Rossz a memóriám… Azért élek anyucival ilyen szépen együtt. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Emike ma zokogva jött haza anyukájával az óvodából.
Ez, mondjuk, nem jellemző rá. Sokkal jellemzőbb, hogy más zokog mellette. Esetleg én.
– Mi baj, kislányom? – rohantam eléjük, mert aggódásban aranyérmes lennék az olimpián, ha volna ilyen versenyszám.
– Máté azt mondta, hogy engemet elcseréltek a kórházban! – üvöltötte Emike olyan hangosan, hogy szerintem Nyíregyházán is lehetett venni az adást előfizetés nélkül.
– Mi? Mi van? – néztem a feleségemre rémülten, aki legyintett, és elhúzott a konyha felé. Naná! Ha gond van, én vagyok családfő. Ha nincs gond, akkor ő.
– Ez igaz, apcika? – rengette meg sírásával a dobhártyámat kicsi lányom. – Tényleg elcseréltek? Én nem vagyok én?!
A számba gyűrtem az öklömet. Megőrülök!
Máté! Máté! Ilyen butaságokat fecsegni…!
Most mit mondjak? Mit mondjak?
– Dehogyis cseréltek el! – kaptam fel a kislányomat, és magamhoz szorítottam. – Te… te vagy! A mi kislányunk vagy!
– Honnan tudod? – sivított az Emike-sziréna az agyam helyén. – Minden baba egyforma. Olyan voltam, mint a többi!
– Hogy mondhatsz ilyet, kicsi lányom?! – doromboltam, hogy megnyugodjon. – Te voltál a legszebb az összes babák között! Nagy hajad volt…
– Nem is volt nagy hajam! – visított Emike. – Láttam a fényképen! Kis hajam volt! Na, ugye, hogy elcseréltek!
Az az átkozott memóriám! Hát persze, hogy nem volt nagy haja! A húgomnak volt nagy haja. Összekevertem…
– Figyelj rám, kislányom! – dőltem a fotelbe Emikével együtt. – Figyelj rám! Megmagyarázom. Csak egy kicsit hagyd abba a vonítást, mert szétreped a fejem.
Emike kissé elcsendesedett.
Figyelt és hüppögött.
– Oké! Igazad van! – mondtam. – Lehet, hogy nem volt nagy hajad. De, tudod, apa arra sem emlékszik, mi történt tegnap. Rossz a memóriám… Azért élek anyucival ilyen szépen együtt. Mondjuk, ez nem ide tartozik… Ami a lényeg: minden kisgyerek csuklójára tesznek egy szalagot, mikor megszületik, azonnal. És a szalagra írják a nevét…
Emike a mellemnek szegezte a mutatóujját.
– Ott voltál?
– Hol? – pislogtam.
– Ahol felszalagozták rám az Emikét.
– Jaj, drága gyermekem! – próbáltam nevetgéléssel megelőzni a vészhelyzetet. – A szülésnél a papáknak nem kell jelen lenni. Csak a mamáknak kötelező!
– De a Máté papája ott volt! – nyomta be szirénáját kicsi lányom, ami felért egy homloklebenyműtéttel altatás nélkül.
Hogy az a nagyon jó isten tegye akárhová ezt a Mátét a faterkájával együtt! Most kezdjek magyarázkodni a kislányomnak, hogy az apás szülést nem azoknak találták ki, akik egy vércsepptől is elájulnak?!
És Emike nem állt le.
– Ha nem voltál ott, mikor anyával szültünk, honnan tudod, hogy az én szalagomat tették az én csuklómrahahahaha…?!
– Mert… mert…! – vicsorogtam az agyvérzés előtt két másodperccel. – Mert ahol anyád szült, ott nem szült más! Egyedül szült! Egy gyereket szült! Te voltál az a gyerek! És a te csuklódra csak a te nevedet tehették! Világos?
– Honnan tudod, hogy egyedül szült? – böködte a mellemet ismét Emike. – Ott voltál? Ott voltál? Nem voltál! A Máté papája bezzeg…!
Arra tértem magamhoz, hogy a feleségem egy vizes ronggyal törölgeti az arcomat.
Emike mellettem ült a földön, és a nagy családi fényképalbumunkat nézegette. Hol előre lapozott, hol meg hátra. Két fotót nézegetett. Az egyik róla készült, a másik az anyukájáról. Mindkettőn három-négy évesek lehettek, és NAGYON HASONLÍTOTTAK EGYMÁSRA.
Hogy ez nekem nem jutott eszembe az oltári nagy kreativitásommal!
– Látod, kislányom, hogy hasonlítunk egymásra? – mondta a feleségem. – És ha megnézed apa gyerekkori fotóját… Ott van, ott a kezednél! Láthatod, hogy apára is hasonlítasz… Egy kicsit.
Az ovis fotómon egy pálcikalábú, vékony gyerek állt a vízparton úgy, mint aki összecsinálta magát. Nagy elálló füleim voltak, és semmi kis szőkésbarna haj lengedezett a fejemen.
– Pfuj! – mondta Emike komoran. – Apa nem is hasonlít rám! – És fürkészve az arcomba bámult. – Te, apcika, figyelj! Nem lehet, hogy téged cseréltek el a kórházban?
* * *
Ezennel sajnos véget ért Nógrádi Gábor (Nógi) Emike-sorozata. Köszönet a szerzőnek, hogy megajándékozott minket e csodás gyöngyszemekkel, amiket – reméljük – hamarosan kötetbe gyűjtve is olvashatunk.
a Librarius csapata
