Archív

Halljatok csodát! – a Csillagszálló folyóirat téli száma

front -csoda1

A lapszámot csodacsináló attrakciókkal fűszerezett irodalmi esten mutatják be december 13-án 18 órától a Közép-európai Kulturális Intézetben(Budapest VIII., Rákóczi út 15.). Itt Brenzovics Marianna Madárra hó tanít című prózáját ésa lapajánlótolvashatjátok.

A csodák létezésének kérdése két pártra osztja az embereket. Épp úgy, mint a… zsömle–kifli, a mustár–majonéz, a tengerparti–hegyvidéki táj dilemmája. Nincs ez másképp a Csillagszálló Csoda című számának szerzőivel sem. Egyben azonban egyetértenek mindnyájan: a csodákra (legyenek bár képzeltek vagy valósak) igenlő válaszokat adunk mi, kétkedő vagy csodahívő zsömle- vagy kiflizabálók.

A Csillagszálló kulturális utcalap karácsonyi számában a hétköznapi és ünnepi csodákról, csodavárásról és csodátlanságról vallanak szerzőink: Kemény Zsigmond, Mézes Gergely, Brenzovics Marianna, Sós Dóra, Papp Máté, Győrffy Ákos, Kerecsényi Zoltán és az Igazgyöngy Alapítvány növendékei, Fenyvesi Kristóf, Artner Szilvia Sisso és a Tollfosztás című előadás, Menyhárt Dóra, dr. Simek Ágnes, Czifrik Katalin és a Csodakutya Alapítvány, Kiss Géza és a hajléktalan Csodabogár, Lékó Sándor, Kiss Ottó, Veres Ágost, Szabó Imola Julianna és Thierry Lenain, valamint a főszerkesztő, Pálfi Anna. No meg a címlapgrafikus, Karikó Szabolcs.

Brenzovics Marianna

Madárra hó tanít

Hajnal vonzódott Nagyné erős, őszinte személyiségéhez, férfias magányához, éles eszéhez, asszonyi bölcsességéhez, melegéhez, lányos lázadásához, bájtalan nevetéséhez, aktuális nótáihoz, amelyeket Hajnal szívesen hallgatott. Méltóságos gólyákról szóltak, szalonnát csipegető, kedves cinkékről, komor történetromokat dúdolt anyai ági női ősökről. Ereszkedtek dallamai, a madarak tiszta magasságából a nők kusza, fénytelen, akadályoztatott földjéig. Ha találkoztak, Nagyné hátba verte Hajnalt, megszorongatta, megetette, kinevette, éreztette a szeretetét, amelyet Hajnal tétován fogadott.

Hajnal legyőzhetetlen akart lenni, mint Nagyné. Egyértelmű, normális, minden túlzást nélkülöző, mint például a madarak, illetve Nagyné macskái, kutyái. – Én már sohasem leszek egyértelmű, szép alkat – sejtette meg jövőjét Hajnal, akinek arca nem volt vidám, inkább komor, tekintete egy gyanakvó vadé. Mert elveszítette, gondolta, mert roncsolta, ami előre hiányzott.

Nagyné háza egy kis dombon volt, lenézhetett Újtelepre, ahonnan felláthattak rá az emberek. Hajnal a legtöbb vasárnapon Nagyné zöld foteljában ült, szemben egy összeégett szélű tévével. Így hozták át a határon; jó tévé, csak meg kellett tisztítania a koromtól, magyarázta Nagyné Hajnalnak. Amikor kikapcsolta a készüléket, vörös terítővel takarta le, amely mindig beszorult a fiókba. Hajnal nem szerette magát a színt, csak a beszorult terítőt, mint ahogy nem szerette az életet, de szerette érezni.

Születése óta sok minden történt Nagynéval. Emlékezett. Az őseit sorolta. A nem létező országról jutott eszébe. A zoknijáról, az apjáról, a rádióról, a nővéréről jutott eszébe. Beszélt, mint Homérosz. Feldarabolt, szétszórt történetet, elfelejtette, majd eszébe jutott.

– Mit iszol? – kérdezte Nagyné Hajnaltól. – Húgyot, lúgot, katonafingot – válaszolt magának. Hajnal teát ivott, Nagyné kávét, fehér zoknija összenéző térdéig ért. Csehországban vette az apja. Hajnal elnevezte Nagyné térdharisnyáját csehzokninak.

Nagyné kilencéves korában tyúklevest főzött az apjának, aki egy faüzemben dolgozott. A rossz spórt alig tudta begyújtani, füstölt, a vizes fát végigcsöpögtette a padlón. Közben rádiót akart hallgatni, de bárhogy tekergette, nem szólt. Amikor meglátta az ablakból a faüzemből hazatérő apját, annak barna, prémes kucsmája tűnt fel neki. Hideg volt, de Nagyné a béleletlen csizmáját vette fel, mert az csinos volt a lábán. Megfáztak a lábujjai, most is fájnak, mondta. Szeretett táncolni. A legszebb emléke, amikor egy Császár nevű férfival keringőzött. Körbelebegték, forogták a termet. Kellemes volt, de lekérte Nyefrics, aki nem táncolt jól.

Hárman voltak nővérek. A legidősebbik pénzt keresett, a középső sütött-főzött, ő nagyobb dolgokat tett: kitakarította az állatok ólját, lemosta a malacot, rózsát ültetett, fát vágott, de ha az anyja megkérte, hozzon be fát, nem hozott. Lány korában Nagyné sokat kötött, hímzett, énekelt a szénapadláson, ha hívták, keresték, nem felelt. A gólyákat figyelte, volt, hogy csak egy jött, meghalt a párja, és nem talált újat. – A gólyák párosodhatnak az anyjukkal vagy apjukkal? – kérdezte Nagyné Hajnaltól, aki még a felvetéstől is elborzadt.

Nagyné anyja, Nagyné, sokáig nem esett teherbe, elgyalogolt Máriapócsra, a könnyező Máriához, gyermekáldásért könyörgött neki. Imádkozás közben egy férfi szemezni kezdett vele, Nagyné anyja ezen felháborodott, és Magyarországot lator országnak nevezte el. Nagyné hirtelen énekelni kezdett: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, gyönyörű, mint a nagyvilág, ha zeng a… látom ragyogó szép arcát. Táltos paripán ideszállok, hazahív a vadvirág, hív a hegedű… egy gyönyörű szép ország. Most a rónán, nyár tüzébe’, ring a délibáb, tüzek gyúlnak, vakít a fény, lángol a világ…”

Nyáron már reggel elment otthonról, felkapaszkodott egy szekérre, este a kondával jött haza. A disznók között volt egy bika is, attól félt. A haláltól nem fél, mondta.

Nagyné anyja fiatalon halt meg, bal kezével a szívéhez nyúlt, a jobbal Nagyné állát simogatta. Haldoklik a szomszédja, folytatta Nagyné, akivel hasonlítanak egymásra, egy napon születtek, azért. A szomszédjának fáj a szája, feldagadt, a veséje, a lába, a mája, sorolta Nagyné. Úgy kezdődött, hogy kihúzták a fogát, de bennmaradt a gyökere. Mondta neki Nagyné, hogy vájassa ki, de a szomszédja nem akart más fogorvoshoz menni, mert szerinte az visszaküldi ahhoz a fogorvoshoz, aki benne hagyta a gyökeret. – Lehet, meg akar halni – mondta Hajnal. – Mindenki élni akar – jelentette ki felháborodva Nagyné, – Mint a moziban.

Nagyné kislány korában ismert egy férfit, aki Újtelepen filmet vetített. A hangszórójával hirdette az előadást, és még a neki tetsző lánynak is üzent: „Esztike, Esztike lány, estére boruljon alám, anyós is lesz, após is lesz, Esztikének nagy hasa lesz.” Vagy: „Sárga csikó, csengő rajta, menyasszonyért megyünk rajta, majd betérünk egy udvarba, Kálmán bácsi udvarába, van annak egy Emma lánya, Emma lánynak vetett ágya, vetett ágya, zöld paplana, Füzes Sándor fekszik rajta.” Csak este kilencig lehetett udvarolni, utána végigment a telepen a kisbíródobbal, és figyelmeztette a lakosságot: „Este van már, kilenc óra, térjen ki-ki nyugovóra, tűzre-vízre vigyázzatok, le ne égjen a házatok!”

A férje ottfelejtett cigarettájától egyszer belepte a házukat a korom. Nagyné egyedül meszelt, mosott, súrolt, a térdét, a kezét véresre dolgoztatta. A vér látványától a férje utálkozva a szájához kapott. Éjjel Nagyné megsebezte a mellét zsilettel, hogy emlékezzen: a férje nem szereti őt. Felhúzta a ruháját, alatta fehér, csipkés melltartó volt, a bal melle közepében a mutatóujja hegye:

– Látod? – kérdezte Nagyné Hajnaltól.

– Ez? – Hajnal meglátta a kicsi, elhalványodott, titkos heget.

Vele ne történjen semmi, mondta Hajnal Nagynénak. Idős korában sajnálkozzanak rajta, hogy leélte az életét, és nem történt vele semmi. – Inkább a valami, mint semmi – mondta Nagyné Hajnalnak, és újra énekelni kezdett: „Dombok ormain érik már a bor, érik a bor… valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor. Zöldül a pázsit selyme, kék ezüst a tó, csendes éjjel halkan felsír a tárogató… drága vér… tüzek, lobogó szemek… szenvedni jó…”

Nagyné sok szöveget tudott emlékezetből, nemrég éppen Ady-verset tanult, amikor a tévéből megtudta, hogy a költő azon a napon halt meg. Utoljára a költő születésének századik évfordulóján tanult Ady-verset, ezt a tényt akkor is a tévéből tudta meg.

– Na – mondta –, ezt a verset nézem meg: Hazamegyek a falumba. 33. oldal. Nézd meg, 33. oldal, és nincs ott a vers! Hanem az Eltévedt lovas-

– A 34. oldalon van. Hibásan írták be a tartalomjegyzékbe.

– Elrontották. – Nagyné fejcsóválva bezárta a kötetet, és belefogott a Góg és Magóg szavalásába.

Hajnal egy ideig udvariasan hallgatta, aztán egyre fájdalmasabb arcot vágott. Nagyné megakadt a „rivall” szónál, ennek Hajnal megörült. Aztán a „Párizsba beszökött az ősz”-t kezdte el, a harmadik sornál abbahagyta, majd megkérdezte, hogy melyik versben vannak a „gatyás, bamba” jelzők, és hogy Ady-vers-e a Tedd a kezed homlokomra. József Attila, nem Ady, mondta Hajnal, és hátranézett az ablakra:

– Én is szeretnék az ablakom elé madarakat! – Hajnal szinte követelőzően fordult Nagyné felé. – Milyen helyesek, finomak, aprók, pontosak!

– Szépek, de akkor sem tökéletesek. Nem kell túlozni.

– Madárra hó tanít.

– Ezt Ady mondta?

– Dehogy! Emily Dickinson.

– Látom, nem kedveled Adyt.

– De, semmi bajom vele, csak… A cinkék jobban érdekelnek.

Alig egy kis hús, inak, figyelte meg Hajnal, folyton megriadnak. Esznek, repülnek, könnyed lebegésűek, és jól bírják a magányt, annak ellenére, hogy mindig csapatban repülnek, gondolta Hajnal.

Hajnal érzékelte a természeti jelenségeket, amelyek működtek, szerinte hibátlanul. Az ablakból a kerítés rácsain keresztül nézte a havazást, aztán jegyzetelni kezdett: „Rozsdafoltos, mintás hó. Szemben 33. a házszám. Fúj a szél, de a házszám nem mozdul. A látóhatárt egy magas diófaég zárja le. Ág… először eget írtam…”

Részlet a 2013-ban megjelenő Darabolás című kötetből

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top