Archív

A lakk váltása

Lássuk csak. Vettem volna ajándékot. Szerettem volna azt mondani, te számítasz, látod, feléd jöttem, méltóságom címer, feloldódik ebben a megragadt tekintetben, levetett színek, sovány giccs, szimpla,belakható, ez a valaha volt mesterségem címere. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

A legoriánus férfi egyetlen dologra vigyáz. A legoriáira. A legoriái persze mintha neheztelnének rá. „Hová mész abban a félcipőben?” „Meg akarsz fagyni?” „Mi lesz a mindig elfogyasztott kávéval?” A legoriái jóformán vérig vannak sértve.

És most, túldramatizálva ezt a kérlelhetetlen távozási helyzetet, még csak meg sem emeli a négyzetrácsot, azt, amelyik az utcára néz, hogy friss levegő keveredhessen a tegnapival, és már jajgatnak is utána. De a legoniárius férfi nem törődik a legoriáival, és ennek előbb hangot is akarna adni, aztán csak bevágja maga mögött az ajtót. „De hát édes egy komám, maholnap a buszmegállókra is új nevet aggatnak, puszta szórakozásból, eltévedhetsz, hogy meg sem találnak téged ilyen télvíz idején.” A legoriái közben megfáznak, reszketnek. „Zárd be, zárd be, zárd már be azt a négyzetrácsot, hiszen nem is az utcára néz, mit törődsz te vele, hová menekülsz.”

A legoriánus férfi meglehetősen szeretett valakit, reggelente boltba járt a patak menti dűlőn át parizerért, zsömléért, meglehetősen nagy kerülővel, meglehetősen gyakran, a hét öt munkanapján biztosan, mert összeköthetetlen életek eljátsszák, hogy ideig-óráig még többre is képesek, tehát negyed hatkor kelt, hogy megelőzze a tejeskocsit, a postást, hogy rálásson a dombra, ami napkelte előtt őszinteszürke és borzongató volt fáival teljes kiterjedésében. A legoriánus férfi ettől nem tud elszakadni, így hát a szokás megmaradt, csak a kopás, kopás, a kopás ne lenne. Fáj a térdem, csak tán nem belülről motoznak? Fáj ez a nézés is. Vagy kopogás? A legoriái szólnak. „Nyiss ajtót, te báva!” „Itt a tejesautó, hát mit ácsorogsz a hűtőszekrény előtt, tán odafagytál az utcaképre?” „Miért nem tudja sosem időben becsukni azt a négyzetrácsot?” „Hiszen nem is az utcára néz.” „Ostoba.” „Ó, a kisasszony, hát tüstént karold át! A lányt küldték ezek a ravasz szülők! Micsoda új ruhában!”

Karácsony előtt a legoriánus férfi ajándékot ad a legoriáinak, a télikert megtelik mély színekkel. Pirosan, zölden, fehéren, szépen. Tobozok, faragott angyalkák, kiskalács cérnából varrva, tűlevelek, szúrospuhák. Bonyolult esztétika, ahogy a bakelit alatt is mintha zsír sercegne, de aztán földöntúli nőihang. „Most meg mit pityeregsz? Tanulj meg férfi lenni, a legoriánus férfi!” „Ma már hanyadikat issza?” „Álljon meg ez a menet!” „Hát nem rálép a saját lábára!” „Ütődött legoriánus férfi vagy, a legoriánus férfi!”

Lássuk csak. Vettem volna ajándékot. Szerettem volna azt mondani, te számítasz, látod, feléd jöttem, méltóságom címer, feloldódik ebben a megragadt tekintetben, levetett színek, sovány giccs, szimpla, belakható, ez a valaha volt mesterségem címere.

Az a kéz emlékezik, az a száj emlékezik, az a faragott kis szobor homlokán egy körömnyi heggel emlékezik, azok az asztalok, emlékezik, azok a székek, emlékezik, de engem a legoriáim érdekelnek, akik azt mondják: kettős hiány ez.

Be tudnám-e tölteni magammal? Kérlelhetetlen szavak, amik tettek után szónokolnak. Mindig utánuk. Kell-e bizodalom, ha a meggyőződésen, ami viszont tarthatatlan, de nem a folyamat felől, egyszerűen nincsen alkalmam változtatni. Hívják, összegyűjtik seregeit érvnek, ellenérvnek, érvnek, hogy a legoriánus férfi magában szinte motyogja, mi zajlik egy szerinte eldönthetetlen tájon, mikor és mégsincs, mert a végét sem ismeri a történetnek, távolabb pedig már vonító mínuszfarkasok. Egy a legoriája pedig elhervadóban: tényleg most kell sietni, még mielőtt nem lesz olyan bárdolatlanul késő a mentőakcióhoz. És pihenni, pihenni közöttük, mint a zárójel, olyan otthonosan, ahol megnevezhet társat, közös társaságot, hogy értük lesz könnyebb választani ezt az öblítőillatot, ezt a kedves kis cakkozott szoknyát, mert megnevezheti.

„Nellike, drága, még forró a kávé, hogyha adhatok.” Órákkal később húsleves gőzölög az ebédlőasztalon, és egy jégcsap olvadása, már-már zuhan az eresz is. Beszélget, beszélget, beszélget vele. De a legoriái nélkül nem menne sokra. Hogy mennyire fél, mert minduntalan őket bizonyítja.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top