Archív

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe (elbeszélések)

A mi urunk nepe

Az Európa-szerte népszerű orosz írónő nem tesz mást A mi Urunk népében, csak mesél és mesél a végtelenségig, megunhatatlanul, amiből egy mesét itt olvashattok.

Mindenről és mindenkiről van egy jó története: legyen szó önbizalom híján álló vagy bármit eltűrő nőkről, az apaság rejtelmeiről, őrangyalokról. Különösen érzékeny a csodákra, a kivételes eseményekre, ám ezeket is – például egy némának hitt gyerek szavait, az állatoknak tartott szentmisét vagy a beteljesülni látszó jóslatokat – úgy tárja elénk, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélne. Hiszen amennyire a különleges jelenségekben, legalább annyira otthon van a hétköznapokban. Novellaformában is könnyedén, finoman mutat be szépet és rútat, egy- egy összetettebb szereplőt vagy bonyolultabb szituációt. Nem meglepő ez, hiszen írói érzékenységét a nagy orosz realistáktól örökölte. Rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról. Mindezek mögött pedig nagy-nagy bölcsesség áll: kerülni minden szélsőséget, elfogadni egymást, felülvizsgálni az előítéleteinket az emberben mélyen megbúvó belső hang és az igazságérzet nevében.

Részlet a könyvből:

A menyasszony fiatalka volt, apró termetű, a feje kissé nagy, mintha egy másik testhez tartozott volna, de ha jobban megnézte az ember, igazi szépségnek mutatkozott. Az arca azonban olyan élénk és mozgékony volt, az arckifejezése annyira változó – hol mosolygott, hol nevetett, hol énekelt –, hogy nehéz volt alaposabban szemügyre venni. Mihelyt elvégezte a zeneiskolát, és elhelyezkedett első munkahelyén, a Rozsgyesztvenszkij-székesegyházban, egy távoli moszkvai elővárosban, ahol már egy évvel korábban is énekelt ingyen a bal oldali karzaton, mintegy gyakorlatképpen, azonnal hozzá is ment feleségül egy karénekeshez.
Amikor eskették őket, a helybéli öregasszonyok sírtak a meghatottságtól: fiatalok, szépek, a mieink, egyházi emberek, a menyasszony fehér ruhában és fátyolban, a vőlegény fekete öltönyben, egy fejjel magasabb, a haja cigányosan göndörödik, hosszú, és mint a pópának, gumival össze van fogva. A nevük pedig: Iván és Marja*. János és Mária. Az orosz fül számára mese és muzsika: mennyire illenek egymáshoz ezek a nevek. És a lakodalmat is templomban tartották, a paplakban, egy kis gazdasági épületben a templom földjén.

A részlet folytatásához kattintson ide!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top