Archív

Álommadár

Es

“A lány úgy mesélte az álmát, mintha az álmok beszélnének.” Állommadár című gyönyörű novellájával ajánljuk olvasóink figyelmébe Jancsó Zoltán írásait, hosszú időután a Librariuson publikál először.

Álommadár

Egyszer szerelmes lett egy lányba, aki elmesélte az álmát.

Az álmot vékony gyerekhangon mondta, vesszőket szinte nem is, de pontokat téve a mondatok közé.

Kistermetű, törékeny lány volt. Madárszerű testét hihetetlen könyedséggel tudta néha a levegőbe emelni.

Kis állatokat és növényeket vágott ki színespapírból és két üveglap közé szorította őket. Aztán diavetítővel kivetítette őket a falra.

Persze fekete-fehér lett.

– Dehát fekete fehér lesz!

– Látom. De én tudom, hogy színesek.

Neki is adott egy képet. Pillangó sziluett csókol őzsziluettet szájon.

Próbálta úgy kivetíteni, hogy színes legyen, de mindig fekete-fehér lett.

Az álmát pedig úgy mesélte, mintha az nem is álom lenne.

A lánynak volt egy kis madara. A falon logó görkorcsolyában lakott. Ott rakott fészket.

Mikor fürödtek a kádban rájuk szállt és bemártotta magát a vízbe.

Mikor szeretkeztek, rájuk szállt és az anyajegyeiket csípkedte.

Kis tollak hullottak a lakásban szanaszét.

Mindegyik más színű volt.

A lány összegyűjtotte őket és beragasztotta egy albumba.

Aztán egyszer a madár kirepült a lakásból és nem jött vissza soha többet.

A lány keservesen sírt. Ő nem értette, hogy lehet egy madár után sírni.

Gyerekes dolognak tartotta.

Pedig ezek voltak az igazi felnőtt könnyek.

A lány úgy mesélte az álmát, mintha egy hatalmas szemüveg lenne.

A lány nagyon szerette a szódát.

Sétáltak az utcán és amikor megszomjazott, bementek az első presszóba, ahol szomorú alkoholisták üldögéltek a körömlakkízű kevertek előtt és a füstszűrő nélküli Symphonia keserű füstjéből próbálták kiolvasni a jövőt.

A lány odament a pulthoz.

– Jó napot! Egy pohár szódát kérek!

És a kismamacipős, vastag harisnyás, kékköpenyes pultosnő a nagy fémballonból telenyomta a kétdecis poharat és odatolta elé.

A lány megitta és letette érte a húszfillért.

És nem vette észre, hogy mennyire utálják. És nem vett tudomást róla, hogy mennyire gyűlölik és a legszívesebben az arcába öntenék azt a pohár szódát.

Mert csak úgy besétál és csak úgy kér egy pohárral.

Mert van bátorsága.

Mert más volt mint ők, mert a szárnyaival fel tudott emelkedni, magasan föléjük.

Ő azt gondolta erről, hogy affektál.

Csak később jött rá, hogy a szódában az életet szerette nagyon.

Az álmát pedig úgy mesélte, mintha nem is ő álmodta volna.

Egyszer a kád szélén szeretkeztek. Ő kabátban volt, a zöld katonakabátjában, még a sapkáját se vette le.

A lány meztelen volt, akkor kelt ki az ágyból.

Ott himbálóztak a kád szélén, aztán a lány sikítani kezdett.

A bejárati ajtó nyitva maradt.

Bejött a volt barátja és lefényképezte őket.

Abban a pillanatban, amikor elélveztek.

Ráégtek a negatívra, eltorzult arccal és a lelkük összeért.

A lány úgy mesélte az álmát, mintha akkor találná ki.

Egyszer kézenfogta. Elindult vele a híd felé.

– Tudod, hogy tériszonyom van.

– Nem baj.

És elindultak a híd felé, végig a járdán. Az aszfaltba benyomott csikkeken át, az aszfaltba ragadt csikorgó kis kavicsokon, az eldobott cigarettásdobozok között.

Mikor rajta voltak a hídon, nagyon erősen fogta a lány kezét.

– Félek.

– Akkor húnyd be a szemed.

Alattuk megrakott uszályok küszködtek a sodrással, sirályok csaptak le a vízre.

Ahogy mentek át a hídon, ahogy fogta a kezét, érezte, hogy a lába már nem éri a földet.

Kinyitotta a szemét és látta, hogy repülnek. Repültek a híd fölött magasan.

És csak a túlsó parton értek földet.

Úgy mesélte az álmát, mintha az lenne az utolsó álom a földön.

A lány egyszer meglátogatta.

Akkoriban vidéken lakott egy barátjánál, aki amatőr zsoké volt. A hatalmas kertben zöldségeket termeszettek.

Három féle retket, paradicsomot, paprikát, salátákat.

Az ágyásokat cukorspárgával húzták ki.

Azt tervezték hogy hajnalban kiviszik a friss zöldséget a piacra eladni.

A barátja egy karámot is ácsolt, aztán hozott egy kecskét. Azt mondta mindig is kecskét akart tartani.

A kecske öreg volt és nagyon vad.

A tavaszi nap már nagyos erősen sütött. Meztelenül feküdtek a kertben.

Az utca túloldalán a szövőgyár szirénája jelezte, hogy vége a műszaknak. A málló vakolat fölött egy műanyag vöröscsillag figyelte a hazainduló munkásokat.

Ő fekete tustollal lerajzolta a lányt. A képen, a kerítés fölött bekandikáló vöröscsillag is fekete lett.

Azt gondolta, hogy a lánynak adja a rajzot. De aztán amikor a lány kérte el tőle, akkor valahogy fontossá vált neki és mégsem adta oda.

– Nem adom neked.

Aztán feküdtek a napon és ő nézte ahogy a nap bemegy a vöröscsillag mögé. Mintha az egész környék vörösben úszott volna.

Már megbánta, hogy nem adta oda.

– Inkább neked adom.

– Nem fontos.

Olyan volt a lány hangja, mint egy vízalatti madárnak.

Közben a kecske kiszökött és felfalta az egész veteményest.

Úgy mesélte az álmát, mintha repülne közben.

A lány imádta a kisadagos ételeket.

Imádta elkészíteni őket és imádta megenni őket.

Kis tükörtojás, kis szelet kenyér, apró darab sajtok, kis húsok.

– Minden a formán múlik. És a színeken.

– Az íze is?

– Igen, az íze is.

Az összes íz elfért egy tányéron. De amikor megették, mégis olyan nagynak tűnt, mint az egész világ.

– És mi hol vagyunk benne?

– Sehol. Talán nem is vagyunk itt.

A szalvétából is csak egy kis darab. Hogy legyen mivel megtörölni az arcukat, ha a szemükből elindulnak a könnyek.

A lány úgy mesélte az álmát, mintha az álmok beszélnének.

A lány minden reggel túrta az orrát. A mutatóujjával benyúlt és gondosan kikotorta a lyukat.

A fikát beletörölte egy tiszta zsebkendőbe.

– Ez nagyon fontos.

– Mi a fontos?

– Hogy kapjak levegőt.

Most benyúlt a másik lyukba.

Finom mozdulattal a zsebkendőbe törülte a taknyot.

– Miért nem fújod ki?

– Úgy nem tisztul ki rendesen.

Ő majdnem elhányta magát.

– Dehát ez undorító.

– Ugyan miért?

Csillogó szemmel nézett rá.

– Hiszen használok zsebkendőt.

– Igen, de mégis.

– Ha kifújom, ugyanaz a helyzet. Tele lesz a zsebkendő.

Elrakta a zsebébe.

– A volt barátom nem tudja túrni az orrát. Nem fér be a mutatóujja.

Gyöngyözően vagy inkább gurgulázva nevetett. Valahogy úgy hangzott, hogy “hihihi”.

– Néha engem kért meg.

Úgy mesélte az álmot, mintha két hangja lenne, egy férfi és egy nő.

Egyszer nagyon összevesztek.

A lány elrohant és elvitte a kocsiját. Egy Lada ezerkettes volt, a lökésgátlói úgy kopogtak a macskaköveken, mint egy munkásinduló.

Szakadt az eső.

A lány kicsúszott a síneken és belerohant egy fába. Eltörött a kulcscsontja és megsérültek a jobb kezén az ujjak.

Szinte az egész teste gipszben volt.

Szinte az egész lány eltűnt. A piszkos kórházi szobában vétlen indulat pezsgett az infúziós csövekben.

– Lehet, hogy nem tudok többet papírból kis állatokat kivágni.

Ő csak állt ott és azt gondolta, hogy akkor majd kivágja őket helyette.

Úgy mesélte az álmát, mint valami festményt.

Egy téli reggel korán keltek.

Szállingózott a hó,

Beszálltak a kocsiba. A lánynál csak egy kis táska volt, benne szappan, törülköző, fogkefe, dezodor.

A reggeli szürkeség piszkos köröket festett az arcukra. A sebbességváltó nehezen vette be a kettest, kétszer kellett kuplungozni.

Nem nagyon szóltak egymáshoz. Minden olyan véglegesnek tűnt.

Leparkolta a kocsit a kórháztól nem messze.

Elkísérte a lányt a bejáratig.

– Nem az én hibám.

– Tudom. A kettőnké.

Ő nem így gondolta, de nem akart vitakozni.

– Majd hazamegyek taxival.

Alig hallotta, hogy mit mond a lány. A négysávos sugárúton megrakott teherautók dübörögtek és néha elcsörömpölt egy villamos.

Ilyenkor mintha az egész világ megremegett volna.

– Jó. A kórházhoz biztos jönnek.

A kétütemű motorok csípős, savanyú bűze szállt a levegőben.

A szállingózásból havazás lett.

A lány bement a kórházba, ő pedig visszaszállt kocsiba.

Lelasult a forgalom.

Nem volt téligumija, csúszkált ide-oda. Nagyon élvezte.

Úgy mesélte az álmát, mint amikor kis locsolókannából folyik a víz.

Egyszer megdugott egy lányt egy mozgó mosógép tetején.

Nem is volt jó.

Azt hitte sokkal jobb lesz.

Hazament és a lány orra alá tartotta a mutatóujját.

– Mi ez?

– Pinaszag.

A lány elsírta magát.

Ő pedig úgy érezte, hogy akár most is meghalhatna. Annyira magányosak lettek egy pillanatra mind a ketten.

A lány pedig így mesélte az álmát.

– Az ágyban feküdtem. Éjszaka volt, de a másik szobába mégis besütött a nap. De csak egy vékony csíkban. És a parkettára egy angyalformájú fényfolt vetült. Én néztem és akárhányszor a fényangyal csak egy picit megmozdult és annyiszor elélveztem. Álmomban.

*

Jancsó Zoltán 1957-ben született Bukarestben, 16 éves kora óta ír verseket és novellákat, jelenleg az első regényén dolgozik.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top