Archív

Újra szól a Lúzer Rádió

Béla-irtás után itt a Cápacsapda hadművelet ideje! – [könyvajánló]

2011-ben Gyula bátyó (miként olvasói emlegetik Böszörményi Gyula írót) ismét nagyot dobott. A Gergő és az álomfogók szerzője (e szinte mindenki által ismert ifjúsági regény idén ünnepelte megjelenésének 10. évfordulóját, nem is akárhogy: Kassán a Thália Színház musicelként állította színpadra a történetet Lakatos Róbert zenéjével, Müller Péter Sziámi dalszövegeivel, Gál Tamás rendezésében) megírta és útjára bocsájtotta Lúzer Rádió, Budapest! c. regénysorozatának első kötetét – és bizony nem kis őrületet indított el vele! Kémeink jelentése szerint szerte az országban egész osztályközösségek kérték meg tanáraikat, hogy segítsenek beszerezni nekik a könyvet, majd – miután elolvasták – dolgozzák fel, beszélgessenek róla. Ha maguk a gyerekek kérnek ilyesmit, azt manapság nagyon komolyan kell venni! Mark, a szédült rádióriporter kalandjait immár alig van, aki 18 év alatt nem ismeri. A könnyed hangvételű, vicces és fordulatos naplóregényt Szőnyi Gergely grafikus zseniális rajzai teszik még élvezetesebbé.

És most itt a folytatás, ugyanis megjelent a Cápacsapda hadművelet a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában!

S hogy miért kattantak rá az ifjú olvasók ennyire a Lúzerre? Miért garantálható, hogy ezt a kedves kis könyvet azok a gyerekek is élvezettel forgatják majd, akik eddig semmilyen nyomtatott írásművet nem voltak hajlandóak kézbe venni?

Az alábbi részletből talán ez is kiderül!

Lúzer Rádió, Budapest! – A Cápacsapda hadművelet

(részlet)

Első adásnap, szeptember 1. csütörtök, 16h 12′

első bejelentkezés

KITT… Hát szasztok, drága elefántfülű nem-hallgatóim! Itt újra a Lúzer Rádió szól, mely a Nyóckerből szórja agyzsibbasztó adásait ezerrel, csak nektek, csak ma (meg amikor ráérek), csak azért is!

Ugye emlékeztek még rám? Mark vagyok, a sziporkázóan szellemes, szívszaggatóan szép (mér’, látjátok? – nem látjátok – na látjátok!), és persze szédítően szerény műsorvezető!

Bár ti csak mezei nem-hallgatók vagytok, azért agyilag még ti sem lehettek annyira zoknik, hogy elfelejtsetek, hisz csupán tegnap volt, hogy utoljára nyomattam nektek a szöveget! Hehe!

Azért a gyengébbek kedvéért egy kis emlékeztető: az van, hogy a Lúzer Rádió háborúban áll! Valami kalózadó, ami önmagát a totál gáz Lúzerrágó Cápadóként lőtte be, azzal fenyeget minket, hogy megszünteti az adásainkat. Hogy ezt miként akarja elérni, arról még nem kvartyogott, de mi – Slambuc, az én országos cimbim, meg persze én; merthogy mi ketten vagyunk a Lúzer tulajdonosai – úgy döntöttünk, hogy felvesszük a kesztyűt!

Meg a zoknit, a gatyát, a pólót, a nyakkendőt és bármilyen más ruhadarabot, ha ez kell ahhoz, hogy a Lúzer Rádió fennmaradjon. Végül persze szörnyű hülyén fogunk kinézni, ráadásul marhára melegünk is lesz, de ez mind nem számít. A lényeg, hogy az adásnak mennie kell! (Egyébként van valakinek közületek legalább halvány lövése arról, miért szokták azt mondani, hogy „felveszem a kesztyűt”. Asszem, ennek utána kéne guglizni. …KATT

zrrsszíííh[fél percen át]hrrsssHHRSS…

KITT… Teljes csend! Na, erről van szó, kispofáim! Csak azért kagylóztam bele imént az éterbe, hogy alkalmat adjak a Cápának, ha esetleg véleményt szeretne nyilvánítani. Ám úgy tűnik, az uszonyos jelenleg nincs mikrofonközelben.

Lényegalényeg: a Lúzer Rádió adásai rendületlenül pörögnek és dörögnek tovább. Ennek több oka is van.

EGY: nem vagyunk cápacsali! (tehát CSAKAZÉRTIS!)

KETTŐ: nap mint nap rengeteg kidumálnivaló szorul a burámba, amit nem tarthatok benn, különben szétrobbannék, mint vámpír a szoláriumban!

HÁROM: mér’ ne?

Szóóóóval, édes nem-hallgatóim, ti csak ne parázzatok: Mark és Slambuc sosem adja fel!

Most viszont le kell kígyóznom az ősökhöz, mert anya azt mondta, családi kupaktanácsot tartunk (ami bizonyára azt hivatott majd eldönteni, hogy mit kezdjünk a kiürült PET-palackokról lecsavart kupakokkal – mér, nem azt? Elvégre KUPAKtanács!).

Na jó, csocsi!

…KATT

Első adásnap, szeptember 1. csütörtök, 19h 34′

második bejelentkezés

KITT… Üdv, éterben héderelők, itt ismét Mark dídzsé beszél! Megvolt a családi összeröff, és bizony van miről beszámolnom. Kezdődött azzal, hogy mind összegyűltünk a konyhában, körbeülve a középen álló asztalt. Mivel a nevezett helyiség kicsi, mint egy törpemalac patamérete, a Kukec-familitől már ez a tett (konyhába tömörülés!) is hősiesen elszánt volt.

Apa az asztalfőn helyezkedett el, anya jobbról támogatta, Monyó (agyhalott nővérem) balról szottyogtatta, Pet (látszólag tündibündi, valójában fúria természetű kishúgom) szemből kerekítette rá ártatlannak tetsző szemét, én meg…

Nos, nekem már nem jutott hely az asztalnál, így a sarokban álló sámlira kucorodtam, de hát sebaj, hozzá vagyok szokva. Az enyém a „magányos farkas”-lét, s hogy beesett horpasszal, vonyítva járjam a pampákat, meg ilyenek! (ezt a horpaszos pampázást valami indiánkönyvből újítottam, és szerintem marha jó)

– Eljött hát ez is – sóhajtott anya érzelgősen, mikor végignézett rajtunk. Én azt hittem, Csumpira gondol, aki épp akkor óvakodott be a konyhába, hogy meglesse, mit művelnek a kétlábúi, de tévedtem.

– Hétfőn végre kezdetét veszi a család életének új szakasza – bólintott apa, felvéve anya érzelgős stílusát. Aztán persze szokása szerint túllőtt a célon: – Épp olyan ez, mint mikor a kicsiny bolha rátalál az első ebére, és a bundában araszolva keresi a forrón lüktető ütőeret, melyből majd…

– Köszi, drágám, ennyi elég is lesz! – szólt anya ingerülten. – Kezded megijeszteni a gyerekeket.

Valójában nekem úgy tűnt, hogy egyikünk sem parázik. Miközben az őseink felvezették a kupaktanács (melyben egyetlen valódi kupak sem kapott szerepet! – szóval kamu volt az egész) témáját, az én gizda lánytesóim az asztal alatt igyekezték élni silány kis magánéletüket. Monyó a mobilját nyomkodta, amit korábban persze lenémított, hogy a pittyegés le ne buktassa, Pet pedig vad láblógázásba kezdett, igyekezve mindenkibe legalább egyszer úgy belerúgni, hogy az illető azt még véletlennek hihesse.

– Szeretném, ha tudnátok – tért végre a lényegre anya –, hogy az élet túl rövid…

– Kinek? – kapta fel a fejét Pet, akit azóta érdekelt az elmúlás, mióta Csumpi egy önfeledt pillanatában szétcincálta az egyik babáját.

– Nem, kicsim, nem úgy értem, hogy…

– A bolha sokáig él a kutyán? És ha már teleszívta magát, szokott böfögni?

– Anya arra utalt – próbált segíteni apa, annak ellenére, hogy ez még sosem sült el jól. – Szóval csak annyit akarunk mondani…

– Hogy valaki közülünk hamarosan feldobja a pacskert – tippelt zombirajongó nővérem ridegen, mint egy nyalatlan jégkrém, majd gúnyos vigyorral rám sandított. – Szerintem ő lesz az, hisz máris úgy le van lassulva, hogy jártában befonják a pókok.

– Lassulva? – pillantott rám anya, s már nyúlt, hogy beletúrjon a hajamba. Az ujjain ragacsos pókfonálgubanc csillant. – Ezt meg hol szedted össze, kisfiam?

Jut eszembe: ideje lesz valamelyest kitakarítanom a padlás Volna-K-t rejtő rekeszét! A végén még azért fog lebukni a Lúzer Rádió SZI-GO-RÚ-AN titkos főhadiszállása, mert lusta vagyok felcipelni a partvist.

De vissza a lényegre, bamba nem-hallgatóim, nehogy elveszítsétek nekem a pókfonalat!

Szóval miközben Monyó kikuncogta magát az én káromra, Pet pedig telibe találta apa bokáját, aki persze azt hitte, hogy anya noszogatja szólásra az asztal alatt, tovább hömpörödött…

Nincs ilyen szó? És kit érdekel? Az ÉN rádióadásomban olyan szavakat használok, amilyeneket ÉN akarok! Mákoshergenye?! (azaz: értve vagyok?) Akkor jó!

Szóval tovább hömpörödött a kupaktanácskozás.

– Anyátokkal úgy éreztük, hogy jó volna kicsit elbeszélgetnünk veletek, mielőtt megtörténik… Vagyis elkezdődik… Szóval mielőtt ez az egész… Mert biztos nem könnyű nektek – hadovált összevissza hímnemű ősünk.

– Mi kezdődik el? – érdeklődtem gyanakodva.

– Hát a… – vett nagy levegőt anya, két karját tárva felénk. – A Minden!

– Mi minden?

– A suli – nyögte ki végre anya. – Mert ami jön, az most mindegyikünknek nagyon új. És ami új… Ami ennyire új, az gyakran félelmetes.

– Nekem is az volt, mikor első nap mentem be az állatklinikára – vallotta be apa.

– Mármint abba a négylábúaknak fenntartott szépészeti szalonba? – érdeklődött pimasz csodálkozással Monyó, zavarba hozva a család fejét.

Nem untatlak benneteket a részletekkel, drága nem-hallgatóim. Mint hosszas „őőő”-zés meg „hááát”-ozás után kiderült, a szüleink úgy gondolták, mivel mindhárman új suliba vonulunk be hétfőn, ahol vadiúj osztálytársak és tanárok fenik ránk a fogukat, bizonyára totál frászban vagyunk a dologtól. Ha pedig így van, akkor azt nem ártana kibeszélni magunkból. Persze a dolog megint fordítva sült el: helyettünk ők ketten dumáltak arról vagy másfél órán át, hogy milyen gigapara idegállapotban vannak – miattunk.

Mire makacs hallgatással, vállrángatással és „haggyámáanyúúú”-nyafogással sikerült megnyugtatnunk őket, már kezdett lemenni a nap. A kupaktanács egyetlen hasznos infója az volt, hogy megtudtuk, miként is alakul hétfőtől a napirend. Lényege: reggel mindenki szétspriccel a lakásból – apa melóba, Monyó a Lakatos gimibe, én meg Pet (kézenfogva – brrr!) a kétsaroknyira lévő Deák Diák suliba –, kivéve anyát, aki itthon fog dolgozni, mivel megbízták egy újabb mesekönyv fordításával.

Most tépek Slambuchoz, aki az elhagyatott templom parkjában vár. Császtok!

…KATT

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top