Az emeleten végre véget értek a fehér falak: a megnyugtató barna tábla halvány drapp festés fölött függött. Jobbra a folyosó hosszan folytatódott, és egy aprócska ablakban végződött, amely annyira taszított, hogy minél távolabb akartam kerülni tőle. Balra fordultam. Az üvegajtó egy pillanatra olyannak látszott, mint egy száj. Behunytam a szemem. – Evellei Kata bejegyzésével indul az Apokrif vendégnaplójának második folyama a Librariuson.
Az ágytálmosópontosan szemben volt a dohányzóval; aki az egyikből kijött, rögtön mehetett is a másikba; ennek ellenére a nővérek – mind férfi – többsége nem cigarettázott. A dohányzó ajtajától balra, a kijárat irányában fekete bőrhuzatos székek, kettő-kettő egymás mellett, közöttük alacsony, üvegtetejű asztal, tetején valaha fehér terítő, az elmaradhatatlan pszeudo-kalocsai hímzéssel. A linóleumpadlón barna kockaminta, ami élesen elütött a külső folyosó hidegzöld burkolatától, és éppen a dupla szárnyú üvegajtónál kezdődött, mint valami sorompó, ami inkább jelképes, mint szükségszerű. A bejárati (kijárati) ajtótól jobbra először a nővérszoba, majd a recepció következett, amelynek az ablaka mindig sötét volt, az elsárgult függöny örökösen behúzva, mintha rejtegetni akarnának valamit, és éppen azzal hívnák föl rá a figyelmet. Fölösleges volt: még azokat sem tévesztette meg, akik, mint én, először voltak itt. Az ablakot sohasem használták.
Mindez persze csak fokozatosan derült ki, ahogy erővel rávettem magam, hogy egyre beljebb merészkedjek az osztályon. Fél tíz volt, és kénytelen voltam bemenni, mivel az üvegajtó mellett, a lépcső tetején ácsorogva akadályoztam a nővéreket, akik folyamatosan nehéz, fém zsúrkocsikra emlékeztető szerkezeteket tologattak ki-be, látszólag cél nélkül.
Amikor a délelőtti napsütésben átvágtam a kórház udvarán, és megláttam a sárga épülettömböt, már közel jártam a kiboruláshoz. Július vége volt, és a korai időpont ellenére a kezem máris elviselhetetlenül nyirkos volt, fájdalmasan kidagadtak rajta az erek; az arcom kivörösödött, nehezen szedtem a levegőt, mintha nedves szivacsba kellene lélegeznem. Ezek után megnyugtató látvány volt a sötétbarna tábla, amelyen vajszínű, gondosan fölragasztott betűk hirdették, melyik osztály található az épületben. Anya munkahelyére emlékeztetett, ahol ugyanilyen táblák igazították el a látogatót. Fogalmam sem volt, hol van, amit keresek. A földszinten ugyanolyan barna tábla, a belső ajtón át keskeny, elszürkült fehér festésű folyosó látszott, jobbra lépcső. Beléptem a folyosóra. Balra súlyosnak látszó fémajtó, rajta szemmagasságban négyszögletes, kulccsal zárható tolóablak. Néztem a sima, fehér négyszöget, hozzányúlni nem mertem, hátha kivágódik, és kinéz rajta valaki, akinek válaszolnom kellene, hogy azután – mivel hazudni nem volnék képes – beránthasson, és becsukja mögöttem az ajtót. Vártam, hátha arra téved valaki, aki elől félreállhatnék, hogy érthetetlenül dadogjak valamit, amikor rámförmed, hogy mit keresek itt. Álltam, senki sem jött, körülöttem egyre szorosabbra záródott a csönd. Dörömbölni akartam az ajtón, kiabálni, hogy nyissák ki, hogy mondják meg végre, mi ez az egész, de moccanni sem bírtam.
Az emeleten végre véget értek a fehér falak: a megnyugtató barna tábla halvány drapp festés fölött függött. Jobbra a folyosó hosszan folytatódott, és egy aprócska ablakban végződött, amely annyira taszított, hogy minél távolabb akartam kerülni tőle. Balra fordultam. Az üvegajtó egy pillanatra olyannak látszott, mint egy száj. Behunytam a szemem.
Beléptem. Az ajtótól jobbra eső sarok első pillantásra jó választásnak tűnt: a nővérszoba ablakán át egyenesen ide lehetett látni, de senkinek sem voltam az útjában. Idővel azonban vonzani kezdtem a pillantásokat, úgyhogy kénytelen voltam beljebb menni. Le akartam ülni, hogy a szemmagasság alá kerüljek, és ne legyek olyan feltűnő, de a bőrszékeket egymástól elsőre megkülönböztethetetlen öregasszonyok foglalták el. Egyikük a falat bámulta, két másik pedig a harmadik vontatott, akadozó elbeszélésére figyelt, néha mindentudón bólogattak, időnként rám néztek, mintha ellenőriznék, megvagyok-e még. Azt, hogy rám néztek, nem láttam, csak éreztem; a szememet szorosan behunytam, a fejemet lehajtottam, igyekeztem minél jobban a falhoz lapulni. Nem sikerült; noha az utóbbi két hétben öt kilót fogytam, ha lenéztem, még mindig láttam a melleim és a hasam aljának vonalát, alattuk a csontos, vastag erektől behálózott lábfejet. Föladtam. Fölnéztem. A nők ugyanolyan aprónak és jelentéktelennek tűntek hozzám képest, mint az előbb. Kivétel nélkül mindegyikük kibolyhosodott, régi pongyolát viselt; a legkövérebbik meg sem kötötte a derekán, hagyta, hogy a ruha sarkai a padlóra csüngjenek, és kilátsszon a fakó, virágmintás hálóing.
A folyosó a végén T-alakban kétfelé ágazott. Az egyik sarkon vézna, kopaszra nyírt kamaszfiú bukkant föl, atlétatrikóban, csíkos pizsamában. A kezében fémbögre. Sietős léptekkel a nővérszoba felé tartott, rám ügyet se vetett. Ez jólesett, de a kopasz fejet és a csíkos pizsamát nem akartam látni, lesütöttem a szememet. Addig igyekeztem a hálóruhára úgy gondolni, mint magától értetődő öregasszony-tartozékra, aminek semmi keresnivalója délelőtt tízkor egy fiatal fiún. Erőszakosan telepedhetett csak rá, mint valami parazita, amit a gazdaállat tudatlanságában önként engedett a testére, és most már nem tud, nem is akar megszabadulni tőle. A fiú bekopogott a nővérszoba ajtaján, az kinyílt, az ügyeletes nővér tablettákat nyomott a gyerek kezébe, aki valami vicceset mondhatott, mert mindketten nevettek.
A főorvost tízre ígérték; háromnegyed tizenegy volt, amikor egy kis csoport megjelent az üvegajtóban, és lassan, fokozatosan, minden útjukba akadóval szóba elegyedve, odaküzdötte magát a székekhez. Megkérdezték, kire várunk. Az öregek válaszát nem hallottam. Ekkor hozzám fordultak, én pedig fölálltam. Nem tudom, azért-e, mert így valamivel magasabb voltam náluk. Addig hátráltam, amíg mindkét lapockám megérintette a falat, de a távolság még így is túl kicsi volt. Lassú mozdulattal, hogy ne vegyék észre – bár valószínűleg észrevették – megmarkoltam az egyik szék hátát, ez segített valamit. Az egyikük, a legalacsonyabb és legkövérebb, megkérdezte, mi baj van. Jó kérdés, csupán annyi, hogy nem akarok befeküdni a pszichiátriára. Kinyögtem a nevemet, és az anyám nevét, mire az alacsony nő arca földerült. Ezek szerint ő anyám barátnője. A tekintete vízszerű, aggódó, képtelen vagyok neki felelni. Kér, hogy menjek be vele az orvosi szobába. Nem mehetek beszélgetni, most nem mehetek, mert nem bírnám ki bőgés nélkül. Ha valamelyikük hozzám lép, hogy megérintsen, sikítani fogok.
Nem lépett hozzám senki. Csak néztek rám, várakozó tekintettel, noha fogalmam sem volt, mit is várnak. Éreztem, hogy a karom remeg, ahol nem ér hozzá a székhez, éreztem, hogy a könnyek lassan szúrni kezdik a szememet. Ez így nem mehet tovább, tudom, hogy látják rajtam, látniuk kell rajtam. Az alacsony doktornő arca aggodalmas, megkérdezi, rosszul vagyok-e. Nem tudok válaszolni, ahogy a reakciójából látom, gyatra eredménnyel, persze mit is vártam mást. Lehajtom a fejem. Most ide fog lépni.
