Archív

Kántor Lajos: Konglomerát (Erdély) című könyvéről

Poszler Gyorgy

Poszler Györgylektori jelentésébőlolvashattok itt, melyetKántor Lajos Konglomerát (Erdély)című könyvéről írt, valamint két részletet mutatunk be a könyvből, amitoktóber 25.-én, csütörtökön 17 órakor mutatnak be az Örkény István könyvesboltban (Bp. Szent István körút26.) (Fotó: nol.hu)

konglomeratPoszler György lektori jelentéséből…

Fiktív „szemináriumokról van szó. Három nagy halott elmélkedik, beszélget, vitatkozik létkérdésekről. Az erdélyi vagy inkább romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről. Létkérdések. Írhatnék sorskérdéseket is. De kerülöm a kifejezést. A történelemtől hozzárendelt, rátapasztott tragikus-patetikus felhangok és mellékjelentések miatt. Persze a létkérdés és a sorskérdés között lényeges a különbség. A sorskérdés zárt. Azt sugallja, hogy valami ránk méretett, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A létkérdés nyitott. Azt sejteti, hogy valami elé kerültünk,amit magunk is formálhatunk. Ilyesmikről és ilyen módon szólnak a szemináriumok. De talán érdemes egy kicsit bonyolítani. Mert lehet, hogy a résztvevőkre objektíve ráméretett valami, amivel szemben tehetetlenek. De szubjektíve úgy érzik, hogy valami elé kerültek, amit formálni képesek. Vagyis nyitottnak látják a zártat. Létkérdéseknek néznek sorskérdéseket. Ez pedig a szemináriumok elmélkedéseinek, beszélgetéseinek, vitáinak, eleve ad valami baljós vagy tragikus jelleget. Szemináriumok erdélyi létkérdésekről? […]

De ki is e három nagy halott? A kezdőbetűkkel jelzett SzGSZ ? Ezen belül az idősebb és a fiatalabb Sz? Nos. Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos. Nem akárkik. Három nagy formátumú, különböző jellegű, de azonos nagyságrendű eszme-és irodalomtörténeti alak. Három tragikus sors. Másképpen, más miatt, de azonos úlyú értékvesztés. Emberi-történelmi tragédia. A tudós költő-tanár. Egyéni létkérdéssé avatja a kisebbségi magyarság közös létkérdéseit. Személyes kudarcként éli a közösségi kudarcokat. Nem tud tovább élni az egész vereségnek érzett részvereségek után. Ott végzi a szamosfalvi síneken. A következetesen baloldali teoretikus-kritikus. Kétszer lendül neki az erdélyi /romániai /_ erdélyiség – „romániaiság? _ magyar kisebbségi lét politikai és kulturális dilemmái marxista értelmezésének. Először az ellenségei- másodszor a sajátjai gyűrik maguk alá.

A szikrázóan zseniális, avantgárdból a klasszikába emelkedő fiatal költő. Nem hisz a sors erejében. Csillogó gúnnyal mutat fügét az elrendeltetésnek. Bartók mércéjével ítéli a világot. Mígnem maga fölött ítélkezik a Kányafő dermesztő magányában.

Csontokról a mozgólépcsőn

– Vannak csontjai?

– Tessék?

– Vannak csontjai?

Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.

Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.

Csontok, csontjaim, csikorogtok,

amíg élek, amíg éltek.

S ha a halál késes angyalai

húsomból kiheréltek:

ti őriztek engem tovább,

évszázadoktól meggyötörten.

Tanúm leszel, ásványi váz.

Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.

Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.

– Csak csontjaink, csak csontjaink.

Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.

Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.

És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.

Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.

Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.

Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.

Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.

Egy korszak. A múltunk.

A jelenünk?

Történelmi deficit

Sz, a G-nél tizenhat évvel fiatalabb volt kolléga a valamivel több mint fél évszázad előtti egyetemi gyűlés körülményeire, borzasztó megaláztatásának szereplőire emlékezik vissza, várakozás közben. Nem a Bolyai megszüntetését célzó nagygyűlés pártvezérére, Ceauşescura gondol (bár természetesen rá is), hanem arra a tanártársra, akivel (többek jelenlétében) a szünetben beszélgettek, és aki azon nyomban följelentette őt, megteremtve a lehetőségét, hogy Sz-t Csao újra a mikrofon elé hívja, nyilvánosan megszégyenítse. Benne lesz a Szabédi-dossziéban ennek az embernek a neve? Aki máskor is járt nála, otthon, már a Postakert utcában.

Hogy miért jut éppen most eszébe az, amit harminc évvel korábban írt le a diákkori naplójában? Mi köze ennek a filozófiai meséjének ahhoz, amire itt, ebben a bukaresti hivatalban várakozik?

– Tűnődtem: gondolkozik-e a madár, a pók, a hangya, sőt (miért is „sőt”?) a légy s az apró hernyócska. Most talán már nem is tudom, hittem-e a csodákban, de azt hiszem, hittem. S álmaimban vártam az őszöreg embert. Ha jön s megkérdi: fiam, mit akarsz? Teljesítem a kívánságodat, hirtelen esekedem: engedd meg, őszöreg ember, hogy madár legyek egy napig (de baj ne érjen), s akkor ismét ember. De ha az őszöreg ember csak egyetlenegy kívánságomat teljesíti, akkor bizony boldog hosszú életet kívánok (vajon gazdag, boldog, hosszú élet egy kívánság-e vagy három?… őszöreg ember, az a kívánságom, hogy minden kívánságomat teljesítsd). Kelletlenül kibontakozom a cifra, ragyogó, remek-jó álmokból: be kell fejeznem gondolatomat. Kelletlenül kérdem: mi lenne, ha madár lennék? Ha én lennék az a madár, akivé lennék, mint ahogy én vagyok az az ember, akit Székely Lászlónak kereszteltek, akkor szárnyam hiába volna, repülni mégse tudnék. De azt akarom éppen, hogy tudjak repülni. Röptömben mégsem falnám fel a legyet, brr, azt nem állhatom. De azt akarom éppen, hogy állhassam. Azt akarom, hogy madár legyek. Mégsem lehetnék olyan madár, mint az a fecske ni, amelyik éppen most rohan keresztül udvarunkon. Mert az nem tudja, hogy egy nap múlva ember lesz (s nem is lesz ember), én azonban tudnám, hogy ember leszek (s az is lennék másnap). Mivelhogy én gondolkoznék. Hogyan tudhatnám én meg, hogyan gondolkozik a fecske, ha nem úgy gondolkozik, ahogyan én gondolkozom? El kellene mindent felejtenem, eszem is madárésszé kellene hogy váljék, de akkor én nem maradhatnék én, s akkor nem tudhatnám, hogy miképpen gondolkozik a madár, ha gondolkozik, vagy érez, ha érez.

Szóval: szabad, mint a madár? Ahogy Sebestyén szeretett tanárát hallgatja, felidéződik emlékezetében egy 1953-as Szabédi-levél, az Utunk szerkesztősége volt a címzettje. Madárügyekben íródott, A pacsirta költője sértetten kérte ki magának, hogy fiatal írótársa Egy költő és a vöcsök címmel paródiát írt róla épp az Utunkban (ahol A pacsirta, a kézirat hosszú fektetése után, megjelent).

– Vihogó írótársak közt, vogelfreiként, nem tudok megállni.

A vogelfrei pontos jelentése, Halász Előd nagyszótára szerint: 1. törvényen kívül helyezett, szabadon üldözhető; 2. szabad, mint a madár.

Akkor hát hogy is állunk azzal a madárral, itt, a CNSAS-központban, ahol a Szekuritáte egykori titkos iratait őrzik? Sebestyén előre, illetve visszaugorva a Szabédi-életrajzban, most a végponthoz legközelebbi órákat idézi, onnan is egy verstöredéket.

Ripők-had bántott engem szakadatlan,

de védett nemzetem géniusza.

Mitől is védte (meg) Szabédit az a bizonyos géniusz? A Kolozs megyei párttitkártól biztosan nem. A titkár elvtársat megszólító búcsúlevelét így kellett indokolnia:

– Életem delére értem. Bármely órában elfoghatnak.

A Sebestyén (és nyilván idősb Sz) által annyira várt megfigyelési dossziéban erről is kellene mondjanak valamit…

A dossziék azonban nem érkeznek. Sem a G-jé, sem az Sz-é. Majd csak az ifjú Sz-é. Ahol váratlanul feltűnik, 1958 áprilisából, a szeretett tanár neve. Forrásként (románul: „sursa”) a Balogh Ferenc név olvasható a besúgói jelentésben, Lakó Elemér egyetemi tanársegédtől hallott szöveg kerül benne megjelenítésre, ebben a formában:

– Szabédi olyan naiv, mint egy gyermek – mondta Lakó. – Kijelentette, hogy a háború lehetősége kizárt, hogy egy-két nemzedék elteltével eljön az örök béke! Én azt gondoltam, hogy tréfál, és megkérdeztem, hogy komolyan beszél-e. Azt mondta, igen. Csodálkozom, hogy ő nem látja, országunkban komoly jelei észlelhetők a gazdasági válságnak, például a munkanélküliségnek. Nem állítom, hogy az USA-ban nincs munkanélküliség. Igenis létezik, és fontos szerepet játszik. De létezik nálunk is, csak a sajtónk nem beszél róla.

A tartótiszt, Papp Adalbert hadnagy a románul, kézzel írt jelentést – előírás szerint – megtoldja az esedékes intézkedések felsorolásával, itt azonban Szabédira nem történik utalás, Lakó neveztetik meg tovább megfigyelendő célszemélynek. (Lakó Elemért később letartóztatják – nem valószínű, hogy épp e „naiv” jelentés folyományaként –, és több évi börtönre ítélik.)

Sebestyén szeme megakad (ifjú Sz mintha befele nézne) két, 1965 márciusára dátumozott „Balogh Fr.” jelzetű jelentésen is – ezeken Szabédi már nyilván nem szerepelhet, csak a tanítványok közül néhányan: elsősorban Páskándi Géza, aki Domokos Gézával együtt a bukaresti Cina vendéglőben ünnepelte névnapját, Balogh Ferenc, Kántor Lajos és Lászlóffy Aladár társaságában. Irodalomról, a nemrég megtartott írószövetségi kongresszusról beszélgetnek, több név kerül szóba, így az oroszbarátként számon tartott, ezért leváltott elnök, Mihai Beniuc, az őt támadó Geo Bogza, a magyarok közül Szemlér Ferenc, Szász János és Gáll Ernő. A tizenöt nappal későbbi, a „Cultura” fedőnevű házban történt találkozás lejegyzője Pap Gr. Ion őrnagy. A börtönből 1963-ban kiengedett Páskándi viselkedésére, újabban írt műveire – megnevezve Az eb olykor emeli lábát című verses drámájára – kíváncsiak a „szervek”. (A jelentés szerint: „A színdarab jelképes, és egy császárról szól, akinek országában az emberek nem mondhatják ki az igazat, a valóságot.”) Az ügynök feladatul kapja, hogy látogassa Páskándit, állapítsa meg, hogyan vélekedik a párt- és állami vezetésről. Az illetékesek fölvetik a kérdést, vajon nem szükséges-e titkos házkutatást tartani a színdarab megtalálása érdekében; „más eszközökkel” pedig értesüléseket kell szerezni Kolozsvárról, ahol a megfigyelt, Páskándi kifejtette a tevékenységét.

Sebestyén most csak az első döbbenetekből idéz, a „Cultura”, azaz a szekus kultúra irataiba történt futó betekintés alapján. Eleve lemond arról, hogy a CNSAS-nál tett egyetlen és feledhetetlennek bizonyult látogatásának lesújtó élményét egészében megpróbálja reprodukálni, amikor is először találkozott barátai, szerkesztőségi kollégái, no meg a számára mindig idegennek és a „feldolgozók” róla írt, őt (is) mint megrögzött nacionalistát érintő több mint kétezer oldalnyi jelentés-tömegével. Pontosítania kell: abból a kétezerből ott, a bukaresti tömbházban alig százat-kétszázat lapozhatott át, a többi azóta is elolvasásra, itthoni megemésztésre vár.

A történelmi deficit ezen oldalának szánt szeminárium első része itt tulajdonképpen lezárul – anélkül, hogy G és idősebb Sz megfigyelési dossziéját a hivatalnokok megtalálták és a közös asztalhoz kihozták volna.

Nem mondhatná Sebestyén, hogy most már kellemesebb szemináriumi beszélgetés következhet, noha egy másik, közel ezer kilométerre fekvő, a Bukarest – Budapest távolságot is kifejező hivatalba már jóval kisebb feszültséggel léphetett be. Talán G, idősb Sz és ifjú Sz is így tehetné, legalábbis ÁVÓ-vonatkozásban kevesebb őket megjelenítő iratra számíthatnának. (A kettős állampolgárság még nem volt divatban, értük a Szekuritáte felelt.) Miután elhelyezkedik az Eötvös utca 7. alatti, az arisztokrata Kemény család révén erdélyi vonatkozással is rendelkező – egy időben az Újpesti Dózsa sportegyesületnek otthont adó –, tehát többszörösen történelmi levegőt árasztó palota tágas igazgatói szobájában, Sebestyénnek az jut eszébe, hogy nemcsak két akadémia, de a titkos iratokat őrző két gyűjtőhely között is ingázniuk adódik SzGSz-szel. Persze az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától Budapesten kevesebb velük kapcsolatos adatot remélhetnek, de azért például az odaáti „subások” (azok a gyanús magyarországi népiek) megfigyelési lapjain feltűnhetnek; az Erdélybe Szegedről vagy Budapestről küldött levelek, a személyes találkozások nyomait föl is lehet fedezni. (Sebestyén szembesítheti a megfigyelők pontosságát.) A történész főigazgató úrtól pedig egy olyan kötetet kap Sebestyén László ajándékba (Kísértő közelmúlt a címe), amelynek egyik tanulmánya a marosvásárhelyi 1986 és 1989 közti lehallgatási jegyzőkönyvekből összeállt, Csíkszeredában kiadott könyvet, az ideáti módszereket, ügynököket és célszemélyeket vizsgálhatja. De azért is hasznos a könyvek cseréje, mert ezáltal a tudományos kutatás eredményeiben könnyebb tájékozódni – nem szólva a lehangolóan divatossá vált fogalmak szabatos magyar használatáról. SzGSz, még ha így vagy úgy érintett is volt Romániában, aligha jutott birtokába az ilyen fontos kifejezéseknek, mint behálózás, hálózati személy, rögzítés pillanata, ügynöklista, iratprivatizálás vagy statikus, nyugvó többség. És minél több, konkrét ügyekkel foglalkozó tanulmányt ismer meg az ember, annál inkább elgondolkodhat az elveszett, kiselejtezett, bezúzott és a megőrzött iratok arányán, valamint a jelentések színvonalán és forrásértékén.

Ügynöklisták évadja – olvassa például Sebestyén, és hovatovább maga is úgy véli, az áradat megállíthatatlan, tulajdonképpen undorító…



* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top