Archív

Kígyó

tormaÉs fejéből lassan ezer és ezer Ádám kelt ki, akik mind mást akartak és másmilyenek voltak. Meg kellett tőlük őrülni, mert egyik se volt elég. Egyre jobban hiányzott az az egyetlen. S csak hogy el ne vesszen a sok között, Éva naponta vette sorra, mit nem tett érte, mennyire nem szerette. Vágyni kezdett arra, csak megint neszeresse. – Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

Ádám gyanútlaul sétálgatott a kinti világban, egyik lábát a másik után tette, néha elmordult magában, mire fel lépeget, s legfőképp hová. Nem tudta, tényleg kikerült-e a Kertből vagy benne volt-e egyáltalán valaha. Nem tudott ő semmit. Csak egyiket a másik után. Unta magát, és nagyon ritkán eszébe jutott Éva is. Olyankor a másodperc töredékére összehúzta pisze száját. Épp annyira, hogy senki, egyedül az az Éva venné észre, node ha él is még, más dolga akad, mint hogy Ádám arcrezdüléseit figyelje.

Visszaemlékezik Ádám arcrezdüléseire. Ádámnak persze erről nem volt tudomása, ahogy arról sem, Éva mi mást is csinál mostanság. Legfőképp sírt, és ez nem apróság. Rendszeresen, szinte minden este. Néha sóhajtott egyet, bezárta az ajtót maga mögött, és már érezte, hogy egy kéz, amelynek tapintását ugyan nem ismeri, szokásait volt alkalma kitapasztalni az utóbbi, hosszú hónapok alatt, megragadja a torkát. Mikor a szorítás nyelvtőhöz ér, nyelni kell, és egyre többet és többet, mert akár egy rosszul centrifugázott, csöpögő ruhát, a kéz megfogja Évát a nyelőcsövénél, és tekerni kezdi, hogy mikor már az egész nőt egyetlen vizes köteggé göngyölte, kicsavarja, és hozzávágja az ágyhoz. Ha jobb napja van, ki is teregetik, Éva fellélegezhet.

Mindig talált okot, és mindig más okot talált a sírásra. Néha boldogságában, mert épp elmosolyodott valamin, néha vigasztalásul sírt. Néha hiányzott Ádám. Néha hiányzott magának az akkori Éva. Mert szánta vagy szégyellte, hogy sír. Néha kétségbeesésből, hogy valaki megtudja, és aztán feltétlen meg akarta magyarázni, miért is van így. Sírt ha hazaért, és sírt reggelenként, meg elalvás előtt. Otthon a fürdőszobában, az uszodai zuhanyzóban. Ha nagyon kevés ember járt az utcán, vagy ha nagyon sok. Egy idő után programmá lett. Akkurátusan, precízen végrehajtatott, és nem volt alóla kibúvó.

Esténként magában beszélt. Leült az ágyra és maga mellé, elé képzelte Ádámot. Mit mondana, ha beszélni kezdenének a Kertről, érdekelte, mire emlékezne, hogyan viselkedne. Mivel szinte bizonyos volt afelől, soha nem lesz ilyen alkalom, akkor legalább így. Azzal nyugtatta magát, egy darabig még muszáj ezekkel a jobb híján csillapítókkal élni. Aztán úgyis, egyre ridegebben fog beszélni az egyre ridegebbnek képzelt Ádámhoz.

Éva mindig bizonyos volt valamiben, Ádám folyamatosan bizonytalan, és a bizonyosságát legfőképp úgy szerezte, hogy ráunt valamivel kapcsolatos bizonytalankodására, arról a valamiről pedig immár határozottan lemondott. Sok esetben Éva már nem is azzal a szándékkal futott neki ezeknek a beszélgetéseknek, hogy hajdani önmagukat analizálja, dehogy. Hanem mert Ádám, a képzeletbeli úgy döntött, hogy most Éva elé bizonytalankodja a képét. Vissza akarja bizonytalankodni a Paradicsomot. Kíméletlenül tájékoztatta Ádámot, mindez hányféleképp is lehetetlen. De összeszorított foggal, magát mélyen megvetve gondolt arra, ismerne egy járatlan ösvényt.

És fejéből lassan ezer és ezer Ádám kelt ki, akik mind mást akartak és másmilyenek voltak. Meg kellett tőlük őrülni, mert egyik se volt elég. Egyre jobban hiányzott az az egyetlen, tökéletlen és esetlen gonosz. S csak hogy el ne vesszen a sok között, Éva naponta vette sorra, mit nem tett érte, mennyire nem szerette. Vágyni kezdett arra, csak megint neszeresse. Neölelje meg, nejátsszon Éva arcával, neforgassa Éva gyűrűjét, neszagoljon Éva kígyózó hajába, nebosszantsa, hogy frissen mosott.

Valamikor, mikor Éva egyszerre fulladozott a sok Ádám okozta sírógörcstől és az egyetlen Ádám arcrezdüléseire való visszaemlékezés szégyenében, valamikor, mikor Ádám gyanútlanul sétálgatott a kinti világban egyik lábát téve a másik után, egyszercsak szemben találta magát Évával.

Éva gyomrában megfordult az alma. Akár egy elfeledett, sok hónapos magzat. Egy a szív alatt hordott gyomorfekély. Megannyiszor elképzelte, szinte kereste ezeket a pillanatokat. De Ádám teljes életnagyságban már nem volt Ádám. Nem tudta, melyik a sok közül ez, aki most ránéz. Csak a hasonlóságot látta és Ádám ismeretlen bordáit. Gondolta, hogy Ádám nem járhat lyukkal az oldalán, de remélte, hogy mégis, és a csalódás olyan hirtelen futott szét a gyomorban, akár a friss vér, mikor a fekély mélyre hatolása közben egy ér falát felmarja.

Egyszerre az arca elnehezült, mintha tarkón találta volna az ószövetség. Mert Ádám tekintete körül forogni kezdett a kinti világ, s a férfi teste is egészen belecsavarodott. A tekercs pedig gyűrűzni kezdett, a száraz gyűrűk hasa besárgult, a homloka lapos deltoiddá zusgorodott. Noha mintha semmi különös nem történne a levegővételek között, esetlenül az időről beszélt, talán egy közös ismerősről, semmiképp sem a Kertről vagy Éváról. Feszengett, és a szájából akár egy piros szalag, elő-előtűntek az idegenségben elszemélytelenedett, villásvégű mondatok. A nő tagjai zsibbadtak, mintha megmarta volna, az erekben a vér lassan és kétségbeesetten pumpált tovább, de a hús lehűlt. Erős émelygés fogta el, s már nem látott mást, minthogy Ádám hason csúszva túlságosan is illedelmesen kíván jobbulást.

Mikor magához tért kiterítve, mint a frissen száradt lepedő, először mégis Ádámra gondolt, és keresztet rajzolt a szegycsontja fölé. Azóta is minden reggel, ha szomorú, ha boldog elalvás előtt, ha hiányzik, ha mosogat, ha zuhanyozik.

Imádkozik. Nem tudja, van-e még kihez.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top