. A nő kíváncsian méregetett, hogy mit találok ki. Hol rám, hol arra a hullarészeg kövér disznóra nézett, akinek hűséget esküdött…
És mi lenne, suttogtam, ha öngyilkosságnak látszana. Nem tudom, én nem értek ehhez, teljesen össze vagyok zavarodva, mondta. Rá kéne gyújtani a házat, mondjuk, mondtam, és jöttem elő a jobbnál jobb ötleteimmel, de a magam számára is meglepő érzéketlenséggel, mintha csak egy ötletbörzén dobálóznék velük. Gyújtsa rá a házat, mondtam. Vagy temesse el a kertben. Az nem öngyilkosság, mondta a nő. Igaz, válaszoltam. Vagy rakja be az autójába, és gurítsa bele a tóba. Van itt egy tó, mondta a nő, a falutól két kilométerre. Akkor mire vár, kérdeztem. Segítsen, könyörgött.
Kimentünk a garázsba, megnéztük az autót, megmutattam, hogy kell beállítani a gázt, a sebességet, a kuplungot, de, mondtam, magának kell megcsinálni.
Az autót már évek óta nem használták, a kerekei a felnin álltak. A falról lekaptam a pumpát, s bár már szédültem az egésztől, nem volt megállás. Amikor az első kerékkel végeztem, a nő finoman megfogta a nyakamat és végigsimította az arcomat. Nem, mondtam, hogy magának kell végigcsinálni. Egy pillanatra eltűnt, míg a következő kereket pumpáltam, s egyszeriben a nyakamba szakadt az egész, hogy itt pumpálom egy ismeretlen ember autóját, egy vadidegen helyen, ahová fogalmam sincs, hogy kerültem, amott az öreg haldoklik, itt meg egy szemét gazembert segítek át a másvilágra. Gondoltam, amíg nem jön vissza a nő, elpucolok. Csakhogy nem volt hová, kint dermesztő hideg és köd szitált, az öreghez meg utánam jön.
Mire visszatért a nő, telenyomtam a kerekeket. A kezében egy köteg pénz, benyomta a dzsekim zsebébe. Nyolcszáz, mondta. Bassza már meg, üvöltettem, értse meg, hogy nem. A nő lehúzta a garázskaput. Csendesebben, meghallják. Aztán azt csinál velem, amit akar, mondta. Na, ne, mondtam halkabban, de a dühöm nem fogyott, és éreztem, a düh valahogy oldja a másnaposságomat. Ha én azt csinálok magával, amit akarok, akkor ugyanott van, ahol eddig, mondtam. Ez a patkány is azt csinált magával, amit akart. A nő visszahőkölt, nem tudta, mit mondjon, aztán mégis: de maga más.
Nem válaszoltam, elmarkoltam a nő kezét, visszamentünk a nappaliba, megfogtuk a férjét és kivonszoltuk a kocsihoz, beraktuk a hátsó ülésre. Innentől már maga csinálja, mondtam, és otthagytam.
Az öreg békésen feküdt az ágyon, halkan szuszogott most is. Föl-alá járkáltam. Hirtelen észbe kaptam: pénz. Ott volt a zsebemben. Nyolcszázezer, megszámoltam.
Már bőven benne voltunk az éjszakában, odakint csönd, az ég kiderült, a hőmérséklet fagypont alá süllyedt. Dobtam még pár hasábot a tűzre, elővettem a pénzt, hétszázat leraktam az öreg mellé a székre, amin az orvos ült. Százat begyűrtem a zsebembe és elindultam.
Amint kiértem a faluból, futásnak eredtem, hogy fölmelegedjek. Időnként hátrapillantottam, hogy ha autó jön, időben leálljak stoppolni. Nem jött semmi, de egy kilométer után elfáradtam és fölmelegedtem. Aztán hirtelen fényszórók csaptak mögülem az útra, hosszú árnyékom elnyúlt vagy száz métert.
A kocsi megállt mellettem, az ajtó kinyílt. A nő ült bent, hátul a férje, ahogy beraktuk. Jöjjön, segítsen, egyedül nem tudok vele mit kezdeni, és hátra mutatott. Hagyjon ki az egészből, mondtam, és magam sem értettem, pár másodperc múlva már bent ültem a kocsiban.
Az útról befordultunk a tó felé, az ég feketén csillogott a vízen. A víztározó erdős részén ált meg, ahol a földhányáson keresztül hosszú lejtő vezetett a tóhoz. A férfit nagy nehezen a vezetőülésbe tuszkoltuk, becsatoltuk, a nő beindította a motort, sebességbe rakta, én az alapjárat fölött egy kevéssel rögzítettem a gázpedált, a kuplungot egy bottal kitámasztottam az üléshez, a lehúzott ablakon át egy madzaggal lehetett kirántani.
Mehet, kérdeztem a nőt. Mehet, válaszolta. Kezébe nyomtam a madzagot, gondolkodás nélkül megrántotta. A kocsi lassan gördült a tó felé. De a nő egyszer csak rohanni kezdett utána. Bassza meg, kiabálta, a lakáskulcsom bent maradt. Föltépte az ajtót és beugrott az ülésre, a sötétben nem láttam, mit csinál. A kocsi egyre gyorsult, mire elérte a tó szélét, ment vagy harminccal. Szálljon ki, kiabáltam utána. A víz előtt egy bucka jobbról megdobta a kocsit, az ajtó becsapódott, rohantam utána. Még a vízben is ment, aztán elsüllyedt. Föl-alá rohangáltam a parton, a víz jéghideg volt. Gyerünk-gyerünk, bíztattam magamban a nőt. A kocsi teteje eltűnt a víz alatt, az örvények lassan kipörögtek, a tó újra sima lett, csak a túlpart felé futó hullámgyűrűk törték meg a felületét. Eltelt egy perc, kettő. Nem tudtam rászánni magam, hogy utána menjek. Ellenkezőleg, lépésenként hátráltam. Amikor kiértem az útra, és újra elindultam a sötétben, zsebre vágtam a kezem, és valahogy úgy éreztem, nem történt semmi. És ezt egyre csak erősítgettem magamban: semmi, az égvilágon semmi. Azt se tudom, kik ezek.
Még éjszaka elértem a szomszédos falut, vagy nagyobb város lehetett. A központban két taxi is állt. Beültem az elsőbe, egy fiatal srác hallgatta a rádiót. Azt mondják, holnap megenyhül az idő, mondta. Jó is lesz, válaszoltam, majd szétmegy a fejem a hidegfronttól. Merre, kérdezte. Egy kicsit hosszabb fuvar lenne, aztán mondtam a várost, és a kezébe nyomtam ötvenezret. Oké, mondta, és megkönnyebbültem.
Amíg kiértünk a faluból, egy szót sem szólt. Csak aztán kérdezte meg: hazajött a férj? És röhögött. Ja, mondtam, meg kinyírtam két embert, egyet meg megmentettem. A srácnak az arca se rezzent: errefelé megesik az ilyesmi, gazdag vidék, gyorsan cserélnek gazdát a vagyonok. De ha adsz még százat, nem láttalak. Csak ötven van, mondtam, és már szedtem is elő. Jól van, válaszolta, akkor azt mondom, hogy csak az egyik feledet, mondjuk hátulról. És barom módon elkezdett röhögni: végre egy kis buli. Azt hittem már, mondta, hogy várnom kell még egy hetet. De az a biztos. Igaz? Benyomunk a haverokkal, mint az atom. Akkor lesz a születésnapom. Happy birthday to you, mondtam, és a rádióra rányomtam egy kis hangerőt.
Gumiharangok 2005
