Archív

Pékek/hősök

fehrA lehető legtávolabb persze az áll tőlem, hogy a személyes felelősségvállalás intézményét akarjam megszüntetni. Csak most kell kezdenem valamit ezekkel a kíméletlen elvárásaimmal, számonkéréseimmel, ezzel az őrültségemmel, mert ez maga az iszonytató és százszor megvetett kollektív bűnösség elve. Ez egy olyan ország, ahol addig-addig relativizálgatták a súlyos vétkeket is, hogy én (egy oly nagy reményekkel várt generáció tagja) például idáig juthattam. – Fehér Renátó írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

„Te csak a hősöket szereted, kis Vitay…”

(Szabó Magda: Abigél)

…most elsősorban mégsem azokról akarok beszélni, akiknek éppen felejtődik, ködösítődik el a hajlíthatatlansága, az áldozata, a története. Akik számára – a sors iróniájának köszönhetően – ma újra valamiféle próbatételt kínálhat az a „hendikepjük”, hogy már épp 30 évvel ezelőtt is ugyanezekben az értékekben (pl. ’56-ban, mint forradalomban) hittek. Akikre ma is sokan úgy tekintenek, mint a saját rossz lelkiismeretük megtestesítőjére, amit – a sokak persze, akik szintén tehettek volna többet is – képtelenek megbocsátani. (Alapjában véve semmi rendkívüli vagy nagyszabású nincs (nem kéne, hogy legyen) abban, hogy valakik úgy döntöttek: véget vetnek az állam tulajdon torzulásainak, meg akarják bontani a köréjük terpeszkedő társadalmi abnormalitást. Az akadályoztató, sőt fenyegető körülmények ellenében mutatkozó megtörhetetlenség tette ezt a szándékot mégis különlegessé, megőrzésre méltóvá.)

De ezúttal inkább a pékek érdekelnek. (Például azok,) akik odaadóan korán kelnek, hófehérbe öltöznek, felelnek a mindennapi kenyérért, satöbbi. Számtalanszor tűnt fel, hogy ha az ún. értelmiség az ún. „egyszerű emberekről” (amiben már eredendően bujkál valami otromba dölyf) akar valamit mondani, akkor a pék a leggyakoribb példája, hivatkozási alapja. Most persze én ugyanezt teszem, de talán némileg felment az irántuk érzett elragadtatás, nagyrabecsülés, kíváncsiság, és hogy már sokadszor rajongok értük írásban is; meg hiszen nem is szűken e szakmára gondolok, amikor szimbólumként kezdem használni azt.

Szóval azokban az években, amit valamikor előző rendszernek (értsd: a ’89 – mint (egykori?) cezúra – előttinek) nevezhettünk, a nagy-nagytöbbség (anyám-pék, apám-pék, nagyszüleim-pék) – mindazok, akikből nem lett bezzeg-emberem – sem volt mind gyenge gerincű. Sőt, elveik is voltak, nem is akármilyen erejűek: családot akartak, biztonságban gyereket nevelni fel és ezt kicsit sem kockáztatni, hanem gályázni, végezni az aprómunkát a mindennapokért (ld. a fogalmat egy másik TGM-nél, Tomáš Garrigue Masaryknál) – ha ezt (az ennyit) már gyávaságnak nevezném, akkor megérdemelném, hogy majd a saját bőröm tétessen egyszer próbára.

Ez lehetett az a sokszor emlegetett „alku”, amibe talán mégsem belementek mindannyian, hanem (a mi háztáji pékségünket elnézve, amihez mindig túl kegyetlenül – hogy nehogy elfogultan – igyekeztem viszonyulni) inkább tudtuk nélkül történt velük. Nem gúnyolódhatunk azokon, akik maguk sosem követtek el tudatosan semmilyen gonoszságot, csupán becsületesen dolgoztak és nem vették észre, hogy fogaskerék-emberkék lettek egy mérhetetlenül cinikus, uniformizált és elég gyakran könyörtelen rendszerben.

Ezért a pékeknek, akikről én beszélek, nem is az „alámerülni és kibekkelni” volt a stratégiájuk, mert a világra való rálátásuk, vagy önmagukra, a viszonyokra és környezetükre való reflexiójuk nem terjedt ki arra, hogy rögzítsék, a háznak, amelyet építenek korhadt az alapja, ez a korhadás maga volt a hazugság. Bizonyára voltak százezrek, tán milliók, akik szerettek volna igazságban élni, de nem tehették (talán csak azért nem, mert a külső körülmények véletlen összejátszása folytán ez az ő esetükben tízszerte több elszántságot követelt volna, mint bárkitől azok közül, akik ezt megtették).

A lehető legtávolabb persze az áll tőlem, hogy a személyes felelősségvállalás intézményét akarjam megszüntetni. Csak most kell kezdenem valamit ezekkel a kíméletlen elvárásaimmal, számonkéréseimmel, ezzel az őrültségemmel, mert ez maga az iszonytató és százszor megvetett kollektív bűnösség elve. Ez egy olyan ország, ahol addig-addig relativizálgatták a súlyos vétkeket is, hogy én (egy oly nagy reményekkel várt generáció tagja) például idáig juthattam.

Hogy érzéketlenül még a Megáll az idő Kövesnéjét is kollaboránsnak nézem, mert ő nem ellenállásra, hanem életre szánja a fiait („Jó, hát akkor itt fogunk élni.”). Hogy kollaboránsnak olvasom az Állatfarm Bandiját, aki nem száll szembe az elnyomatásával, hanem – kizárólag önhibát sejtve a kudarc mögött – továbbgürcöl, mintha behódol („Majd még keményebben dolgozom”). Hogy kollaboránsnak tartottam magamban mindenkit, aki az első nyilvánosságban maradt és nem „ment le” szamizdatba; mindenkit, aki nem méltóztatott – elvi okokból – elveszíteni az állását. És a szívem mélyén megvetettem anyámat is, hogy az Újratemetésből csak hadarásra, beszédhibára, hőbörgésre, loboncra emlékszik, és máig nem hajlandó elfogadni, hogy talán akkor láthatta-hallhatta saját nemzedékének legfontosabb tettét, fénypontját. (Azt viszont legalább többé-kevésbé tisztán látja, ami azóta a szónokkal történt – de nem érez ebben semmi önigazolást, mert ez tragédia.)

(Párhuzamosan persze megy az a két évtizedes – well-known – divat, amelyben oly sokan az egykori rendszerellenességüket bizonygatnák, akik kompenzálnak. És errefelé van az a másik véglet, amikor tilos spórolnom a z z a l a szóval (tán még olyanabbakkal). Nagyon körültekintően, de elodázhatatlanul és tisztán érthetően beszélni kell.

Mondják, hogy ők jártak templomba minden vasárnap és áldoztak is (hát, ha ezt nem a hitük miatt tették, akkor a z a n n y i t i s é r). Egy volt moszkvai nagykövet panaszkodik: pontosan tudja, hogy megfigyelték. Az egykori államminiszter úgy nyilatkozik, hogy ő nyílt kapcsolatot tartott fönn az ellenzékkel, mondhatná azt is, hogy o d a s z á m í t t a t o t t. De oda valójában az az „író foglalkozású budapesti lakos” számíttatott, akitől ugyanő vonta vissza (még kulturális miniszter korában) a megítélt Móricz-ösztöndíjat az átadás napjának délelőttjén.)

Tehát – akármilyen gyomorforgatóak (sőt, súlyosabbak) az utóbbi példák – közel sem mindenki volt kollaboráns. Félteni kell nagyon ezt a szót, hogy el ne használjam („ha túl sokszor mondod: nem hiszik el”), hogy maradjon belőle későbbre is. De, ha nem teszek mást, csak folyamatosan (erkölcsi halálos)ítéleteket gyártok (sehonnan sem származtatható fedezettel), akkor abba egyszer csak egészen biztosan én is bele fogok bukni (ilyen önbeteljesítő jóslattal fenyegetem, zsarolom magam, noha az én lelki üdvöm itt sokadlagos a megvádoltak – a nyíltan-nem-ellenállók, de nem-lepaktálók – tisztességéhez képest), de előbb azt veszem majd észre, hogy nem maradt senkim! Aki meg mégis, azt nem láthatnám, mert csupán talapzat akarnék lenni, lehetnék a szobra alatt. A szunnyadni-nem-akaró rá- és körülkérdezés, körüljárás elmaradásával pedig használhatatlanná, alkalmazhatatlanná, mi több, feldolgozhatatlanná teszem, magukra hagyom őket, azaz lemondok róluk.

A diktatúráról (és egyébként a holokausztról is) beszélni – azt hiszem – közel sem csak prevenciós intencióból vagy távoli történelmi kuriózumként ajánlatos. Hanem egészen egyszerűen azért, hogy megtudjuk: kik voltunk mi, ők, ki vagyok és miként tegyek. Hogy én, a pékek kölyke, találjak megdolgozandó, a jelenhez intézett felhívásokat a múltunkból, mondatokat, szem előtt tartva persze azt is, hogy azok más világban hatnak, más viszonyokból erednek, s noha elméleti elképzeléseik érdekesek és tanulságosak lehetnek számunkra, semmi esetre sem az az üdvözülés útja, hogy betűről betűre azonosulunk velük. Találjak mindehhez merész és megvesztegethetetlennek látszó nőket és férfiakat, néhányat csupán, akiket merek majd hősnek nevezni, anélkül, hogy szoborrá válnának, és legyek őrláng, ha – úgy, mint manapság – felejtődni, homályosodni kezdenek.

Otthon aztán úgyis pékek várnak, ők volnának az ország, a hazám, a családom. Együtt vacsorázunk, és én rájuk mosolygok majd, megsimogatom őket.

(A kurzivált sorok Václav Haveltől származó, szó szerint átvett vagy torzított idézetek.)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top