Archív

Christopher Paolini: Örökség – részlet

orokseg -paoloni

Az Örökség-sorozat egy Tolkienére emlékeztető, aprólékos munkával kidolgozott világba viszi el az olvasót, ahol sárkányok, tündék és törpék élnek az emberek mellett. Itt az Európa Kiadó jóvoltából olvashattok egy részt a könyvből:

TŰZ AZ ÉJSZAKÁBAN

Mikor besötétedett, Eragon varázslattal eltüntette magát, azután megveregette Saphira orrát, és gyalog elindult a vardenek tábora felé.

Légy óvatos, figyelmeztette Saphira.

Mivel láthatatlan volt, könnyen elosont a tábor széle körül őrködő silbakok mellett. Amíg nem csap zajt, és nem figyelnek fel a lábnyomaira, sem az árnyékára, szabadon jöhet-mehet.

Addig keresgélt a gyapjúsátrak között, míg végül megtalálta Roranét és Katrináét. Megkopogtatta a középső sátortartó rudat, mire Roran kidugta a fejét.

– Hol vagy? – suttogta. – Bújj be gyorsan!

Eragon véget vetett a varázslatnak, és megmutatta magát. Roran egy pillanatra meghökkent, aztán karon ragadta unokaöccsét, és behúzta a sátor sötét belsejébe.

– Szervusz, Eragon – köszönt Katrina, s felállt a kis tábori ágyról, ahol addig üldögélt.

– Katrina.

– Örülök, hogy újra látlak! – A fiatalasszony sietve megölelte a Lovast.

– Sokáig tart? – kérdezte Roran.

Eragon megrázta a fejét. – Elvileg nem. – Leguggolt a sarkára, egy percig elgondolkodott, majd halkan skandálni kezdett az ősnyelven. Először Katrina körül helyezte el az őrző varázslatokat, hogy megvédje az esetleges támadásoktól. Átfogóbb bűvölettel vette körül, mint eredetileg tervezte, mert gondoskodni akart róla, hogy Katrina és születendő gyermeke is el tudjon menekülni Galbatorix emberei elől, ha esetleg vele is és Rorannal is történne valami. – Ezek a védő varázslatok bizonyos számú támadástól megóvnak – magyarázta. – Nem tudom pontosan megmondani, hánytól, mivel az az ütés, illetve varázslat erejétől függ. Másfajta védelemmel is elláttalak. Ha veszélyben vagy, mondd ki kétszer azt, hogy „frethya”, és láthatatlanná válsz.

– Frethya – mormogta Katrina.

– Pontosan. Nem rejt azonban teljesen el. A neszezésedet hallani lehet, és a lábnyomaid is kirajzolódnak a porban. Bármi történik is, ne menj vízbe, mert akkor azonnal kiderül, hol vagy. A varázslat belőled szívja az energiát, ami azzal jár, hogy a szokásosnál gyorsabban kimerülsz. Nem ajánlom, hogy elaludj, amíg aktív! Tán soha többé nem ébredsz fel. Ha véget akarsz vetni a varázsnak, egyszerűen csak annyit mondj: „frethya letta”.

– Frethya letta.

– Jó.

Eragon ezután Roran felé fordult. Unokabátyja köré jóval hosszabb ideig szövögette a bűvigéket – hiszen várhatóan többféle veszéllyel is szembe kell néznie –, és több energiával ruházta fel őket, mint amennyit Roran valószínűleg helyesnek tartott volna, ám ezzel most nem foglalkozott. Még a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy legyőzi Galbatorixot, és utána kiderül: Roran meghalt az ütközet során.

– Ezúttal kicsit másként rendeztem el a védelmedet – mondta ezután. – Ez már rég eszembe juthatott volna. A szokásos őrző varázslatok mellett kaptál még néhányat, amelyek közvetlenül a te erődből táplálkoznak. Amíg életben vagy, addig megóvnak a veszélytől. De – és ekkor felemelte az ujját – csak akkor lépnek működésbe, amikor a többi bűvige kimerül, és ha túlságosan nagy igénybevételnek vannak kitéve, elájulsz, aztán meghalsz.

– Szóval, meg is ölhetnek, miközben megpróbálják megmenteni az életem? – hüledezett Roran.

Eragon bólintott. – Ha nem hagyod, hogy újabb várfalat döntsenek rád, akkor nem esik bajod. Noha kockázatos, szerintem megéri, ha megakadályozza, hogy egy ló eltaposson, vagy egy gerely keresztüldöfjön. Emellett téged is elláttalak ugyanazzal a bűbájjal, mint Katrinát. Mindössze annyit kell tenned, hogy kétszer azt mondod: „frethya”, majd „frethya letta”, és kedved szerint láthatatlanná, illetve láthatóvá válsz. – Vállat vont. – Ez a csata során roppant hasznosnak bizonyulhat.

Roran ördögien felnevetett. – Bizony.

– Csak vigyázz, nehogy a tündék tévedésből Galbatorix valamelyik bűbájosának nézzenek.

Mikor az ifjú Lovas felállt, Katrina is felemelkedett ültéből, s Eragon meglepetésére megragadta a kezét és a mellére szorította. – Köszönöm, Eragon – rebegte elhaló hangon. – Jótét lélek vagy.

Eragon elvörösödött zavarában. – Semmiség az egész.

– Légy résen holnap! Mindketten annyira szeretünk téged. Számítok rád. Ki kényezteti el a gyermekünket, ha nem te? Te leszel a kedvenc bácsikája. Kiborulok, ha odaveszel!

– Ne aggódj! – nevetett Eragon. – Saphira úgyse hagyja, hogy valami ostobaságot műveljek.

– Akkor jó. – Ezzel jobbról is, balról is csókot nyomott Eragon arcára, azután elengedte a Lovast. – Ég veled, Eragon.

– Ég veled, Katrina.

Roran kikísérte az unokaöccsét. – Köszönöm – mondta a sátor felé mutatva.

– Örülök, hogy segíthettem.

Megragadták egymás alkarját, és összeölelkeztek. – Járj szerencsével! – búcsúzott Roran.

Eragon hosszan, akadozva felsóhajtott. – Járj szerencsével! – Még erősebben megmarkolta unokabátyja alkarját, nem szívesen engedte el, hiszen tudta: talán soha többé nem találkoznak. – Ha nem jövünk vissza Saphirával – kezdte –, gondoskodsz róla, hogy otthon temessenek el bennünket? Nem szeretném, ha itt feküdnének a csontjaink.

Erre Roran szemöldöke felszaladt. – Saphirát bajosan lehetne hazacipelni.

– A tündék biztosan segítenének.

– Akkor igen, ígérem, megteszem. Konkrétan melyik helyre gondoltál?

– A kopasz hegy tetejére – válaszolta Eragon; az előhegység egyik tagjáról beszélt, közel a tanyájukhoz. A kopár tetejű magaslat ideális helynek tűnt egy vár számára, amiről fiatalabb korukban sokat ábrándoztak.

Roran bólintott. – Ha én nem jövök vissza…

– Ugyanezt megtesszük neked.

– Más kérésem lenne. Ha nem jövök vissza… gondoskodsz Katrináról?

– Magától értetődik. Ezt jól tudod.

– Igen, de hallani akartam. – Még egy percig mereven nézték egymást. Végül Roran megszólalt: – Holnap várunk vacsorára.

– Ott leszek.

Ezután Roran visszasurrant a sátorba, otthagyta Eragont egyedül, az éjszakában.

Az ifjú Lovas felnézett a csillagokra, és elfogta a bánat, mintha máris elvesztett volna valakit, aki közel állt hozzá.

Pár perc múlva nesztelen léptekkel beosont az árnyak közé: bízott benne, hogy a sötétség elrejti.

Végigkutatta a tábort, végül megtalálta a sátrat, amelyet Horst és Elain megosztottak csecsemő kislányukkal, Hope-pal. Mindhárman ébren voltak, mivel a kisbaba éppen keservesen sírt.

– Eragon! – ujjongott Horst halkan, mikor az ifjú Lovas megmutatkozott előtte. – Gyere be! Gyere be! Szinte nem is láttunk Dras-Leona óta! Hogy vagy?

Eragon csaknem egy órán át diskurált velük – az Eldunaríkról nem mesélt nekik, viszont a vroengardi útról igen –; amikor Hope végre elaludt, elbúcsúzott tőlük, és visszatért az éjszakába.

Ezután felkereste Jeodot, akit gyertyafény mellett talált, amint éppen pergamentekercseket olvasgatott, miközben a felesége, Helen édesdeden aludt. Mikor Eragon bekopogott, és bedugta fejét a sátorba, a sebhelyes, sovány arcú férfi félretette a pergameneket, elhagyta a sátrat, majd csatlakozott Eragonhoz.

Jeod sokat faggatózott, Eragon nem mindegyik kérdésre válaszolt, de úgy vélte, elégre ahhoz, hogy a tudós ember nagyjából kitalálja, mire készülnek.

Jeod ezután megfogta az ifjú Lovas vállát. – Nem irigyellek azért, ami rád vár. Brom büszke lenne rá, hogy ilyen bátor vagy.

– Remélem.

– Én biztos vagyok benne… Ha többé nem találkozunk, szeretném, ha tudnád: írtam egy rövid összefoglalót a kalandjaidról és az előzményeiről… elsősorban azokról az eseményekről, amikor Brommal együtt visszaszereztük Saphira tojását. – Eragon meglepett pillantást vetett rá. – Nem biztos, hogy be tudom fejezni, de gondoltam, jól kiegészítené Heslant szerzetes művét, a Domia abr Wyrdá-t.

Eragon felnevetett. – Szerintem szépen beleilleszkedne. Ha mi ketten holnapután még életben leszünk és szabadok vagyunk, elmondok neked egy-két dolgot, ami kerekebbé és sokkal érdekesebbé teszi a beszámolódat.

– Meglátod, szavadon foglak!

Eragon vagy egy órán át járta még a tábort: időnként megállt a tábortüzek mellett, melyeket körülültek az emberek, törpék és urgalok, akik még ébren voltak. Egy kicsit elbeszélgettek; Eragon érdeklődött, hogy tisztességesen bánnak-e velük; együtt kesergett a harcosokkal sajgó lábuk és a szűkös élelmiszeradagok miatt; s néha egy-két szellemes megjegyzést is váltottak. Bízott benne: ha köztük mutatkozik, jobb kedvre derítheti a vardeneket, és megerősítheti bennük az elszántságot, így az egész sereg optimizmusát növelheti. Úgy találta, hogy az urgalokban buzog legjobban a harci kedv; örültek a közelgő csatának, mert lehetőségük lesz a dicsőség megszerzésére.

Részben álságos szándékkal járt körbe: álhíreket akart terjeszteni. Mikor Urû’baen ostromáról faggatták, elhintette, hogy Saphirával együtt ahhoz a zászlóaljhoz fog csatlakozni, amelyik a városfal északnyugati részét rohamozza meg. Remélte, hogy Galbatorix kémei elismétlik a hazugságot a királynak, mihelyt a riadókürtök másnap reggel felébresztik őfelségét.

Miközben azoknak az arcába nézett, akik hallgatták, önkéntelenül eltűnődött, vajon melyikük lehet Galbatorix szolgája, ha van köztük olyan. Nyugtalanító gondolat volt; egyszer csak azon kapta magát, hogy fülel, nem követik-e léptek, miközben sorra járta a máglyákat.

Végül, mikor úgy gondolta, már elég harcossal beszélt ahhoz, hogy az álhír mindenképpen Galbatorix fülébe jusson, maga mögött hagyta a tábortüzeket, és elindult az egyik sátor felé, amely a tábor déli végében állt, a többiektől kicsit távolabb.

Megkopogtatta a középső póznát: egyszer, kétszer, háromszor. Nem kapott választ, így hát újra kopogtatott, ezúttal hangosabban és kitartóbban.

Egy perccel később álmos nyöszörgést hallott, majd a félrehajtott takarók susogó hangját. Türelmesen várt, mígnem egy kis kéz félrehúzta a bejárati sátorlapot, és előbukkant Elva, a boszorkánygyermek. Fekete köntöst viselt, mely túl nagy volt rá; és a közeli fáklyák gyenge fényénél látni lehetett, hogy bosszús kifejezés ül a kemény vonású arcocskán.

– Mit akarsz, Eragon? – förmedt a Lovasra.

– Hát nem tudod?

Az arcocska erre még morcosabb lett. – Nem. Csak azt tudom, hogy képes vagy az éjszaka közepén felébreszteni, mert annyira akarsz valamit, de ezt még a hülye is látja. Mi van? Úgyis alig bírok aludni, szóval ajánlom, hogy fontos legyen!

– Az.

Pár percig csak beszélt, beszélt, megállás nélkül, elmagyarázta, mire készül, aztán hozzátette:

– Nélküled nem fog menni. Minden rajtad áll vagy bukik.

A kislány csúfondárosan nevetett. – A sors fricskája: a hatalmas harcos egy gyerekre hagyatkozik, hogy megölje azt, akivel ő nem bír el.

– Segítesz?

A lányka lenézett, és csupasz talpával megdörzsölgette a földet.

– Ha megteszed, ez az egész – ezzel a tábor és az azon túl elterülő város felé mutatott – talán hamarabb véget ér, és akkor nem kell ennyi mindent elviselned…

– Segítek. – A kislány toppantott, és Eragonra villantotta szemét. – Nem kell lekenyerezned. Különben is segítenék. Nem hagyom, hogy Galbatorix elpusztítsa a vardeneket, csak azért, mert nem szívellek téged. Nem vagy olyan fontos, Eragon! Különben is, ígéretet tettem Nasuadának, és nem akarom megszegni a szavam. – Oldalra billentette a fejét. – Te elhallgatsz előlem valamit. Valamit, amit a támadás előtt nem szeretnél Galbatorix tudomására hozni. Valamit…

Hangos lánccsörgés szakította félbe.

Eragon egy percre összezavarodott; aztán rájött, hogy a zaj a város felől jön.

Kardjára tette a kezét. – Készülj fel! – figyelmeztette Elvát. – Lehet, hogy haladéktalanul indulnunk kell.

A lányka nem tiltakozott, megfordult és eltűnt a sátorban.

Eragon kinyújtotta az elméjét, és felvette a kapcsolatot Saphirával. Hallod?

Igen.

Ha kell, az útnál találkozunk.

A csörömpölés még egy kis ideig folytatódott, aztán öblös durranás hangzott fel, melyet csend követett.

Eragon hegyezte a fülét, ahogy csak bírta, ám ezután semmit sem hallott. Már éppen el akart mormolni egy varázsigét, hogy élesítse a hallását, amikor tompa „puff” hallatszott, melyet egy sor éles csattanás kísért.

Aztán megint egy…

És még egy…

Eragon annyira megrémült, hogy végigborzongott a háta. Ez a hang nyilvánvalóan egy sárkány lépteinek zaja, ahogy a kikövezett úton vonul. De mekkora lehet, ha több mint egy mérföldről idehallatszik a járása!

Shruikan, gondolta, és a gyomra összeszorult a félelemtől.

Szerte a táborban felharsantak a riadókürtök; s ahogy a sereg lassanként felébredt álmából, az emberek, törpék és urgalok sorra meggyújtották a fáklyákat.

Eragon a szeme sarkából Elvára sandított, aki kisietett a sátorból a nyomában Gretával, az idős asszonnyal, aki gondozta. A boszorkánygyermek rövid, piros tunikába bújt, amely fölött pontosan az ő méretére szabott páncélinget viselt.

Urû’baenben elhallgattak a lépkedő lábak. A sárkány árnyak rejtette teste eltakarta a város lámpásainak és őrfényeinek többségét. Vajon mekkora lehet?, tűnődött Eragon kétségbeesetten. Glaedrnál nagyobb, az biztos. Akkora, mint Belgabad? Eragon nem tudta megmondani. Még nem.

Ekkor a sárkány felszökkent, ki a városból. Kibontotta robusztus szárnyát, majd széttárta: olyan volt, mintha száz fekete vitorlát töltene meg a szél. A levegő minden szárnycsapásnál megremegett, mint amikor mennydörgés rázza meg; és a környéken mindenütt haragosan ugattak a kutyák, a kakasok pedig kukorékoltak.

Eragon gondolkodás nélkül lekucorodott, akár a sas elől rejtőző kisegér.

Elva megrángatta a Lovas zubbonyának szegélyét. – Indulnunk kéne – erősködött.

– Várj! – suttogta az ifjú. – Még ne.

Tömegével tűntek el a csillagok, mikor Shruikan átvágott az égbolton, s egyre magasabbra és magasabbra emelkedett. Eragon a sárkány testének körvonalaiból megpróbálta kitalálni a méreteit, ám az éjszaka túl sötét volt, és nehezen lehetett felmérni a távolságot. Akármekkora is valójában, ijesztően nagy. Alig százéves lévén, kisebbnek kellene lennie, de úgy tűnik, Galbatorix meggyorsította a növekedését, ahogy Tövisét is.

Miközben az odafönt lebegő árnyékot figyelte, Eragon abban reménykedett, hogy Galbatorix nincs a sárkánnyal, vagy, ha mégis vele van, nem vesződik azzal, hogy megvizsgálja az odalent lévők tudatát. Mert ha mégis, akkor felfedezi az…

– Eldunaríkat – zihálta Elva. – Ezt titkoltad el! – Mögötte a dadája tanácstalanul összevonta a szemöldökét, és kérdezősködni kezdett.

– Csönd! – ripakodott rá Eragon. Elva kinyitotta a száját, mire a Lovas rátapasztotta a tenyerét, így beléje fojtotta a szót. – Itt ne, most ne – figyelmeztette. A gyermek bólintott, mire Eragon levette a kezét.

Abban a pillanatban tűzcsík ívelt át az égen – éppolyan széles volt, mint az Anora folyó. Shruikan előre-hátra csapkodta a fejét, a vakító lángzuhatagot szétszórta a tábor és a környező földek fölött, és az éjszakát megtöltötte a zubogó vízesés dübörgésére emlékeztető hang. Forróság csipkedte meg Eragon felfelé fordított arcát. Azután a lángok szertefoszlottak, akárcsak köd a napfényben, csak lüktető szellemkép meg kénkő- és füstszag maradt utánuk.

Az óriási sárkány megfordult, és megint csapott egyet a szárnyával – mire megremegett a levegő –, utána alaktalan, fekete teste lefelé siklott, a város felé, azután leereszkedett az épületek közé. Ezután léptek dübögtek, majd lánccsörgés következett, aztán a becsukódó kapu visszhangzó robaja hallatszott.

Eragon kifújta a levegőt, melyet addig visszatartott, majd nyelt egyet, noha száraz volt a torka. Annyira hevesen kalapált a szíve, hogy szinte fájt. Ezzel kell… megmérkőznünk?, hüledezett magában, és megrohanták a régi félelmei.

– Miért nem támadott? – kérdezte Elva vékonyka, félénk hangon.

– Ránk akart ijeszteni. – Eragon elkomorodott. – Vagy el akarta terelni a figyelmünket. – Végigkutatta a vardenek elméjét, végül megtalálta Jörmundurt: megparancsolta neki, hogy ellenőrizzék, vajon a helyükön vannak-e az őrszemek, és az éjszaka hátralevő részére duplázzák meg az őrséget. – Éreztél valamit Shruikan tudatából? – kérdezte Elvától.

A lányka megborzongott. – Fájdalmat. Óriási szenvedést. És dühöt is. Ha tehetné, megölné az összes teremtményt, aki az útjába akad, és felperzselne minden növényt, míg írmagjuk sem marad. Teljesen megőrült.

– Sehogy sem lehet hozzáférkőzni?

– Sehogy. Az lenne a legnagyobb jótétemény, ha megszabadítanánk a gyötrelmeitől.

Eragon ettől elszomorodott. Eddig azt remélte, hogy talán megmenthetik Shruikant Galbatorixtól. – Indulnunk kellene – mondta halkra fogott hangon. – Elkészültél?

Elva elmagyarázta a dadájának, hogy elmegy, aminek az idős asszony egyáltalán nem örült, a gyermek azonban néhány szóval sietve megnyugtatta. Eragont mindig is ámulatba ejtette, ugyanakkor nyugtalanította is a kislány azon képessége, hogy belelát mások szívébe.

Miután megkapták Greta beleegyezését, Eragon mágia segítségével elrejtette saját magát és a kislányt, azután mindketten elindultak a domb felé, ahol Saphira várt rájuk.

Urbán Erika fordítása

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top