„A lány úgy mesélte az álmát, mintha az álmok beszélnének.” Állommadár című gyönyörű novellájával ajánljuk olvasóink figyelmébe Jancsó Zoltán írásait, hosszú időután a Librariuson publikál először.
Álommadár
Egyszer szerelmes lett egy lányba, aki elmesélte az álmát.
Az álmot vékony gyerekhangon mondta, vesszőket szinte nem is, de pontokat téve a mondatok közé.
Kistermetű, törékeny lány volt. Madárszerű testét hihetetlen könyedséggel tudta néha a levegőbe emelni.
Kis állatokat és növényeket vágott ki színespapírból és két üveglap közé szorította őket. Aztán diavetítővel kivetítette őket a falra.
Persze fekete-fehér lett.
– Dehát fekete fehér lesz!
– Látom. De én tudom, hogy színesek.
Neki is adott egy képet. Pillangó sziluett csókol őzsziluettet szájon.
Próbálta úgy kivetíteni, hogy színes legyen, de mindig fekete-fehér lett.
Az álmát pedig úgy mesélte, mintha az nem is álom lenne.
A lánynak volt egy kis madara. A falon logó görkorcsolyában lakott. Ott rakott fészket.
Mikor fürödtek a kádban rájuk szállt és bemártotta magát a vízbe.
Mikor szeretkeztek, rájuk szállt és az anyajegyeiket csípkedte.
Kis tollak hullottak a lakásban szanaszét.
Mindegyik más színű volt.
A lány összegyűjtotte őket és beragasztotta egy albumba.
Aztán egyszer a madár kirepült a lakásból és nem jött vissza soha többet.
A lány keservesen sírt. Ő nem értette, hogy lehet egy madár után sírni.
Gyerekes dolognak tartotta.
Pedig ezek voltak az igazi felnőtt könnyek.
A lány úgy mesélte az álmát, mintha egy hatalmas szemüveg lenne.
A lány nagyon szerette a szódát.
Sétáltak az utcán és amikor megszomjazott, bementek az első presszóba, ahol szomorú alkoholisták üldögéltek a körömlakkízű kevertek előtt és a füstszűrő nélküli Symphonia keserű füstjéből próbálták kiolvasni a jövőt.
A lány odament a pulthoz.
– Jó napot! Egy pohár szódát kérek!
És a kismamacipős, vastag harisnyás, kékköpenyes pultosnő a nagy fémballonból telenyomta a kétdecis poharat és odatolta elé.
A lány megitta és letette érte a húszfillért.
És nem vette észre, hogy mennyire utálják. És nem vett tudomást róla, hogy mennyire gyűlölik és a legszívesebben az arcába öntenék azt a pohár szódát.
Mert csak úgy besétál és csak úgy kér egy pohárral.
Mert van bátorsága.
Mert más volt mint ők, mert a szárnyaival fel tudott emelkedni, magasan föléjük.
Ő azt gondolta erről, hogy affektál.
Csak később jött rá, hogy a szódában az életet szerette nagyon.
Az álmát pedig úgy mesélte, mintha nem is ő álmodta volna.
Egyszer a kád szélén szeretkeztek. Ő kabátban volt, a zöld katonakabátjában, még a sapkáját se vette le.
A lány meztelen volt, akkor kelt ki az ágyból.
Ott himbálóztak a kád szélén, aztán a lány sikítani kezdett.
A bejárati ajtó nyitva maradt.
Bejött a volt barátja és lefényképezte őket.
Abban a pillanatban, amikor elélveztek.
Ráégtek a negatívra, eltorzult arccal és a lelkük összeért.
A lány úgy mesélte az álmát, mintha akkor találná ki.
Egyszer kézenfogta. Elindult vele a híd felé.
– Tudod, hogy tériszonyom van.
– Nem baj.
És elindultak a híd felé, végig a járdán. Az aszfaltba benyomott csikkeken át, az aszfaltba ragadt csikorgó kis kavicsokon, az eldobott cigarettásdobozok között.
Mikor rajta voltak a hídon, nagyon erősen fogta a lány kezét.
– Félek.
– Akkor húnyd be a szemed.
Alattuk megrakott uszályok küszködtek a sodrással, sirályok csaptak le a vízre.
Ahogy mentek át a hídon, ahogy fogta a kezét, érezte, hogy a lába már nem éri a földet.
Kinyitotta a szemét és látta, hogy repülnek. Repültek a híd fölött magasan.
És csak a túlsó parton értek földet.
Úgy mesélte az álmát, mintha az lenne az utolsó álom a földön.
A lány egyszer meglátogatta.
Akkoriban vidéken lakott egy barátjánál, aki amatőr zsoké volt. A hatalmas kertben zöldségeket termeszettek.
Három féle retket, paradicsomot, paprikát, salátákat.
Az ágyásokat cukorspárgával húzták ki.
Azt tervezték hogy hajnalban kiviszik a friss zöldséget a piacra eladni.
A barátja egy karámot is ácsolt, aztán hozott egy kecskét. Azt mondta mindig is kecskét akart tartani.
A kecske öreg volt és nagyon vad.
A tavaszi nap már nagyos erősen sütött. Meztelenül feküdtek a kertben.
Az utca túloldalán a szövőgyár szirénája jelezte, hogy vége a műszaknak. A málló vakolat fölött egy műanyag vöröscsillag figyelte a hazainduló munkásokat.
Ő fekete tustollal lerajzolta a lányt. A képen, a kerítés fölött bekandikáló vöröscsillag is fekete lett.
Azt gondolta, hogy a lánynak adja a rajzot. De aztán amikor a lány kérte el tőle, akkor valahogy fontossá vált neki és mégsem adta oda.
– Nem adom neked.
Aztán feküdtek a napon és ő nézte ahogy a nap bemegy a vöröscsillag mögé. Mintha az egész környék vörösben úszott volna.
Már megbánta, hogy nem adta oda.
– Inkább neked adom.
– Nem fontos.
Olyan volt a lány hangja, mint egy vízalatti madárnak.
Közben a kecske kiszökött és felfalta az egész veteményest.
Úgy mesélte az álmát, mintha repülne közben.
A lány imádta a kisadagos ételeket.
Imádta elkészíteni őket és imádta megenni őket.
Kis tükörtojás, kis szelet kenyér, apró darab sajtok, kis húsok.
– Minden a formán múlik. És a színeken.
– Az íze is?
– Igen, az íze is.
Az összes íz elfért egy tányéron. De amikor megették, mégis olyan nagynak tűnt, mint az egész világ.
– És mi hol vagyunk benne?
– Sehol. Talán nem is vagyunk itt.
A szalvétából is csak egy kis darab. Hogy legyen mivel megtörölni az arcukat, ha a szemükből elindulnak a könnyek.
A lány úgy mesélte az álmát, mintha az álmok beszélnének.
A lány minden reggel túrta az orrát. A mutatóujjával benyúlt és gondosan kikotorta a lyukat.
A fikát beletörölte egy tiszta zsebkendőbe.
– Ez nagyon fontos.
– Mi a fontos?
– Hogy kapjak levegőt.
Most benyúlt a másik lyukba.
Finom mozdulattal a zsebkendőbe törülte a taknyot.
– Miért nem fújod ki?
– Úgy nem tisztul ki rendesen.
Ő majdnem elhányta magát.
– Dehát ez undorító.
– Ugyan miért?
Csillogó szemmel nézett rá.
– Hiszen használok zsebkendőt.
– Igen, de mégis.
– Ha kifújom, ugyanaz a helyzet. Tele lesz a zsebkendő.
Elrakta a zsebébe.
– A volt barátom nem tudja túrni az orrát. Nem fér be a mutatóujja.
Gyöngyözően vagy inkább gurgulázva nevetett. Valahogy úgy hangzott, hogy “hihihi”.
– Néha engem kért meg.
Úgy mesélte az álmot, mintha két hangja lenne, egy férfi és egy nő.
Egyszer nagyon összevesztek.
A lány elrohant és elvitte a kocsiját. Egy Lada ezerkettes volt, a lökésgátlói úgy kopogtak a macskaköveken, mint egy munkásinduló.
Szakadt az eső.
A lány kicsúszott a síneken és belerohant egy fába. Eltörött a kulcscsontja és megsérültek a jobb kezén az ujjak.
Szinte az egész teste gipszben volt.
Szinte az egész lány eltűnt. A piszkos kórházi szobában vétlen indulat pezsgett az infúziós csövekben.
– Lehet, hogy nem tudok többet papírból kis állatokat kivágni.
Ő csak állt ott és azt gondolta, hogy akkor majd kivágja őket helyette.
Úgy mesélte az álmát, mint valami festményt.
Egy téli reggel korán keltek.
Szállingózott a hó,
Beszálltak a kocsiba. A lánynál csak egy kis táska volt, benne szappan, törülköző, fogkefe, dezodor.
A reggeli szürkeség piszkos köröket festett az arcukra. A sebbességváltó nehezen vette be a kettest, kétszer kellett kuplungozni.
Nem nagyon szóltak egymáshoz. Minden olyan véglegesnek tűnt.
Leparkolta a kocsit a kórháztól nem messze.
Elkísérte a lányt a bejáratig.
– Nem az én hibám.
– Tudom. A kettőnké.
Ő nem így gondolta, de nem akart vitakozni.
– Majd hazamegyek taxival.
Alig hallotta, hogy mit mond a lány. A négysávos sugárúton megrakott teherautók dübörögtek és néha elcsörömpölt egy villamos.
Ilyenkor mintha az egész világ megremegett volna.
– Jó. A kórházhoz biztos jönnek.
A kétütemű motorok csípős, savanyú bűze szállt a levegőben.
A szállingózásból havazás lett.
A lány bement a kórházba, ő pedig visszaszállt kocsiba.
Lelasult a forgalom.
Nem volt téligumija, csúszkált ide-oda. Nagyon élvezte.
Úgy mesélte az álmát, mint amikor kis locsolókannából folyik a víz.
Egyszer megdugott egy lányt egy mozgó mosógép tetején.
Nem is volt jó.
Azt hitte sokkal jobb lesz.
Hazament és a lány orra alá tartotta a mutatóujját.
– Mi ez?
– Pinaszag.
A lány elsírta magát.
Ő pedig úgy érezte, hogy akár most is meghalhatna. Annyira magányosak lettek egy pillanatra mind a ketten.
A lány pedig így mesélte az álmát.
– Az ágyban feküdtem. Éjszaka volt, de a másik szobába mégis besütött a nap. De csak egy vékony csíkban. És a parkettára egy angyalformájú fényfolt vetült. Én néztem és akárhányszor a fényangyal csak egy picit megmozdult és annyiszor elélveztem. Álmomban.
*
Jancsó Zoltán 1957-ben született Bukarestben, 16 éves kora óta ír verseket és novellákat, jelenleg az első regényén dolgozik.
{jcomments on}
