A három hét elteltével, az eredeti tervtől eltérően, Catanián keresztül jövök haza. Látni akarom újra a várost, ha csak egy villanásnyi időre is. (Ughy Szabina Füge és olíva blogja)
A Rómából Reggio Calabriába tartó vonaton egyfolytában csörögnek a telefonok. Igen anya, már a vonaton vagyok. Ettél már? Nápolynál vagyunk. Róma teljesen kikészített. Egész hétvégén a tengernél akarok lenni. Soha többé ne hívj, mert úgysem veszem fel. És megszámolhatatlan Brava! Bravo!, ami nagyjából azt jelenti, ügyes, de jó, hihetetlen, szuper vagy, örülök, és így tovább. Nem csoda hogy, aki ebben a folytonos bravozásban nő fel, az soha nem fogja megérteni a kelet-közép európai konfliktuskerülést és szótlanságot.
Éjfélkor érkezik meg a vonatom, és Anna barátnőmék természetesen még sehol sincsenek. Ismerem már jól az dél-olasz időszámítást, nem is a késésük aggaszt, hanem a körülöttem ólálkodó, sanda pillantású farkasok. Az, aki ilyenkor egyedül ácsorog a pályaudvar környékén, még ha térdig érő, gyűrött pulcsiban, tíz óra utazástól eltorzult arccal pislog is a lábujjára, az csakis ukrán kurva lehet! A lányokból valóban elég széles a kínálat a corso környéki kis utcákban, ezért amikor Annáék húsz perc késés után megérkeznek, én már három nyelven utasítom vissza a cigarettákat és a felajánlott fuvarokat.
Egy éjszaka, alighogy ágyba kerülünk, a roppant feszített tempójú napunk után, olyan hajnali 4-5 körül, arra leszünk figyelmesek, hogy megremegnek a képek és tükrök a falon, meglendül a csillár, sőt még mintha a súlyos függönyök is lustán meglebegnének. Il terremoto! – kiabálja el magát valaki a házban. Talán tíz-húsz másodpercig tart az egész, mégis hirtelen mindennél kisebbek és jelentéktelenebbek vagyunk egy olyan erő markában, amelyben semmi részvét sincs. Ezt leszámítva a napjaink súlyos dilemmák között telnek, például hogy hol együnk fagyit és milyet; melyik partra menjünk, és ott melyik oldalunkat süttessük, és ha már ott vagyunk, akkor mit együnk és igyunk. Szerencsénkre valaki mindig a segítségünkre siet. Van úgy, hogy egy kosárnyi fügét kapunk ajándékba, melyet az előzékeny csapos darabokra is vág, és könnyű, kecskesajttal vidít fel, de van úgy, hogy az egyik bár tulajdonosa rögtönzött bemutatót tart nekünk a kulisszák mögött az arancinokészítés tudományából. Az arancinoról azt kell tudni, hogy egy rizsből készült, raguval töltött, ropogós panírral borított take-away egytálétel, ami, még mindig nem értem miért, nem szorította ki a budapesti gyrosokat és kínai kajákat, sőt, itthon szinte alig ismerik.
A három hét elteltével, az eredeti tervtől eltérően, Catanián keresztül jövök haza. Látni akarom újra a várost, ha csak egy villanásnyi időre is. A gép indulása előtt beteszem a bőröndöm egy csomagmegőrzőbe, egy barátom kávéházának pultja alá, majd újra végigjárom azt az útvonalat, amelyet tavaly nap mint nap megtettem. Elsétálok a Via Galloba, a Kakas Utcába a régi 
albérletemhez. Az erkélyem ajtaja nyitva, a száradó ruhák mögött, a padlón ülve egy hosszú, barnahajú lány dohányzik. Innen felkaptatok a macskaköves utcákon az egyetemig, a torzóként hagyott templomig, de most zárva találom. Eszem egy granitát azon kevés kávézók egyikében, amelyik szieszta idején is nyitva tart. Próbálom lassan enni, rendelek még egy kávét, a telefonom régi SMS-eit törölgetem, aztán amikor már másodszor is odajön a pincér, hogy kérek-e még valamit, fizetek, pedig még mindig van négy órám a becsekkolásig. Semmi ötletem sincs arról, hova mehetnék, végül bemenekülök a legkedvesebb templomomban. Rossz most Cataniában, szinte fizikailag fáj a város, folyamatosan szédülök, ő úgy néz át rajtam, minta soha, semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Felesleges vagyok, teljesen felesleges, csak ez jár a fejemben, és ezt az érzést a három hét semmittevésből fakadó lelkifurdalás csak még inkább megterheli. Hiábavaló itt már minden egyes percem, mint egy véletlen találkozó közben váltott esetlen szavak volt szerelmesek között: megnőtt a hajad, te viszont fogytál, elköltöztem a régi albérletből és hasonlók. Megkönnyebbülés felülni a gépre, távolodni, felejteni gyorsan, mint egy tévedést, ezt az utolsó napot, mert nincs már semmi keresnivalónk ott, ahol egyszer boldogok voltunk.
(A képekért köszönet Sebestyén Blankának.)
