Archív

Viola az orvosán

Kp1924

Violának fogalma sem volt róla, mit kell akkor tenni, ha akutan elszállni óhajt, így hát vetkőzni kezdett. (Büky Anna novellája)

– Doktor úr, fáj a fejem, szédülök, nem látom a világot. Zavaros képek jelennek meg álmomban, macska vagyok a forró háztetőn, és kutya, aki a vízen jár. S amikor felébredek, s kinyitom a szemem, a képek még zavarosabbakká válnak. Anyámat már csak elmosódva látom, az apám még soha nem volt, a férjem gömböc, aki ideje nagy részét a tetőtéren tölti, mindent bezabál, és közben a szerszámát bütyköli. De ami a legrémesebb, drága doktor úr, hogy egyre inkább úrrá lesz rajtam a lebegés. Nincsen talaj a lábam alatt, erő, ami visszahúzzon, folyamatosan az az érzésem, hogy ellibbenek, elszállok, mintha az ujjaim lufikhoz lennének kötve. Már csak egyetlen pillanatra várok, egyetlen jelre, és megemelkedem – felfelé.

– Valójában, már el is szálltam, látja ezt doktor úr? Aki itt maga előtt van, ez nem én vagyok, ez csak a látszat. Mit ajánl? – kérdezte Viola Szederkényi doktor urat az orr és a fülek gégészetén, miközben vetkőzni kezdett. Valójában nem kellett volna levetkőznie, de mivel nem volt pontos fogalma arról, hogy mit is kell tennie ilyen esetben, ha akutan elszállni óhajt, hát úgy gondolta, megszabadul ruháitól, így lesz könnyebb a lebegés. Persze azért várt egy szót a doktor úrtól is, hogy bizonyos–e az, hogy le kell vetkőznie, de mivel a fehér ruhás ember nem szólt semmit, csak nézett előre, így Viola folytatta a műveletet. Először csak a kiskardigánját vette le – amikor már a blúzát gombolta, s Szederkényi még mindig csak bámult ki a fejéből, na, akkor Violában felsejlett a biztos tudás, hogy valószínű az orrhoz és a fülekhez is a melleken át vezet az út – mert, hogy az eddigi tapasztalat egytől eltekintve ezt mutatta.

Miért is lenne ez most másképp? – gondolta Viola, hiszen csak az agy bénult le, elszállt valahová és talán hiába is a fáradozás, hogy megtalálják: az a régi, az már nem lesz meg soha. Mert az a régi, az már eltűnt örökre – ezt Viola biztosan tudta, a zsigereiben érezte, csak szerette volna, ha egy szakember, a ph.buc. kand. Mk.orvosa is ezt papíron igazolja neki:

Igazolás: „Rubin Viola, tajszámos származású magyar állampolgár, női személy a tirenitalis neuritis torokgombóc betegségben szenved, ennek tüneti együttese, hogy a páciens április 13.-ától kezdve már nem azt látja, amit április 12.-én, a páciens mást lát, mint tegnap. Ezzel a páciens kiemelkedik a háztömbből, hogy utána hatalmasat zuhanjon, majd fejét szétloccsantva a betonon éljen tovább, édesanyja és szerettei nagy örömére”. Viola csak ennyit várt, hogy a Szederkényi majd megírja neki a leletnyi igazolást arról, hogy így is jó és szép az élet, ha az agy nincsen már, mert megszűnt és eltűnt, és kihunyt a tűz is a parázs helyén. Az agy szétpattanó mi-volt-á!!-ban.

De meglepő módon a doktor úr nem írt semmit, hanem csak nézte Violát, csak nézte, nézte, szemlélte, hosszasan bámulta, s ahogyan Viola ránézett, látta, hogy a szeme piros. Azért piros, mert könnyes. Mert könnyes lett az orvos szeme, mert az orvosban is van olyan, ami Violában, hogy feltámadt egy érzés, hogy ez az egész, ez az egész itt körülöttünk, ez mind nem a papírokon múlik, hogy itt valójában minden más, mint, aminek látszik. És az is lehet- gondolta Szederkényi, miközben elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a saját könnyeit, a Violájét meg lenyalogassa-, szóval az is lehet, hogy ennek a paciensnek, aki a tizenkettes számot viseli, igaza van.

Akkor pedig úgy döntött nem ír semmifajta igazolást, mert nincsen semmifajta lelet, ami megmagyarázhatná a lélegzést, az érzést, hogy ami van, az nem itt van, mert ami itt van, az orr és a fülek között, az csak egy erőltetett tévedés, mert ami van, az nem az agyban keresendő, hanem a szív tájékán, ott ahol dobog.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top